37.rész

  Niall Horan

Tátott szájjal, elgémberedett tagokkal alszok a kanapén, a nyakam kellemetlenül gyökken egyet, amikor felkapom a fejem a hangos dübbenésre, és a padlóra hulló kulcscsomó hangjára. Zavartan nézek körbe, a gitárom és a papírjaim az asztalon hevernek, ahogy éjjel hagytam őket, emlékszem arra, hogy megjelent Hazel, leült az ölembe, és így aludtunk el, ő viszont most nincs itt, helyette az ajtó előtt áll összeszorított fogakkal, felöltözve, a zajforrást szorongatva a kezében. Reggelente sokáig vagyok kómás, sokszor nem értem meg elsőre, sőt még másodjára sem, amit mondanak nekem, most azonban azonnal levágom, hogy mit csinál a barátnőm. Arra készül, hogy elhagyjon.
- Haze? - egyenesen a szemébe nézek abban a reményben, hogy nincs igazam, és csak sétálni akart elmenni, vagy a boltba, hogy reggelit készítsen nekem, de a táskája a vállán van, a bőröndje pedig eldőlve hever a lábánál, és rendellenes módon fityeg az egyik lába. - Hová mész? 

- Haza - válaszolja alig hallhatóan, engem pedig hirtelen elönt a pulykaméreg, mert nem érti, amit én igen, hogy mi ketten akárhová megyünk, sehol sem leszünk otthon egymás nélkül.
- Foglalj helyet - talán kicsit túl cinikusan, túl sértetten mondom ezt, de nem tudom visszaszívni. Fáradt vagyok, és feszült, nem szeretek arra ébredni egy lelkileg ennyire megterhelő éjszaka után, hogy a csajom képes lenne szó nélkül lelépni.
- Tudod hogy értettem, Niall.
- Nem - vágom rá - nem tudom, mert itthon vagy, ITT, vagy itthon, mellettem!
- Kérlek szépen, ne kiabálj - eddig a pillanatig nem jövök rá arra, hogy felemeltem a hangom, csak akkor, amikor a tágra nyílt barna szemeibe nézek, és látom benne megcsillanni a rémületet. Miattam, mert fél tőlem. Fél.
- Sajnálom, nem akartam, csak... csak szörnyen fáradt vagyok, Haze, te meg itt állsz a cuccaiddal. Mit akarsz csinálni?
- Elmenni - suttogja.
- Akkor miért nem szóltál nekem? És mégis hogyan akarsz hazajutni innen? Gyalog?
- Nem tudom - szorítja össze az ajkait - csak elakartam menni, anélkül, hogy még jobban bántanálak.
Alig bírom ki, hogy ne nevessek fel kínomban, mert fájdítóan nevetséges, hogy alig 48 órával ezelőtt még minden rendben volt, most pedig az életem kezd eleven pokollá válni. 
- Bántani? Hazel, te nem bántasz engem.
Visszahátrálok a kanapéhoz, a fejem nehéz, és fáj, a nyakam merev, nem akarok semmi mást, csak azt, hogy vele együtt bemehessek a szobámba, és átaludjam ezt a napot. Hallom, ahogy leteszi a táskáját, és kibújik a már felvett cipőjéből, a mellkasomat elönti a remény, hogy talán mégsem megy el. Letelepedik mellém, végigsimít a már túl hosszú, borzas, bebarnult hajamon, és megfogja a kezem.
- Niall, te vagy a legkülönlegesebb, és a legjobb ember, akivel valaha találkoztam - ekkor már tudom, hogy nem arra készül, hogy helyet verekedjen magának az ölemben, és hozzám bújjon, ahogy éjjel tette, hanem arra, hogy kidobjon - nem volt fair, amit veled csináltam, el kellett volna mondanom az igazat már akkor, amikor először megpróbáltál megcsókolni, de nem voltam elég bátor hozzá. Sosem hittem volna, hogy egyszer képes leszek így érezni valaki iránt, és hogy egyszer majd olyan leszek, mint azok a lányok, akik egy lépést sem tudnak tenni a barátjuk nélkül - elcsuklik a hangja, nekem pedig megszakad a szívem, érzem, ahogy kettéreped, és minden szava miatt egyre apróbb darabokra törik - de nem lehetek önző. Én nem tudom megadni neked, amit megérdemelsz.
- De igen! - vágom rá. - Haze, minden egyes nappal egyre közelebb kerültünk hozzá, mielőtt ez a szar elkezdődött! Én tudok várni, ha kell hónapokig, évekig, engem ez nem érdekel, Hazel!
- De egyszer gyerekeket akarsz majd - nyel nagyot - te már most gyerekeket akarsz, Niall, és én ezt nem tudom megadni neked, mert sosem lehet kisbabám.
Minden levegő kifogy a tüdőmből, és fájdalom nyilall az oldalamba, egy képzeletbeli kés vágódik a gyomromba, és azt a sors röhögve forgatja meg bennem. Mióta megszülettek az ikrek, és látom minden pillanatát annak, hogy felnőnek semmi mást nem akarok, csak hogy egy napon a saját porontyaim felcseperedését nézzem végig, és támogassam.
- Fogadhatunk örökbe! - kapom fel a fejem. - Fogadhatunk fel béranyát, próbálkozhatunk mesterségesen! Annyi más lehetőség van, Haze!
Amikor megrázza a fejét hallom, ahogy felszipog, és egy apró könnycsepp fut végig az arcán.
- De te nem ezt akarod, és nem is ezt érdemled.
- Én téged akarlak! - hadakozok. - Kérlek, Hazel, ne csináld ezt velem!
- Sajnálom - törli meg az arcát - kérlek, ne haragudj rám, amiért belekevertelek az életembe. Sosem szabadott volna...
- Miért mondasz ilyeneket? Miről beszélsz, Hazel? Még soha, egyetlen nő sem tudott olyan boldoggá tenni engem, mint te! Nem akarok mással lenni, nem tudok!
- Csak most gondolod így - kecses kis ujjaival megsimogatja a remegő kezeim, a hangja meglepően, és fájdalmasan nyugodt - lesz majd valaki, aki mellett sokkal boldogabb leszel, Niall, sorban állnak előtted a nők.
- De nekem nem kell más! - olyan vagyok, mint egy gyerek, akinek semmi nem jó, csak az az egy dolog, amit először kinézett magának, ő pedig olyan lesz, mint egy szigorú anya, mert nem kezd el velem vitatkozni, és nem is beszél hozzám tovább kedvesen, hogy meggyőzzön az igazáról, egyszerűen feláll, én meg tudom, hogy veszítettem.
Utána akarok rohanni, rátapadni, könyörögni, hogy ne csinálja ezt velem, de nem tehetem, nem, mert azzal halálra rémíteném, és én nem leszek többé az oka Hazel félelmeinek.
- Hazaviszlek - lépdelek utána erőtlenül, amikor az ajtóhoz megy, hogy felszedje a cuccait, és kilépjen az életemből.
- Köszönöm - mondja csendesen, lehajtott fejjel.
Felveszek egy cipőt, de mással nem törődök, régi melegítőben és egy kinyúlt pólóban veszem ki a kezéből a cuccokat, és az autóm kulcsaival a zsebemben csoszogok utána. Amint visszajövök ide, és igazán rádöbbenek arra, hogy mi történt, és hogy megint egyedül maradtam, a kegyetlen fájdalom úrrá fog lenni rajtam, már most érzem, hogy belülről feszít, viszont még tartom magam előtte.
- Keresek majd egy másik albérletet - szólal meg csendesen, miután egy ideje már úton vagyunk a belváros felé.
- Nem kell elköltöznöd - válaszolok anélkül, hogy rápillantanék - senki sem haragszik rád, ott maradhatsz ameddig csak akarsz, Louis kedvel téged, megengedi, és én sem foglak zaklatni. Felfogtam amit mondtál.
- Nem akarom, hogy haragudj rám - lehúzódok a nyavalyás kocsimmal az út szélére, és meredten bámulok magam elé. Ki fog szállni, és nem fog többé visszajönni. - Miattad csinálom, Niall.
- Akkor miattam ne szállj ki, hanem gyere haza velem.
- Vigyázz magadra! - motyogja rekedten, és az arcomhoz hajol, hogy búcsúzóul adjon egy puszit, de elfordítom a fejem. Nem kényszerítem, még csak hozzá sem érek, de nem válik el, helyette remegve kifújja a levegőt, és megcsókol, hogy azután szó nélkül fogja magát, és kiugorjon a kocsimból. Meg sem mozdulok, csak a gombbal kinyitom a csomagtartót, és a visszapillantóból nézem őt, ahogy kikapja a cuccait, majd berohan az épületbe, azután indítok, és egyenesen Miráékhoz hajtok. Nem kellene odamennem, hiszen ők egy család, aminek én nem vagyok a tagja, de nem tudom, hogy mi mást csinálhatnék, vagy hova mehetnék, kihez. Beengedem magam az udvarukba, leállítom a kocsit, és kócos hajjal, nyúzottan, pizsamában a bejárati ajtajukhoz vánszorgok. Nevetés szűrődik ki, boldog kutyaugatás, és babás sikongatások, nekem pedig a gyomromtól indulva megremeg az egész testem, és elgondolkodok azon, hogy visszafordulok, de annak a gondolata, ami otthon vár rám, halálra rémít, úgyhogy halkan bekopogok.
- Megyek! - kiáltja Liam valahonnan bentről, majd kitárul előttem az ajtó, és szembetalálom magam a nyálas kölesgolyó által tarkított pólójával. Nem is tudom, hogy mi történik, az egyik pillanatban még őt bámulom üres tekintettel, érzelmek nélkül, és a pólóján a félig megemésztett rágcsálnivalók mellett felfedezek egy kis házi gyümölcsjoghurtot, a következőben pedig bőgni kezdek, hangosan és szánalmasan.
- Niall! - hallom, ahogy egy szék lábai csikorogva végigszántják a konyhakövet, majd Mira a mellkasomhoz csapódik, szorosan átölel és a vállához szorítja a fejem, míg én levegőért kapkodva, patakzó könnyekkel ölelem magamhoz. Eszembe jutnak azok a napok, amikor én tartottam őt így a karjaimban, sőt, én tartottam őt a földön, és tudom, vagy inkább érzem, hogy most ez megfordul, és ha ő nincs, bekattanok.
Behúznak a lakásba, és lenyomnak a kanapéra, hallom mindkettőjük hangját, és az ikreket, de fel nem fogom amit mondanak, csak belekapaszkodok a ruhájában, és úgy bőgök, ahogy korábban sosem. A kezembe kerül egy pohár víz, és Mira keze furcsán hideg, amikor megsimogatja az arcomat, rákényszerítenek arra, hogy igyak, ami után elhallgatok, és csak a csuklás ránt össze minden második pillanatban.
-  Mégis mi a pokol történt, haver? - töri meg a hirtelen beállt csendet Liam, miközben felkapja a lábába kapaszkodó, nagy szemekkel figyelő lányát.
Mira szinte az ölembe mászva, remegve szorít magához, miközben a torkom összeszorul, és hangtalanul patakzanak a könnyek a szememből.
- Elhagyott - suttogom, és lehajtom a fejem, hogy megsimogassam a fejét búsan az ölembe hajtó kutyát, aki mögött ott áll Noah, és értetlenül jártatja a tekintetét köztem és az édesanyja között. Szégyellem magam, nem kellett volna idejönnöm, megzavarni a nyugalmukat, tönkretenni a reggelüket, és hagyni, hogy így lássanak.
- Mivan?! - értetlenkedik Liam, én meg csak szipogva megvonom a vállam, és aprót bólintok. Érzékelem, hogy Mirának ki-kihagy a légzése, majd a karjait szorosabban fonja a nyakam köré, és az arcát az enyémhez szorítja. Nem mond semmit, mert erre nem lehet mit mondani, az egészre nincsenek szavak.
- Sajnálom, hogy idejöttem, csak nem akartam hazamenni - megpróbálom lefeszegetni magamról a legjobb barátom karjait, de nem enged, és Liam is haragosan pillant rám.
- Maradj itt - dünnyögi Mira, és lopva eldörgöl egy csepp nedvességet a szeméből - néhány napig, amíg jobban nem leszel.
- Jól vagyok, Mack.
- Nem vagy - Liam leteszi a kislányt, aki apró, kurta lábaival megindul felém, és megállva előttem kinyújtja az apró kis kezét.
- Ni - mondja elhúzottan, a maga csilingelő, édes kis hangján, és aggódó tekintettel, ügyetlenül megsimogatja az arcom ott, ahol eléri.
Az ölembe húzom, a fejét a mellkasomra a hajtja, a következő pillanatban pedig már a testvére is ott áll előttem az apró kezeit felém nyújtva. Minden egyes alkalommal elbűvöl, és egy kicsit elérzékenyít ez a fajta gyermeki jóság, de most különösen. Eszembe jut Hazel vallomása, arról, hogy sosem lehet gyereke. Lényegében már ezzel összetörte a szívem, és az olyan egyszerű, hétköznapi álmaim, mint hogy egyszer apa legyek, a mi gyerekünk apukája, akinek a fejlődését a legelső pillanattól kezdve figyelhetem és óvhatom. Megértem az érveit, és tudom, hogy valóban jót akar nekem, de jelen pillanatban másra sem vágyom, csak rá, és egy isteni csodára. Nem is tudom, hogy ez megváltozik-e valaha.
- Maradj itt, jó? - észre sem veszem, hogy megint szipogok, és forró könnycseppek csordogálnak a szememből, csak akkor, amikor gyengéden, mint ahogy egy anya teszi megsimogatja a fejem. - Hozok neked teát, és reggelit, utána beszélgetünk, oké?
Biccentek a fejemmel, majd ügyetlenül megtörlöm az arcom a kezemmel, és puszit nyomok az ikrek feje búbjára, míg Liam leül mellém, oda, ahol néhány másodperccel ezelőtt még a felesége ült.
- Mi lenne, ha összehívnánk a srácokat, és söröznénk valahol egyet este? Kellene beszélgetnünk a turnéról, meg néhány dologról. Tudod, hogy James meghívott a műsorába? Ezúttal valami dinka táncolós cuccot talált ki.
- Zayn Gigivel van New Yorkban, Lou meg Freddie-vel LA-ben - válaszolok szokatlanul halkan, de azért ügyetlen, kissé remegős mosolyra húzom a szám, amikor Ari felemeli a fejét, és átható tekintettel vizsgál egy ideig. - Minden oké, tesó, gyorsan összeszedem magam.
- Még sosem sírtál egy csaj miatt - tördeli a kezeit - vagy ha igen, nem így. Mi történt ilyen hirtelen? Tegnap nem tűnt ennyire gáznak a helyzet, mármint... Ami vele történt elmondhatatlanul borzalmas, és kiakasztó, de elfogadtad volna, nem? Ő meg veled volt már egy ideje, sosem történt semmi köztetek?
- De - az ikrek fészkelődni kezdenek az ölemben, úgyhogy leeresztem őket a padlóra, és rajtuk tartom a tekintetem, miközben ügyesen lépkednek, csak hogy ne kelljen máshová néznem. - Emlékszel, hogy elájult, amikor megpróbáltam megcsókolni? Nem nagyon értettem, és miután jobban alakultak a dolgaink el is felejtettem, Sydneyben a szállodában viszont teljesen kiakadt, amiért egy szobában kellett volna aludnia velem, ezért költöztem át egy időre Louishoz. Kiderült, hogy rémálmai vannak, az első éjszaka olyan szörnyű volt, hogy sikoltozva ugrott ki az ágyból, nyitva volt a szeme, de nem önmaga volt, utána meg csak sírt, szörnyen - az emlék összeszorítja a torkom, és emlékeztet a tegnap éjjelre. - Azután a buli után, amikor az az alak rámászott lementünk a szálloda uszodájába, és egy egészen picit elfajultak köztünk a dolgok, aztán amikor felmentünk egyszer csak megdermedt, nézett rám a nagy szemeivel, közben remegett, nagyon gyorsan, szuszogva vett levegőt, azt nyöszörögte, hogy hagyjam abba, és ne bántsam, de nem is csináltam semmit. Később, a tengerparton minden elmúlt, az álmok, ezek a fura reakciók, csak mintha a sors nem akarta volna, hogy együtt legyünk, mert mindig történt valami - fájdalmas, gúnyos mosolyra húzzák a számat az emlékek, az alsó ajkam pedig remegni kezd. Végtelenül szeretem Hazelt, de most már megrémít a gondolat, és felfordul a gyomrom, ha a vele való együttlétre gondolok, nem azért, mert bármi baj lenne vele, hanem mert félek, hogy még nagyobb károkat okoznék benne, mint a már meglévők.
- Tegnap miután elmondta minden mintha megvilágosodott volna - nyelek szinte fájdalmasan nagyot - ma reggel pedig mire magamhoz tértem az ajtóban állt a cuccaival, és arra készült, hogy szó nélkül elmenjen. Nem hagytam, nem hagyhattam, te sem hagynád! - érvelek hangosan, önmagam megnyugtatására, hogy nem tettem semmi rosszat azzal, hogy tudni akartam a miérteket.
- Nem - veregeti meg a vállam megerősítésképp - dehogy hagynám.
- Elmondta, hogy... hogy nem lehet sosem kisbabája - hirtelen az egész testem, minden porcikám remegni kezd az elkeseredettségtől és a dühtől, mert ez annak a következménye, sok más maradandó sérülés mellett ezt is az a mocsok hagyta maga után - és hogy azért teszi, mert tudja, hogy én mennyire szeretnék családot, és nem akar ebben akadályozni, de ez csak kifogás.

- Én nem vennék mérget rá - motyogja Liam, és óvatosan felpillant. Mira egy fém tálcát szorongatva áll a konyha és a nappali között, és tágra nyílt szemekkel, nyugtalanul jártatja a tekintetét köztünk. Lehajtom a fejem és erőteljesen az alsó ajkamba harapok, lehetne annyi eszem, hogy erről nem beszélek itt, mert bár nem szokta szóba hozni, mindannyian tudjuk, hogy hosszú időn keresztül ő is azt képzelte, hogy a teste nem alkalmas a terhességre. A világ legnagyobb idiótája vagyok, amiért idejöttem, és erről beszélek.

- Tessék - dugja az orrom alá, az ölembe a tálcát, amin meleg francia pirítós és omlett gőzölög egy bögrével a kedvenc citromos-gyömbéres teámból - csak vigyázz, nehogy belekapjanak a manók. 

Aprót bólintok, és vetek egy pillantást a szőnyeg közepén üldögélő gyerekekre, akik szokatlanul csendben elfoglalják magukat, Arthur pedig óvó pillantással őrzi őket. 

- Köszönöm - köszörülöm meg a torkom, és megszorítom a kezét, amikor letelepedik közém és Liam közé - hallottad amit mondtam, ugye? 

- Igen - lehajtja a fejét, és akaratlanul is Liam felé tolódik, szorosan hozzábújva az oldalához - és megértem őt, Nialler.

- Nem arról van szó, hogy én nem értem meg! - háborodok fel, és kissé dühösen a villámra döfködök pár darab tojást, de Mira csírájában elfojtja a bennem tomboló érzelmeket.

- Niall, nekünk fogalmunk sincs róla, hogy mit érezhet Hazel minden pillanatban - vág a szavamba - szörnyű, ami vele történt, ezt mi is tudjuk, de nem te, vagy én birkózok meg minden nap azzal, amit érez viszont azt én is tudom, hogy annál semmi sem rosszabb, amikor azt mondják egy nőnek, hogy nem lehet gyereke - meglep a higgadtsága, és az, hogy hogyan tud beszélni erről. - Egyszerűen nem érzed magad többé nőnek, mindig benned lesz, hogy alkalmatlan vagy arra a célra, amiért teremtettek, és ez leírhatatlanul borzalmas. Megértem, hogy szeretne megkímélni ettől, főleg téged.

Hallgatok, egyrészt, mert nem igazán tudok mit válaszolni, másrészt meg mert nem is akarok, úgyhogy szótlanul lapátolom magamba a főztjét, és fel sem pillantok. 

- Lehet örökbe fogadni - jegyzem meg halkan - annyi más lehetőség van.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nem túl szimpatikus módszer az, hogy egy másik nő hordja ki a gyerekemet - összeszorított szájjal aprót bólintok, amikor Liam kimondja ezt. Nem szimpatikus, a legkevésbé sem, de rengeteg ilyen család lehet világon, akik boldogan élnek együtt. Végső kétségbeesésében már bárki képes bármire, és én soha nem mondtam egy szóval sem, hogy nem lennék képes végigjárni az összes lehetőséget, pláne egy olyan nőért, mint Haze.

- Adj neki egy kis időt, Niall - simogatja meg a karom Mackenzie - ti ketten túlságosan szeretitek egymást ahhoz, hogy ilyen könnyen, és ennyivel véget érjen a kapcsolatotok.

Kísértetiesen emlékeztet ez a mondat valamire, amit évekkel ezelőtt én mondtam neki, akkor nekem igazam lett, és talán most így lesz.

Hazel Clark

Életem legnehezebb döntését hozom meg, amikor remegve kiszállok az autójából, és becsapom magam után az ajtót. A szám bizsereg, a szememet pedig fullasztó könnyek égetik, de még meg kell szereznem a cuccaim, mert mindenem azokban a táskákban van. 

Az utolsó pillanatig tartom magam, egészen addig, amíg be nem szállok a liftbe, ott azonban összeszorul a mellkasom, és kirobban belőlem a zokogás. Végig imádkozom azért, hogy ne találkozzak össze senkivel a folyosón, a liftet pedig még annyira se állítsák le, mert nincs kedvem még másodpercekig sem összezárva lenni egy ilyen apró helyen valakivel, aki nem Niall. 

Az arca, és a könyörgése örökre beleégett az emlékezetembe, csakúgy, mint a többi rossz emlékem. Sosem akartam őt bántani, mégis szörnyű fájdalmat okoztam neki, pedig csak a legjobbat akarom számára, hogy legyen egy nő az életében, akinek nem csak problémái vannak, akit büszkén felvállalhat, és aki képes megadni neki mindent, ez a nő pedig nem én vagyok.

Nem tudom, hogy hogyan, de bejutok a lakásba, a tüdőm minden egyes lélegzetvételnél kegyetlenül lángol, a szememből pedig megállíthatatlanul folynak a könnyek. Ha nem muszáj, nem sírok, sőt, tulajdonképpen akkor sem sírok, ha muszáj, most viszont nem tudok, és nem is akarok ellenállni neki.

Tudom, hogy Niall már nincs itt, mert nem érzem a jelenlétét, de ettől függetlenül az ablakhoz rohanok és elhúzom a függönyt, hátha még mindig ott áll a kocsija az út szélén, és nem késő leszaladnom, hogy mindent visszaszívjak, ennél önzőbbet viszont nem is tehetnék. Meghoztam a döntésem, nem az számít, hogy mit akarok, és nem is az, hogy ő mit akar, hanem, hogy mit érdemel, és ez egy jobb valaki, mint amilyen én vagyok. 

Felmegyek a lépcsőn a galériára, ahol a szobám van, ami ismét olyan személytelennek tűnik, mint amikor először jártam itt, pedig néhány cuccom ugyanúgy hever, ahogy az utazásunk előtt, mindössze az a baj a hellyel, hogy nincs itt Niall, és ez nem Sydney, hanem London.

Lefekszek az ágyra, és olyan kicsire húzom össze magam amennyire csak lehet, és életemben először az alvásba menekülök, mert az álmaimat talán képes vagyok jobban viselni, mint a Niall nélküli valóságot.