42.rész

Talán direkt csinálom, vagy talán nem is tudok róla igazán, hogy mit teszek, amikor elsődleges bejelentkezés nélkül  leparkolok Zayn kis vityillója előtt, és beengedem magam a kapun. Nem tudom, hogy itt van-e Hazel, lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, de már nem bírom tovább, ha itt van, látnom kell, ha nincs, beszélnem kell vele róla Zaynnel, hogy mondja el hogy van, mit csinál, izgul-e a hamarosan megkezdődő új, utolsó tanéve miatt, hogy megy neki a boksz, és hogy hiányzok-e neki. Kopogok, majd toporogva álldogálok az ajtó előtt, még ki kell találnom, hogy mit mondok, mit akarok olyan sürgősen, hogy telefonálni se volt időm. A gyomromban valami bizsereg, és minden szőrszálam égnek mered, most már tudom, hogy itt van, és bepánikolok, mert mi van, ha ez az egész máshogy sül el, mint ahogy gondoltam? Ha csak egy kissé kínos, de kedves köszönés helyett kiborul, kiakad, és esetleg elküld? Nem tudnám elviselni.
Aztán egyszer csak, éppen amikor arra készülök, hogy hátat fordítsak, kitárul az ajtó, és Zayn kikerekedett szemekkel futtatja végig rajtam a pillantását.
- Hát te meg mit csinálsz itt?
- Szia - emelem meg sután a kezem, és beoldalazok mellette - téged is jó látni, Zayn haver, mindig olyan barátságosan fogadsz - veregetem meg a vállát, és próbálok igazán megnyerően nézni rá.
-  Aha - pillant az emeletre vezető lépcső irányába, majd egészen lehalkítja a hangját - mit szeretnél, Nialler? Hazel fent van, és szerintem nem szeretne találkozni veled.
- Nem tudom - nyelek nagyot - csak látni akarom.
- Rajta vagyok az ügyön, tesó, de ha most lehívom és szembesítelek titeket egymással az marha ciki lesz.
- Mert nem ugorhatok be a barátomhoz, akinél véletlenül ott van egy másik barátja? - vonom fel a szemöldököm.
- Aki véletlenül pont a te exed, ugye? - suttogja kissé szarkasztikusan. - Ígérem, hogy megoldom, hogy összefussatok, de ne..
Ebben a pillanatban egy bozontos, perzsához hasonlító gyönyörű, szürke macska rongyol le a lépcsőn hangosan nyivákolva, és valami oknál fogva miután kellőképp összeszőrözi Zaynt az én lábamat veszi célba, ekkor pedig meghallom a hangot, amit hetek óta nem hallottam.
- Szergej! - kiáltja kissé bosszúsan. - Nem szabad, cica, gyere vissza! - vágtat le néhány lépcsőfokot, mielőtt felemeli a fejét, hogy szétnézzen a lábamhoz dörgölő, doromboló macska után kutatva. Amikor meglát megdermed, és a gyönyörű, puha ajkai résnyire nyílnak, mielőtt lesütné a tekintetét az arcát a haja mögé rejtve.
- Így - morogja Zayn, és bosszús pillantást vet rám.
Ide-oda hánykolódik a szívem a mellkasomban, az elmúlt hetekben néha azt hittem, hogy képes leszek túllenni rajta, de ez az állapot csak kb 1-2 percig tartott, amikor épp elfoglaltam magam valamivel, most viszont minden újult erővel tör fel. Nem kellett volna idejönnöm, életem egyik legnagyobb hülyeségét csináltam.
- Ó - nyögöm ki idétlenül, hogy úgy tűnjön, mintha meglepne a lány jelenléte - Szia.
- Szia - motyogja, majd megköszörüli a torkát, és hirtelen leszalad a lépcsőn, hogy felkapja a kényeskedő macskáját a lábam mellől. - Bocsi, Z, nyitva hagytad az ajtót és amikor nem figyeltem rá kirohant.
- Nagyon szép - vágok közbe, mielőtt Zayn válaszolhatna. - A tiéd?
- Aha - hümmögi, és a mellkasához szorítja a vergődő állatot. Borzasztóan kínosan érzi magát, látom rajta, én pedig minél tovább nézem az arcát annál több emlék tódul a fejembe attól kezdve, amikor először megláttam, addig a pillanatig amíg ki nem szállt a kocsimból, és az életemből. Elszorul a mellkasom, és erős késztetést érzek arra, hogy a lábai elé leborulva könyörögjek azért, hogy jöjjön vissza hozzám, mert egyszerűen nem tudom elképzelni mással az életem, és az, amit mostanában folytatok nem is igazán élet, csak létezés, néhány kósza boldog pillanattal, mint amikor az ikrek megsimogatnak, vagy rám villantják a foghíjas mosolyukat. El kell mennem innen, mert gyűlölöm itt látni ebben a házban, Zayn cuccai között, mert tudom, hogy mostanában több időt tölt itt, vele, mint bárki mással.
- Haze - szólítom meg hirtelen, de magam sem tudom, hogy mit akarok mondani. Nagy, kerek szemeivel egyenesen az arcomba néz, és Zayn is csak bámul, míg én idétlenül tátogok, de hang nem jön ki a számon. - Ne haragudj a múltkoriért, kérlek, borzasztóan sajnálom, nem akartalak felzaklatni, csak nem igazán voltam magamnál - nyögöm ki, és közben kelletlenül dörzsölgetem a tarkóm.
- Nem haragszom - húzza picit felfelé a száját - remélem, hogy minden rendben veled.
Őszinte akarok lenni vele, és megmondani, hogy nem, csak baromi jó színész vagyok, de Zayn úgy áll mögötte, mintha egy maffiavezér lenne, és figyelmeztetően pillant rám. Akármit is mondott eddig arról, hogy a barátnőm jól van, most látom az arcán, hogy hiányzok neki, pont annyira, amennyire ő nekem, csak egészen eddig kizárt az életéből, helyettesített egy macskával, meg azzal, hogy bokszol, és éjjel-nappal festeget meg fotózik, de ezek a dolgok sosem fogják sem helyettesíteni, sem pótolni azt, ami köztünk volt. Utálom azért, amiért ezt teszi velem, mert amit csinál az teljesen felesleges, nem akarok mást, ő sem, akkor minek ez a szarakodás?
Válaszul csak aprót biccentek, és segélykérően pillantok Zaynre, hogy gyorsan mondjon valamit, és elmehessek, mert nem bírok itt lenni, nagyon rossz ötlet volt idejönni.
- Odaadom a mappát - veszi a lapot, és amikor kezd nagyon feszültté válni a csend elkezd mozgolódni, és mindenféléről hadoválni - de jó lenne, ha minél hamarabb visszahoznád, mert néhány dal befejezetlen, és ha rám tör az ihlet tudod mi van. Ha van ötleted nyugodtan belenyúlhatsz akármelyikbe, és szerezhetnél hozzájuk valami alapot, a lapokra fel van írva, hogy hogy képzelem el őket, gyors, vagy lassú... - magyarázza,  és felkap egy papírokkal teli fekete mappát az egyik szekrényről, amiben teljesen biztos, hogy nem a dalszövegei vannak, de hülye lennék megszólalni. - Kell a gitárom is?
- Nem - röhögöm el magam kelletlenül - talán találok otthon néhányat.
Valami feszült mosolyféleségre húzza a száját, és Hazel is mintha reagálna valamit, miközben a karjaiban elterülő macska hasát vakargatja.
- Csak gondoltam biztosra megyek - nyomja a kezembe a mappát.
- Kösz - biccentek aprót - akkor már megyek is, nem akartam zavarni, csak beszéltünk róla, hogy ideadod, és éppen itt mentem el, gondoltam bejövök érte - kezdek el az ajtó felé oldalazni.
- Bármikor - mosolyog rám.
- Akkor - vetek tétova pillantást életem nőjére - sziasztok. Jó volt látni téged, Hazel - jegyzem meg keserű mosollyal az arcomon.
- Téged is - motyogja, és esküdni mernék rá, hogy megremeg az alsó ajka. Sosem akartam őt sírni látni, és most sem akarom, hogy sírjon, de egyfajta szarkasztikus elégedettséggel tölt el, hogy a szenvedésem nem egyoldalú, és még ő is akar engem, hiába tagadja, és kínoz mindkettőnket.
- Menj csak fel - kapom el félfüllel - majd én kikísérem.
Óriási kedvet érzek ahhoz, hogy megjegyezzem, Hazelnek sosem voltak gondjai azzal, hogy önálló döntéseket hozzon, de befogom a szám, mert ez az ember nem én vagyok. Sután int nekem, mielőtt az állattal, aki a helyembe lépett visszamenne oda, ahonnan jött, miközben pedig felfelé lépdel észreveszem, hogy csupa festék a farmerja szára. Az én kis művészem.
- Mi volt ez, Niall? - terel ki maga előtt Zayn, és miközben a kapu felé sétálunk a hajába túrva kérdőre von. Nem tudok válaszolni, óriási gombóc van a torkomban, amit hiába próbálok lenyelni,  nem megy. Lehajtom a fejem, minden erőmmel azt a nyavalyás mappát szorongatom, amit a kezembe nyomott, és csak hogy lefoglaljam magam belelapozok. Tényleg dalok vannak benne, olyanok, amiket még sosem láttam. 
- Nem tudom - motyogom végül - csak látni akartam, de nem így. Nem tudom, hogy mit hittem.
- Sajnálom - sóhajt nagyot - tényleg, haver. Próbálom megpuhítani, de pont olyan makacs és önfejű, mint Mira, a kiállítás megnyitóján viszont díszvendégek lesztek, talán majd akkor jobban tudtok beszélgetni.
- Aha - hümmögöm - majd ugorj be a mappáért.
- Átnézheted őket - legyint - hátha te okosabb leszel néhánnyal, mint én.
Aprót bólintok, majd kissé ingerülten lenyomom a gombot a kocsikulcson, és akaratlanul is nagyot sóhajtva kinyitom az ajtót.
- Majd igyekszem - jegyzem meg - menj csak be hozzá, fessetek, vagy akármi, amivel megpróbál helyettesíteni.
- Hazel szereti ezt csinálni, Niall.
- Tudom - morgom keserűen - csak mióta engem kidobott úgy tűnik, hogy mást sem csinál.
- De - kel a védelmére - eljár otthonról, van élete, barátai, van egy macskája, akiről gondoskodik, szerinted ez nem jó dolog? Mit szeretnél, üljön otthon és sírjon?
- Nem - nézek a szemébe - csak még mindig nem értem, hogy én ebbe miért nem férek bele - csuklik el a hangom, úgyhogy kívágom a szegény kis járgányom ajtaját, és megpróbálok elmenekülni, de mielőtt becsaphatnám Zayn a kezének épségét kockáztatva megragadja.
- Niall - szólít meg különösen kedves, már-már lágy hangon, mintha egy hisztis gyereknek kellene szépen elmagyaráznia, hogy miért nem kaphatja meg amit akar. - Ő azt hiszi, hogy neked így jobb.
- Akkor közöld már vele te is, hogy nem! - csapok ingerülten a kormányra, és érzem, hogy a szemeimbe könnyek gyűlnek. Akkora egy lúzer vagyok és annyira utálom ezt.
- Igyekszem, de neked kellene a legjobban tudnod, hogy milyen. Higgadj le, Niall, tudom, hogy nagyon fáj, és hiányzik neked, de még mindig neki van nehezebb dolga, próbáld meg ezt megérteni.
- Megértem - préselem ki szorosan az ajkaimon - hazamegyek, ide se kellett volna jönnöm.
- Sajnálom - sóhajt nagyot - mindent megteszek azért, hogy változzon a jelenlegi helyzet, Gigivel rengeteget beszélget mostanában, és Harry is próbálkozik. Talán ha látja majd, hogy nem olyan gyenge, mint amilyennek hiszi magát, és nem csak azért érdeklődnek utána az emberek, ami vele történt, lehet, hogy megváltozik a gondolkodása. Tarts ki, jó? És akármi van, ránk még mindig számíthatsz, nem csak Mira áll melletted.
- Mira nem az én oldalamon van - húzom mosolyra a szám, és a szemébe nézek. Mindketten tudjuk, hogy nem Gigi Hazel egyetlen barátnője, feltűnő, hogy ha váratlanul betoppannok hozzájuk vagy nincs otthon senki, vagy csak Liam a gyerekeivel, és a telefon is egyre gyakrabban jelez foglaltat. Nem bánom, a legkevésbé sem, az egyetlen dolog ami bánt az az, hogy mindebből én kimaradok, nem tudok már lassan semmit, és Mirának titkai vannak előttem.
- Itt nincsenek is oldalak - rázza meg a fejét - mindannyian ugyanazt akarjuk, hogy legyetek jól, és ha lehet, akkor együtt.
- Menj vissza hozzá - veszek nagy levegőt - ne hagyd egyedül.
Biztatóan és vígasztalóan megveregeti a vállam, majd még mielőtt bemenne az akarata ellenére oldalba szúr.
- Hiányzol neki - jegyzi meg az egyik lábáról a másikra állva.
- Tudom - nyökögöm a kormányt szorongatva. Ezért utálom annyira ezt a helyzetet, mert nem csak engem bánt, hanem saját magát is. Ha tudnám, hogy azért nincs velem, mert nem akar, vagy mert nem szeret, nehezen, de elfogadnám, így viszont nem megy. Két kézzel markolom a kormányt és mélyeket lélegzek, csak azért nem akadok ki, mert tudom, hogy Zayn figyel, és mert állítólag jobban vagyok, vagy legalábbis jobban kéne lennem, de attól, ahogy zavarba jött, és kínosan érezte magát a jelenlétemtől csak még pocsékabbul érzem magam. Persze, gyakran jött zavarba miattam, de nem így, ez a lány nem az én Hazelöm volt, még talpig festékesen sem, nem mintha én annyira önmagamként viselkednék az utóbbi időben.

Hazel Clark

Az ablakban lógok, de nem látok semmit, csak a két apró alakot, akik közül az egyik rohamosan beviharzik a kocsijába. Szinte érzem a feszültségét, már lent éreztem, amikor meglátott, sőt, talán már előtte is, a macskám pedig soha jobbkor nem statuálhatott volna példát, hogy bebizonyítsa, ő a főnök, nem pedig én. A szívem még mindig hevesen ver, a torkomban lévő gombóctól pedig nyelni sem bírok, szörnyű volt őt látni, és beszélni hozzá, mert csupán árnyéka önmagának, miattam. Addig állok ott, és figyelem, amíg el nem hajt, majd visszaülök a földre, ahol eddig is ücsörögtünk Zaynnel, és a kezembe veszem az egyik festéksprayt, de nem csinálok semmit, csak ülök azt forgatva, és vetek egy csúnya pillantást Szergejre, amikor nyalizva a lábamhoz dörgöli magát.
- Hagyd abba - tolom el magamtól - rossz cica vagy.
Nem nagyon veszi magára, mert továbbra is dorombolva simogatja a fejét a térdemhez, míg én egyre inkább összehúzom magam, és az összefújkált falat bámulom. Minden egyes vele töltött pillanat lepereg a szemem előtt attól kezdve, amikor először odaoldalazott hozzám, addig a pillanatig, amíg azt az utolsó lopott csókot meg nem kaptam tőle. Mire észreveszem magam már halkan hüppögve sírok magamat átölelve, a macskám pedig olyan igazán értetlen arccal mereszti rám a szemeit, majd a fejét a lassan kinyíló ajtó felé fordítja, és odanyargal, amikor belép Zayn. Gyorsan megpróbálom eltűntetni a sírás nyomait, de a könnyek még mindig csordogálnak az arcomon, és nem tudom megállítani a tüdőmből előtörő rázkódó hüppögést.
- Haze? - válik aggodalmassá a tekintete. Leguggol elém, és lefeszegeti az ujjaim az arcomról, hogy jobban szemügyre vegyen. Végül nem szól semmit, csak leül mellém és átölel, a karjait gyengéden, óvatosan fonva körém, mintha törékeny lennék, pedig nem, csak azért csinálja, mert azt hiszi, hogy nem bírom elviselni az érintést, pedig a legjobban most arra van szükségem.
- Miért kell ezt csinálnotok? - kérdezi halkan, a hajamat simogatva. - Olyan egyszerűen meglehetne oldani ezt az egészet.
Nem szólok, nem tudom, hogy mit mondhatnék, és nem is igazán akarok mondani semmit, csak szipogva belefúrom az arcom a dohányfüst illatú drága pólójába, és mélyen beszívom az illatot, ami az utóbbi hetekben mindent pótolt számomra.
- Mondhatok valamit? - kérdezi óvatosan eltolva magától, de nem várja meg, hogy bólintsak, azonnal belevág. - Egyáltalán nem értem, hogy miért jó ez, hiszen szeretitek egymást, Niall megőrül érted, és tudom, hogy te is szereted, ha nem így lenne nem sírdogálnál. Akkor mégis mi a baj?
- Nem ilyen egyszerű - bököm ki nehézkesen, az ölembe húzva a macskámat.
- De - néz a szemembe - pont ilyen egyszerű, csak mi mindent túlbonyolítunk.
Szipogva hajtom a fejem a vállára, belefáradtam abba, hogy megmagyarázzam, miért nem működnek olyan egyszerűen ezek a dolgok számomra, mint mások számára, és miért nem akarom, hogy Niall a részese legyen ennek. Mindegy, hányszor mondom el, úgysem fogja senki úgy megérteni, ahogy én, mert ez az én életem, az én valóságom, egyedül nekem kell megbírkóznom a démonokkal, amik még mindig kísértenek éjszakánként, és minden pillanatban, amikor egy idegen férfi a közelembe jön. Addig a pillanatig, amíg Niall meg nem jelent az életemben úgy képzeltem el, hogy örökké egyedül fogok élni, és fotózgatok, nem is vettem észre, hogy esetleg kevesebb vagyok bármivel is, mint egy olyan nő, akinek bármikor lehet gyereke, mivel én sosem láttam a lehetőséget erre. Egyszerre szeretem, és utálom Niallt azért, mert ezt megváltoztatta, mert sosem voltam még olyan boldog, mint vele, és mert rádöbbentett arra, hogy sosem leszek elég neki, nem fogom tudni megadni soha, amire vágyik.
- Hazavinnél? - motyogom az arcomat törölgetve.
- Nem - rázza meg a fejét - mert igazán szar barát lennék, ha most hagynám, hogy egyedül legyél, és magadba zárkózz. Itt maradunk, és festünk, vagy akármi amit csak akarsz, de nem viszlek haza - simít végig egyszerre az én hátamon, és a macskámén is.
Valami mosolyféleséget erőltetek az arcomra, szívesen elmondanám neki, hogy most semmit sem akarok, csak egyedül lenni, de inkább nem szólalok meg, mert még mindig nem igazán értem ezt a barátság dolgot. Mindenesetre ezután már nincs kedvem semmihez, lagymatagon, és lassan fújkálok mindenféle a legkevésbé sem kreatív dolgot a falra, és leginkább a gondolataimba mélyedek, vagy inkább zárkózok. Egy idő után ezt megelégeli, és olyan ötlettel áll elő, amitől tátva marad a szám.
- Hány emeletes is a ház, amiben laksz, Haze?
- Nyolc - válaszolok gyanútlanul.
- És a szálloda Sydneyben mennyi volt?
- Harminckettő - pillantok fel rá értetlenül, mert ezek még a megszokottnál is hülyébb kérdések.
- Aha - hümmögi - akarok mutatni neked valamit.
Felvonom a szemöldököm amikor felpattan, és felém nyújtja a kezét fogalmam sincs róla, hogy mit akarhat, mert ha jól tudom nincs hőlégballonja, amivel felvihet olyan magasra, amennyire csak lehet.
- Hova megyünk? - nézek fel rá értetlenül, amikor közli, hogy vegyem fel a cipőm, Szergejt pedig gügyögve becsalogatja a hordozójába.
- Be a városba - közli sunyin mosolyogva - Szergit addig átvisszük Miráékhoz.
Meglepődök, de nem szólok semmit, rájöttem már arra, hogy ha Zayn kitalál valamit, amikor látja, hogy rossz kedvem van, az mindig valami jó dolog lesz, és a végén mindig egy kicsit jobban érzem magam. Az más kérdés, hogy a macskám mennyire fogja élvezni Arthur társaságát, megspékelve azzal, hogy az ikrek imádják a szőrét markolászni, és sikítoznak a közelében. Türelmes, de egy idő után mindig nyomtalanul eltűnik, amikor Mira a gyerekeivel nálunk vendégeskedik.
- Nem akarod tudni, hogy pontosan hová megyünk? - pillant rám Zayn, amikor engedelmesen beülök a kocsijába, ő pedig az ölembe teszi a macskahordozót, benne a békésen nézelődő kedvencemmel. Bedugom a mutatóujjam a rácsokon, és megsimogatom a pofiját, megmosolyogtat az azonnali dorombolás, és hogy a recés nyelvével nyalogatni kezd. 
- Már elmondtad volna, ha azt akarnád, hogy tudjam.
- Igen, ez igaz - pattan be mellém. - Tetszeni fog.
- Gondolom - húzom mosolyra a szám. - Köszönöm.
- Mit? - vonja fel a szemöldökét miközben kihajt a kapun.
- Hogy mindig kitalálsz valamit - piszkálgatom továbbra is a macskám.
- A barátom vagy, Haze, persze, hogy kitalálok valamit - simogatja meg a kezem - ha nem csinálnám G leszedné a fejem - nevetgél.
Az ablak felé fordulok, nézem a szebbnél szebb házakat, amelyek mellett elsuhanunk, és újra Niallre gondolok, arra a napra, amikor mindent eldobva eljött értem, és a hisztim ellenére hazavitt a saját házába. Nélküle most hajléktalan lennék.
- Tudod, hogy mi az az Üvegszilánk?
- A szálloda, meg az irodaház? - fordulok felé.
- Aha - nézi sunyi mosollyal az utat maga előtt - oda megyünk.
Elnyílik a szám, azóta ácsingózok azután, hogy felmenjek oda, mióta Londonba költöztem, de drága a belépő, és mindig akadt valami, ami fontosabb volt ennél, nem tudtam félretenni rá.
Nem szólunk egymáshoz, csak egy félmosollyal az arcomon simogatom a macskám, és nézek ki az ablakon, mígnem megfogja a kezem, és megszorítja. Csak egy egyszerű gesztus, egy jele annak, hogy mellettem van, de számomra ez többet jelent, azt, hogy tudja, hogy bízok benne.
- Miért szereted annyira a magasságot? - kérdezi, amikor az Üvegszilánk hetvenkettedik emeletén állva tátott szájjal bámulom a várost.
- Nem tudom - ölelem át magam, és hogy ne kelljen ránéznem inkább látványosan jártatom a tekintetem az aprónak tűnő épületek között. - Talán ha 6 hónapig teljes sötétségben, egy pincében vagy elzárva mindentől és mindenkitől semmi mást nem akarsz, amikor kijutsz, csak azt, hogy szabad legyél. Számomra ez egy kicsit a szabadság.
És Niall. Volt.