48.rész

 Hazel Clark

Semmivel sem különb érzés egy idegen kanapéba süllyedni egy idegen ember előtt, aki szóra akar bírni, mint 8 éves koromban, talán csak annyi a különbség, hogy most egyedül vagyok, nincsenek mellettem aggódó, magukat hibáztató szülők, akik folyton azt ismételgetik, hogy jobban fogom érezni magam, ha elmondom, hogy mi történt. A gyomrom ugyanúgy görcsben van, kicsinek és jelentéktelennek érzem magam, és pont annyira nem akarom elmondani a történteket, mint ahogy akkor sem akartam, csak most akárhogyan is, de ráerőszakolom majd magam a beszédre, mert szeretnék megszabadulni attól a tehertől, ami 15 éve nyomja a vállam. Egyébként is, arról a gyerekpszichológusról, akihez egy éven keresztül hetente három alkalommal elvittek a szüleim csak halvány emlékeim vannak, de sokkal szimpatikusabbnak tűnik az a hölgy, aki most mosolyogva ül velem szemben, és próbál beszélgetni velem. A kérdései nyersek, és nehezek, de úgy teszi fel őket, mintha azt vitatnánk meg, hogy mit fogunk ma vacsorázni.
- Miért vagy itt, Hazel?- egy kockacukrot dob a kávéjába, és kavargatni kezdi, miközben én lehunyom a szemeim és hosszan felsóhajtok.
Miért vagyok itt?
Azért, mert Gigi, Mira, és Zayn szerint is jó ötlet volt eljönni.
Nem, azért, mert segítségre szorulok, mert szeretnék megszabadulni a rémálmoktól, és a félelmeimtől.
Leginkább azonban azért, mert Niallel akarok lenni, bárhogy, minden módon, hosszútávon, és ez csak akkor következhet be, ha összeszedem magam.
- Mert szeretnék megszabadulni a múltamtól - bököm ki végül a kezeimet tördelve egyfajta pótcselekvésként - és mert szerelmes vagyok valakibe.
- És úgy érzed, hogy a múltad akadályoz abban, hogy a szerelmed kiteljesedjen?
Hogy akadályoz-e? Elhagytam Niallt, hónapok óta nem beszéltünk egymással, amikor együtt voltunk a bekattanásaim tönkretették a pillanatainkat, korábban pedig már csak attól is kiborultam, és elájultam, ha igazán közel hajolt hozzám, szóval igen, azt hiszem akadályoz.
- Igen - nyelek nagyot - mindenben akadályoz, nem csak ebben.
- Hogyan? - ebben a pillanatban rájövök arra, hogy gyűlölöm ezeket a kérdéseket.
- Mindenhogy - túrom hátra az arcomba lógó kósza hajtincseket, a számat valami cinikushoz hasonló nevetés hagyja el.- Korábban féltem a férfiaktól, de aztán amikor idősebb lettem rájöttem arra, hogy esélytelen elkerülnöm őket, szóval a jelenlétüket már elviseltem, de a mai napig gyűlölöm, ha egy idegen férfi megszólít, vagy csak végigmér. Rémálmaim vannak, nem is rémálmok, emlékek, amik álmaimban jönnek elő, néha minden éjjel, néha kimarad 1-2 alkalom, esetleg 1-2 hét, de végül mindig újra előjönnek. Nem tudok együtt lenni a barátommal, vagyis... nem tudtam. Nem tudom, hogy érte el, amit elért, de az első alkalmakkor, amikor megpróbált megcsókolni elájultam, később ehhez valahogy hozzászoktam, rájöttem, hogy nem rossz dolog, és arra is, hogy Niallnél jobb ember nem létezik, és soha nem tudna bántani, de hiába tudatosítottam ezt magamban, a rossz dolgok mindig erősebbek voltak nálam. Azért vagyok itt, mert valaki elvett 6 hónapot az életemből, további 15 évet pedig elvesztegettem, most már szeretnék egy normális lány lenni.
A mosoly, amit válaszul kapok váratlanul ér, de miután befejezem a mondandóm és szusszanok egyet viszonzom.
- Elmondanád nekem, hogy mi történt veled? - mind közül ez a legrosszabb kérdés, amit feltehet. Ritkán mondom el a történetem, mégis túl sokszor, és eszembe jut a legutóbbi alkalom, mind közül a legrosszabb, amikor Niall vállára borulva ordítottam. Most sem könnyebb, mint akkor, és a végére majdhogynem ugyanúgy végzem, fuldokolva a sírástól és a képektől, amiket az agyam levetít elém, reszketve, rettegve attól, hogy hirtelen megint 8 éves leszek, és visszakerülök abba a pincébe, leláncolva, ahol a világosság semmi mást nem jelent, csak újabb kínokat. Elfogadom a felém nyújtott zsebkendőt és kifújom az orrom, nehéz megnyugodnom, és az ember azt hinné, hogy egy pszichológusnál kapni fog segítséget az ilyen esetekben, én azonban nem kapok semmit egy csomag zsepin kívül. Lehajtom a fejemet és átfogom a karjaimmal, csukva tartom a szemeim, olyan erősen, hogy szinte már fáj, és próbálom lecsillapítani a kapkodó légzésém, az őrült gondolataim. Volt egy időszak, olyan 16 éves korom körül, amikor szerettem volna megölni magam, azt hiszem akkor hágott a tetőfokára minden, párosulva a tinédzserkori elveszettség és reménytelenség érzésével, és azzal, hogy akkoriban született meg a húgom, aki újra boldogságot hozott a szüleim életébe, és adott egy lehetőséget számukra, hogy  helyrehozzák a hibákat, amiket szerintük elkövettek. Sosem volt hozzá bátorságom, akkor sem, amikor az éjszaka közepén akárhányszor felsírt a szomszéd szobában alvó baba, és kirántott a szörnyű rémálmokból, mindig hozzá mentek be a szüleim, én csak megkaptam a szokásos ajtónyitást, az aggódó pillantást, és az ígéretet, hogy minden rendben lesz, miközben izzadtan, reszketve próbáltam összeszedni magam. Ha tudtam volna, hogy egy nap Niall Horan beverekedi magát az életembe, és mindent megváltoztat, sosem ültem volna a wc tetején az apám borotváját szorongatva, és sosem gondolkodtam volna azon, hogy végül valamire felhasználjam a nyugtatókat, amik évek óta hevertek a konyhaszekrény mélyén abban a reményben, hogy egyszer elhiszem, hogy segíthetnek rajtam.
Végül megint Niall az, aki visszahoz a valóságba, az undorító kezek emlékét felváltják azok, amikor a szájához emelte a kezem és belecsókolt a tenyerembe, majd a pirospozsgás arcához simította, a gyengéd simogatásai, ahogy az ujjai játszottak a hajammal reggelente, amikor hamarabb ébredt fel, mint én. Azt kívánom, bárcsak többet kaphattam volna belőle egy kicsivel, csak néhány nappal, és bárcsak ne úgy kellett volna megtudnia a titkaimat, ahogy megtudta.
A zokogásom szép lassan elcsitul, mígnem nem marad más belőle, csak halk szipogás, és némi harag azért, mert G fizetett ennek a nőnek azért, hogy beszéljen velem, és mégsem tesz semmit azon kívül, hogy bámul, és a tekintetével elemzi, ahogy megnyugszok. Hirtelen szeretnék felállni, és hozzávágni a papírjait, amiken a viselkedésem boncolgatja, mert ennél még az is többet csinált, akihez 8 évesen elcipeltek. Nem várom el, hogy leguggoljon elém és azt mondja, hogy már senki nem bánthat, ahogy azt sem, hogy édességekkel próbáljon rávenni arra, hogy megnyugodjak, de azért adhatna valami tanácsot, hogy mit csináljak.
- Az elején lehet, hogy rosszabb lesz - szólal meg végül, miközben én a zsebkendőt gyűrögetve, összeszorított fogakkal ülök - mert azt szeretném, ha minél élénkebb felidéznéd magadban az emlékeid.
- Tessék? - kapom fel a fejem meghökkenten.
- Idézd fel őket, mindet, aztán képzeld el, hogy fellépsz az ellen, amit csinált veled az az ember. Elképzelheted, hogy szuperhős vagy, vagy hogy a láncok papírból vannak, és egyszerűen eltépheted őket, mindegy, csak mentsd meg magad, és mindig emlékezz rá, hogy nem a te hibád ami történt, te csak egy gyerek voltál.
- Nem tudom, hogy képes vagyok-e erre - rázom a fejem.
- Akkor miért vagy itt? - kérdezi hidegen. - Döntsd el, hogy mit akarsz, életed végéig szenvedni, vagy megszabadulni ezektől és boldog, teljes életet élni? Holnapra választ akarok.
- A második - jelentem ki gyorsan.
- Akkor készülj fel lelkileg, és mindenhogyan, mert nem lesz egyszerű, viszont minden rajtad múlik, azon, hogy te mit akarsz. Sikerülni fog, ha elhiszed, és küzdesz érte.
Bólintok, mert tudom, hogy akármi is lesz, megéri, ha egy nap visszakaphatom Niallt, és normális emberré válhatok normális élettel.
- Jaj Istenem, Hazel! - borul a nyakamba a barátnőm, amikor kilépek a rendelőből, vagy nem is tudom, hogy ki a neve annak a szobának. Hát ennyire nézhetek ki jól. - Jól vagy? - simítja el a hajam az arcomból és aggodalmasan végigmér.
Egy kicsit még mindig piros az arcom és szipogok, amiatt pedig mert emlékeztet erre egy kicsit lekonyul a szám, és az ajkamba kell harapnom, hogy ne pityeredjek el. A pszichológusnő nem kísért ki, úgyhogy ha akarnám már elkezdhetném megosztani Gigivel a szörnyű kérdéseit és a közömbösségét, de inkább szeretném az épületen kívül tudni magam egy olyan környezetben, amit már ismerek valamennyire.
- Szeretnél hazamenni, hogy megbeszéljük mi történt? - ő a világon a legrendesebb és legjobb barátnő azért, mert felteszi ezt a kérdést, és nem próbál meg rábírni arra, hogy egy nyilvános helyen beszélgessünk, amikor bólintok. - Vegyünk valami egészségtelen kaját, jó? Pizzát vagy hamburgert, és legalább eszünk egy jót miközben elmeséled.
- Oké - dörgölöm meg az arcom, és megeresztek egy mosolyt is.
Visszaúton a szállodába valóban megállunk egy hamburgerezőnél, és G megkéri a sofőrt, hogy menjen be, és vegyen nekünk négy retro hamburgert, meg magának amit szeretne. Nem hagy egyedül, és nem kéri, hogy kászálódjak ki a kocsiból és menjek be vele, kint marad, és a kezemet szorongatja, amitől sokkal de sokkal jobban érzem magam, mint az elképzelhető. Mivel négy hamburgert kért számunkra arra számítok, hogy olyan kicsik lesznek, hogy egy nem elég nekünk, ehelyett azonban négy akkora adagot nyújt be nekünk a sofőr, mint a fejem.
- Vendégeink lesznek? - bámulok az óriási csomagokra.
- Nem, ez mind a miénk - közli velem sugárzó mosollyal Gigi. - Hidd el, hogy el fognak fogyni.
Nem kérdőjelezem meg, habár kíváncsi vagyok rá, hogy hová fogjuk eltüntetni őket, mert a méretekből ítélve nekem egy is sok lesz, de az a kérdés jobban foglalkoztat, hogy mégis milyen genetikája van ennek a lánynak, aki képes ennyit enni, ráadásul még csak nem is a világ legegészségesebb ételéből, és mégis ennyire gyönyörű és csinos. 
- Nincs semmi terved mára? - kérdezem. Az utóbbi napokban mindig csináltunk valamit munka után, vagyis számára munka, számomra pedig tanulás és a lehetőségeim bővítése. Elmentünk a Broadwayre, hogy megcsodálhassam azt a fajta életet, ami ott van, beszélgettünk a színházról, felidéztem az emlékeim az operaházról Sydneyben, és a darabról, amit megnéztünk a lányokkal, az ezt követő estén a fotózáson részt vevő barátaival mentünk el vacsorázni egy hangulatos kis vendéglőbe a Hudson folyó mellett, és már elcsíptem néhány információmorzsát egy bizonyos buliról is, és néhány divatbemutatóról.
- De - hümmög - szeretném egy ágyban fekve telizabálni magam a barátnőm és egy Szergej nevű macska társaságában, miközben elmondja nekem a fejleményeket. Talán egy filmet is jó lenne megnézni, valami sírós csajosat, mondjuk a Csillagainkban a hibát.
- Egész jól hangzik - mosolygok rá.
- Egész jó lesz! - kacsint rám.
Tényleg "egész jó" hogy takarókkal és párnákkal körbevéve magunkat elnyúlúnk az ágyán, hamburgerfalatokkal etetjük a macskám, miközben mindkettőnk szája akkor falatokkal van teli, hogy rágni is alig bírunk, közben mégis valahogy megoldjuk a beszélgetést, és még a korábban említett filmet is nézzük. Szörnyű élethelyzetek, ugyanakkor vicces, és meghatóan érzelmes, megint Niallt juttatja eszembe.
- Tudom mit gondolsz róla - mondja, miután befejezem a pszichológusnál töltött 60 percem elmesélését, és halkan szipogok. - De segíteni fog, ő az ország egyik legjobb szakembere, Haze, talán érzéketlennek tűnik, és a módszere is kegyetlen számodra, de már most a nyakamat teszem rá, hogy ha azt csinálod amit mond, akkor megszabadulsz minden rossztól.
- De hamarosan hazamegyek - piszkálom a körmeim, melyeket az egyik profi körmös gyönyörűen megcsinált - ott hogy segít? És amíg itt vagyok? Sikoltozni fogok, G, mintha ölnének, van olyan hogy sokkot kapok, néha hányok is...
- Nem érdekel - rázza meg a fejét - segíteni fogok.
- De te keményen dolgozol, aludnod kell.
- Áldozatokat kell hozni - vonja meg a vállát, és biztatóan mosolyog - te nem segítenél nekem?
- Dehogynem! - vágom rá nagyra nyílt szemekkel.
- Na látod! - mondja diadalittasan. - Vágj bele, Haze, miután hazamész majd telefonálsz vele, vagy maradj itt, jelentkezz át ide egy művészeti egyetemre, segítek, lakhatunk együtt...
- G, nekem mindenem Londonban van - szakítom félbe.
- Ott van mindened, ahol akarod, hogy legyen - vág vissza gyorsan, és a szavaival azonnal elgondolkodtat. Mi az a minden, ami ott van az egyetemen kívül, ahová olyan keservesen beküzdöttem magam? A macskám itt van, a fényképezőgépem és a rajzos dolgaim szintén, csak néhány rajzom és festményem van otthon, és egy mappa tele előhívott képekkel a közös kiállításomra Zaynnel. A családom nincs ott, nincs semmim, ami nélkül ne tudnék meglenni itt, ahol sokkal jobban érzem magam, és kibontakoznak előttem a lehetőségek.
- Még nem lehet - rázom meg a fejem - Londonban lesz a kiállítás, már megvan a terem, az időpont, de jövőre talán, ha nem jönnek össze egyes dolgok - hümmögök. Az "egyes dolgok" alatt egyedül Niallt értem, hogy visszafogad a hülyeségem ellenére. - Ha befejeztem az alapképzést, akkor talán.
- Te tudod - vonja meg a vállát, és újra a szájába tuszkolja a hamburgerét. Igaza volt, nagyon finom, annyira, hogy elpusztítjuk majd a másodikat is néhány órán belül. Meglepő egyébként, hogy mennyire gyorsan összeszoktunk, azt hittem, hogy a hosszú telefonbeszélgetéseink után kínos lesz mindig egy helyen tartózkodni, de kellemeset csalódtam, már megint. Kicsit olyan érzés most, mintha testvérek lennénk, és néha feléled bennem, hogy milyen lenne ha hazamennék, és megpróbálnám átadni ezt a húgomnak. Mi lenne, ha kb havi egy telefonbeszélgetésen kívül megpróbálnék a nővére lenni annak a kislánynak, aki valamikor elhagyta a sejpítést, és cserfes kis nővé fejlődőtt? Folyton azt kérdezi, hogy mikor megyek haza, én pedig nem adok rá választ, mert korábban azért nem mentem soha, mert nem volt rá pénzem, most viszont már van egy kevés megtakarításom, csak azért nem megyek, mert nem akarok. Ahogy a szüleim nem tudnak kezelni engem, úgy én sem őket, Niallről sem kérdeztek soha, pedig elmondtam, hogy van valakim. Fogalmuk sincs róla, hogy mit kellene mondaniuk nekem, vagy kérdezniük tőlem, úgyhogy inkább csak felszínesenek beszélünk néha, amikor felhívnak, csak hogy biztosítsanak arról, hogy nem felejtettek el.
Irigykedve pillantok Gigire, mert tudom hogy őt imádják a testvérei, és ő is imádja őket, egyfolytában Anwarról, a kisöccséről beszél, és Belláról, a húgáról, aki inkább néz ki a nővérének a maga kissé sötét megjelenésével. Köztem és a húgom között túl nagy a generációs szakadék, és én nem vagyok az az ember, aki tud bármit is tanítani egy kislánynak. Így álmodozok én egyszer egy esetleges közös gyerekről Niallel?
- Haze, nézd a filmet - szólít meg, és többet nem is mond. Látja, hogy a gondolataim megint fekete szárnyakon röpködnek, és leállít, még mielőtt kiborulnék.
Szót fogadok, bár már teljesen elveszítettem a fonalat, nem értem, hogy miért és hogyan kerültek Amszterdamba, meg hogy egyáltalán miről van szó, de azért figyelek, hátha visszatalálok majd.
- Szóval ilyennek kellene lennie? - pislogok kissé megdöbbenten, az ajkaimat harapdálva a tévére.
- Micsodának? - kérdez vissza G egy falat hamburgert rágcsálva.
A fejemmel a képernyő felé bökök, furcsa módon nem tudom elszakítani a tekintetem róla, már-már várok valamit, ami arra fog emlékeztetni amit én átéltem, legalább egy felszisszenést, egy elfojtott szitokszót, de nincs semmi ilyen, csak a szerelmesen egymásba gabalyodó két főszereplő.
- Mire gondolsz pontosan, Haze? Nem értem.
- Arra hogy... hogy nem fáj neki? Nem mond semmit, nem értem...
- Hazel - alig hallhatóan levegő után kap, és a szemei picit elhomályosodnak, miközben leereszti a tányérját és a szemembe néz - azt hiszed, hogy fájdalmas?
- Mert nem? - viszonzom az értetlen pillantását.
- Istenem...- motyogja döbbenten, és mielőtt belefog a mondanivalójába nagyot nyel - nem, egyáltalán nem. Az az ember, amit csinált veled nem is hasonlítható a valósághoz, az nem volt normális, Hazel, és sosem volt semmi köze ahhoz, ami akkor történik ha valaki olyannal vagy, aki mindennél jobban szeret.
Rengeteg kérdés kavarog a fejemben, kérdések amikre én kreáltam helytelen válaszokat, de nem merem feltenni őket, nem akarom ennél is kellemetlenebb helyzetbe hozni Gigit.
- Nem fáj, egy kicsit sem - folytatja végül - nincs semmi ahhoz hasonló amit átéltél, érted? Semmi, csak az ellentéte.
Ha az a pokol volt, akkor amiről Gigi beszél az a mennyország?
Akadozó lélegzettel, lehajtott fejjel, az ujjaimat tördelve bólintok, még mindig nem értem, az emlékeim szembemennek azzal amit Gigi mond, és a képernyőn lezajlott rövidke jelenettel. Nem értem, nem, nem, nem.
- Haze, ha akarsz valamit kérdezni, kérdezz, nem ciki beszélni róla - biztat, és megkeresi a kezem, hogy egy szorítással méginkább a tudtomra adja, hogy megint itt van nekem, és segít ahogy tud. Nem érdemlek ilyen barátokat.
- Csak nem értem - motyogom rekedten - nem értem hogy miről beszélsz.
- Érezted valaha is rosszul magad attól, hogy Niall megcsókolt?
- Nem - ölelem át magam. Tényleg nem, mert amikor elájultam nem csókolt meg, csak megpróbált, én pedig bepánikoltam, amikor először csókolt meg ténylegesen, akkor minden negatív elképzelésem szertefoszlott, és valósággal a függőjévé váltam annak az érzésnek, ami minden alkalommal lejátszódott köztünk, amikor a száját az enyémre nyomta. Kezdem érteni, hogy miről beszél Gigi.
- De azt hitted, hogy rossz lesz, ugye? - folytatja a beszélgetést, válaszul pedig csak bólintok. Azt hittem, hogy durva lesz, erőszakos, ehelyett azonban olyan gyengéd, gondoskodó, és szerelmes volt, hogy az egész testem beleremegett és a karjaiba omlottam. - Ez pont olyan lesz, megígérem. Lehet, hogy félni fogsz, mert a fejedben ott vannak a rossz emlékek, de ha hagyod megtörténni becsszó, hogy kellemeset fogsz csalódni. Szerelmesnek lenni a legjobb dolog a világon, és ebbe nem illik bele a fájdalom, vagy durvaság, érted?
- Igen - lehelem alig hallhatóan, lehajtott fejjel.
- Amikor újra együtt leszel Niallel hagyd megtörténni, jó? Mindegy hogy mennyire félsz, csak hagyd.
- Már hagytam volna - motyogom, mire kicsit meghökken, majd elmosolyodva bólint. Tényleg így van, hagytam volna, ha nem kattant volna el az agyam minden egyes alkalommal, amikor elindult köztünk valami, pedig akkor még nem tudtam, amit most már igen. És hogy őszinte legyek, úgy is hagynám, ha pont olyan rossz és fájdalmas lenne, mint amilyen akkor volt, mert Niall nem az az ember, az árnyék, aki a fejemben él.
- Olyan büszke vagyok rád, Hazel - fonja körém a karjait - Niall nem fog hinni a szemének, amikor újra találkoztok.
- Remélem - dőlök neki egy kicsit - nagyon remélem. 

Az ölembe húzom a macskám, aki szerencsére sem most, sem máskor nem tiltakozik ez ellen, akkor sem, amikor a film végén egymásra és ráborulva, zsebkendőket markolászva sírunk. Sosem sírtam még film miatt, sőt, sírni is csak az utóbbi néhány hónapban kezdtem el újra, de furcsán jó érzés, mintha a lelkem minden egyes alkalommal, amikor engedem lefolyni a könnyeimet egy kicsit kevésbé lenne nehéz.

Niall Horan

Szörnyű embernek érzem magam, a lehető legrosszabbnak, és talán az is vagyok. Megvárom, hogy elaludjon, hűségesen, mint egy kutya, de nem simogatom a haját, a hátát, csak tartom a karjaim közt, és úgy érzem magam, mint egy érzéketlen fadarab, de ez vagy nem tűnik fel neki, vagy csak nem teszi szóvá, mert ő viszont a világ legboldogabb embereként bújik a mellkasomhoz, körém fonva mindkét vékony karját, és az egyik lábát, melyeket 20 perccel azután, hogy elbóbiskolt lefejtek magamról. Nem bírok itt maradni, így, a kavargó gondolataimmal és a torkomat összeszorító undorral, amit magam iránt érzek. Belerángattam őt a hülyeségembe, egészen a legmélyebb pontig, mert kétségbeesetten próbálok belészeretni azért, hogy végre elfelejtsem Hazelt, és hogy az életben egyszer ne Mirának legyen igaza, de már az elején muszáj lett volna rájönnöm arra, hogy ez nincs rendjén. Jobb lett volna, ha megmondom, hogy nem akarok vele lenni, az kevésbé fájt volna neki mint ahogy az fog, amikor egyszer rájön arra, hogy csak egy eszközként használom fel arra, hogy elfelejtsek valaki mást, és hogy bosszantsam a legjobb barátom, akivel napok óta nem beszélek.

Amilyen halkan csak lehet előhalászok egy alsónadrágot a cuccaim közül, könnyebb lenne azt felkapni, ami a földön van, de mocskosnak érzem, mint ahogy magamat is. Szeretnék lezuhanyozni, de hogyan magyaráznám meg neki, ha felébredne? Azért zuhanyzok éjjel fél 2-kor, mert nem bírom elviselni magamon a nyomaidat, nem bírom elviselni, hogy nem Hazel Clark vagy, és hogy eszembe juttattad, hogy mit műveltek vele.

Tulajdonképpen semmi nem Celeste hibája, az ég világon semmi, és még ha nehéz is elhinni, annak ellenére, hogy egyetlen porcikám sem szerelmes belé kedvelem, őszintén, a múltkori félresikerült

randevúnk óta még jobban, ezért is érzem magam ennyire szemétül. Nem akarok bent zajongani a fürdőszobában, sem sehol, mert egyáltalán nincs kedvem magyarázkodni, hogy miért nem alszok, úgyhogy inkább felkapom a gitárom, és amilyen halkan csak tudok kimegyek a folyosóra. Nem tudom, hogy mennyire szűrődnek be a szobákba a hangok innen, de egy gitár nem annyira hangos, hogy az zavaró legyen, úgyhogy leülök a földre, a hátamat a falnak döntve, és halkan pengetni kezdek. Elég kreatív időszak van a hátam mögött, inspirációt merítek az életemből, a benne zajló hülye helyzetekből és hülye érzésekből, és megpróbálok valami jót alkotni, valamit, aminek a jövőben hasznát fogjuk venni, és amit szeretni fognak a rajongóink. Nem sokáig vagyok egyedül, és valósággal összerezzenek arra, amikor kitárul az egyik ajtó, de nem az jön, akire számítok, hanem az, akire a legkevésbé, tekintve a jelenlegi viszonyunkat. Nem szól semmit, egyetlen pillanatig nézem, és ennyi idő pont elég arra, hogy megállapítsam, semmivel sem tűnik idősebbnek annál, mint amikor megismertem, emiatt pedig olyan távolinak tűnik az a néhány hónap, amikor a nagy pocakja miatt sosem tudtam rendesen megölelni, és amikor a felügyelete alatt gyerekszobát festettem Liammel. Leül mellé, kinyújtja a lábait, és az égvilágon semmit nem szóluk egymáshoz, ő csak ül, én meg visszafordulok a gitáromhoz, mert nem tudom, hogy mit kellene mondanom. Sok dolgot elrontottam vele és a barátságunkkal kapcsolatban, de ő is, én csúnyákat vágtam a fejéhez, ő pedig kiprovokálta őket.

- A helyedben én lejjebb vinném egy hanggal - mondja halkan. Hallgatok rá, és mindent egy oktávval lejjebb teszek, valóban sokkal jobban hangzik annál, amire én gondoltam először.

- Miért nem alszol?

- Mert valaki a folyosón gitározik - húzza fel a lábait - és nagyon emlékeztet arra, aki én is voltam egy időben. Emlékszel, hogy mennyire kiborultál, amikor megtudtad? Azt hitted, hogy a te hibád, hogy nem figyeltél eléggé, pedig annyira szerettél volna megvédeni. 

- Mack...

- Semmi mást nem akarok, csak visszaadni ezt neked, Niall - pillant fel rám, és látom, hogy a szemei könnyben úsznak, egyetlen egy pislogásra van attól, hogy végigcsorogjanak az arcán, nedves csíkokat hagyva a pirospozsgás bőrén. - Szeretnélek megkímélni másoktól, és saját magadtól.

Magamhoz húzom, az arcát azonnal a csupasz mellkasomhoz simítja és mindkét karját körém fonja, a levegővétel egyszerre szúr, feszít, fojtogat, és válik könnyebbé. Gyűlölöm, amikor sír, azt pedig még jobban, ha ennek én vagyok az oka, pedig az utóbbi időben jó sokszor megbántottam, de ő is engem, még ha nem is szándékosan. Az ölembe húzom és beletemetem az arcom a hajába, az érzés, ahogy rázkódik és halkan hüppög megőrjít, minden egyes idegszálam pattanásig feszül, és legszívesebben összetörném gitárom valamin, mert ez miattam van.

- Én vagyok a legrosszabb legjobb barát, ugye? - nyöszörgi. - Nem így kellett volna...

- Nem - szakítom gyorsan félbe - nem, ne mondj ilyeneket, Mack. 

- Nem akartalak bántani - szipogja - soha, Nialler.

- Én sem akartalak bántani téged - végigsimítok a hosszú, szőke haján, ami beteríti az egész hátát és a nedves arcához tapad - ne haragudj rám, Mackenzie, annyira hülye vagyok.

Hozzá akarom fűzni, hogy mindenben igaza volt, de végül mégsem teszem, mert még mindig próbálkozni fogok, addig az utolsó pillanatig, amíg minden fel nem borul körülöttem, reménykedve a dolgok pozitív végkimenetelében.

Nem mondja, hogy nem haragszik rám, és a sírása, meg a ragaszkodó ölelése már önmagában elég nagy bocsánatkérés. Tudom, hogy sosem vezérelte rossz szándék, főleg nem az én irányomba, így nincs szükségem arra, hogy ódákat zengjen a hibáiról,  vagy inkább a rossz módszereiről, amiket bevetett velem szemben, miattam.  

 - Miért üldögélsz itt? - kérdezi halkan, miután egy kicsit megnyugodott. A kézfejével dörzsölgeti a szemeit és az arcát, én pedig őszintén válaszolok, mert nem fogok hazudni neki, sosem hazudtam, és nem is most fogom elkezdeni.

- Mert megint elcsesztem, egy kicsit még jobban.

Nem kérdezi meg, hogy mit csináltam, csak egy pillanatra a szemembe néz, majd a vállamra hajtja a fejét. Nem ítélkezik, nem szól be, csak körém fonja a karjait, és velem van, nekem pedig most nincs is semmi másra szükségem, csak arra, hogy akkor is legyen valakim, amikor mindent romba döntök, és porig égetek magam körül.

- Annyira szeretlek, Nialler - osztja meg velem egy kicsit még mindig szipogva, rekedtes hangon suttogva, miközben az egyik meleg könnycseppje a vállamra pottyan.