54.rész

Az első napom az egyetemen úgy, hogy Niallel újra egy párt alkotunk több, mint furcsán telik, és kegyetlenül lassan. Mióta nyilvánosságra került minden, amit titokban akartam tartani észreveszem, hogy az emberek néha furán néznek rám, méregetnek, vizsgálgatnak, próbálják kitalálni hogy vajon mennyire vagyok őrült, és ha például a boltban ismernek fel azonnal távolságtartóbbakká válnak, most viszont ehhez társul a kíváncsiság, és annak a híre, hogy megnyílt a Zaynnel közös kiállításom, valamint hogy újra együtt mutatkoztunk Niallel, méghozzá egymás kezét fogva. Tudom, hogy az emberek találgatnak, de talán életemben először nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam, vagy hogy az újságban mi szerepel. Az egész életemet annak árnyékában éltem le, hogy nem akartam, hogy valaha is kiderüljön rólam bármi, most meg egyszerűen nem érdekel, nincs már semmi, amit titokban akarnék tartani, mert szégyellem, vagy félek.
A folyosón olyan tanárok is gratulálnak, akik soha nem tanítottak, a diákok feltűnően meresztgetik a szemüket, az órákon megpróbálnak óvatosan szóba elegyedni velem, amit nem igazán tudok hova tenni, de barátságos vagyok. A normális emberek válaszolnak a nekik feltett kérdésekre és barátságosak, nem húzódnak el és néznek úgy mindenkire, mintha emberrabló lenne, és most már én is így teszek egy ideje, de a nap ettől még kegyetlenül lassan telik.
A délutánt Gigivel töltöm, néhány napon belül visszamegy New Yorkba dolgozni, én pedig már így is leráztam, hogy a hétvégét teljes egészében Niallel töltsem. A legjobb barátnőm természetesen teljesen megérti ezt,  de folyton üzenetekkel bombáz, mindent tudni akar, és a minimum az, hogy az ő kérdéseire is válaszolok, hiszen nélküle most messze nem az lenne a helyzet, mint most.
Az utolsó órám után úgy csörtetek át campuson, mintha az épület lángra lobbant volna és onnan menekülnék, a valóság viszont csupán csak az, hogy Gigi már vár. Sietve összehúzom magamon a kabátom, mert az idő valamikor langyos nyárból, majd kellemes hűvösből kutya hidegbe ment át, és esküdni mernék arra is, hogy a szemerkélő esőcseppekből hamarosan puha hópelyhek lesznek.
Zayn autója után kutatva nézek végig az óriási parkolón, de a barátnőm egy lépéssel előttem jár, és megcsörget, amikor meglát.
- Szia csajszikám, az oldalt parkoló taxiban várlak! - csicsergi vidáman, én pedig azonnal elindulok az említett taxi irányába.
Diákok közt vágok át, akik érdeklődve figyelik hogy merre csörtetek el, és a hátam mögött sutyorogni kezdenek, többször elkapom Niall nevét is, de még ha akarnék se érnék rá ezzel foglalkozni.
Ragyogóbb mosollyal nem is pattanhatnék be Gigi mellé, mint ami az arcomon ül, és szinte azonnal a nyakába borulok. Ha valaki tesz értem valamit, azt nem felejtem el, és eddig még nem volt alkalmam megköszönni se neki, se Zaynnek, vagy bárkinek, hogy ráterelt a helyes útra.
- Hazel! - nevet fel, és viszonozza az ölelésem. - Jézusom, úgy robbantál be, mint egy atombomba.
Szorosan ölelem, és belefúrom az arcom az enyhén göndörödő hajzuhatagába.
- Köszönöm - motyogom elég hangosan ahhoz, hogy meghallja.
- Nekem mégis mit? - simogatja meg a hátam, majd amikor elhúzódok kettőnk mosolya szinte beragyogja az autót. - Te csináltál mindent.
- De nélküled nem ment volna - szorítom meg a kezét.
- Mindent el kell mesélned, mert én leragadtam annál a résznél, hogy a kiállításon beszélgettek, és az a lány is ott van, utána eltűntetek 2 teljes napra! - zúdítja rám megjátszott felháborodással. - Hallani akarom a részleteket!
Felpillantok a taxisra, aki látszólag nem figyel, majd Gigire, aki viszont egyáltalán nem zavartatja magát.
- Mindent elmondok majd - mosolygok rá - most hová megyünk?
- Kávézni - jelenti ki - tudok egy nagyon jó kis helyet, imádni fogod, és közben persze mesélhetsz! - a lelkesedése mindkettőnket megnevettet, hátradőlök az ülésben és egy pillanatra újra New Yorkban érzem magam, még jobban, mint amikor valójában ott voltam.
A kis kávézó, ahová Gigi visz tényleg elvarázsol amint belépünk.
A mennyezetről lógó lámpák égősorokkal vannak összekötve, melynek fényei különleges hangulattal árasztják el a helyet, melynek falait különböző képek, tárgyak, virágok, és könyvekkel teli polcok borítanak. Lehet ülni rendes székeken asztaloknál, valamint szőnyegeken a padlón, babzsákfotelekben, vagy bárszékeken a pultnál. Nincsenek túl sokan, és akik vannak azok is csendesek, nem harsány baráti társaságok, hanem olvasgató egyetemisták, vagy halkan beszélgető felnőttek, akiknél még véletlenül sincs aktatáska, és nem kapkodnak, követelőznek az italaikért, hogy aztán egy odavetett köszönöm nélkül elrohanjanak. Senki még csak fel sem pillant az érkezésünkre, és ez különösen tetszik azután, hogy egész nap úgy éreztem, mintha vonzanám az emberek figyelmét, pedig most, Gigivel az oldalamon sokkal nagyobb látványosságnak számítok, mint egyébként.
Szavak nélkül megegyeztünk abban, hogy hol szeretnék ülni, amikor elindulunk a szőnyegek és párnák felé, a kávézó legeldugottabb sarkában. A középre helyezett apró kis asztalon különböző ét és itallapok vannak, bennük több száz választható itallal és étellel.
- Hogy nem tudtam én eddig ennek a helynek a létezéséről? - nyitom ki csodálkozva az egyik kávékkal teli lapot.
- Mert ha valaki jó kávét akar inni a Starbucksba megy, eszébe se jut, hogy vannak minőségibb, nem mellesleg pedig olcsóbb és kellemesebb helyek is - tájékoztat, miközben felcsap egy étlapot. - És mert mondtam Zaynnek, hogy eszébe se jusson elhozni ide téged, mert velem kell eljönnöd először - nevet rám.
- Már mindent értek - viszonzom a mosolyát, miközbenben böngészni kezdem a különféle nevű italokat, az az egyetlen szerencsém, hogy mindegyik alatt feltüntették, hogy miből készülnek.
Bár senki még csak véletlenül sem akar megzavarni minket, addig nem fogunk bele a tanácskozásba, amíg meg nem kapjuk az italainkat, azután azonban elszabadul a Gigi-féle kíváncsiságnak nevezett pokol.
- Mindent hallani akarok, min-dent! - hajol át az asztalon, és bár a taxihoz képest nagyon is halkan beszél, az izgatott kisugárzása miatt olyan, mintha magunkra vonzaná mindenki figyelmét, pedig valójában senkit nem érdeklünk. - Láttam elmenni azzal az a lánnyal, és utána még órákig ott voltál, hogy, vagy hol találkoztatok még aznap este? Hogy mondtad el neki a nagy dolgot?  Hogy fogadta? És mégis mit csináltatok ebben a 2 napban, ami miatt egyikőtöket sem lehetett elérni? Megtörtént? Mindent mondj el nekem Hazel, jogom van tudni! - a korábbi kriminálpszichológiai tanulmányait tekintve biztos vagyok benne, hogy megmagyarázná, miért van joga hozzá, de azt hiszem, én enélkül is megosztanám vele.
- Higgadj le, G - fojtom el a nevetésem - mintha nem is önmagad lennél.
- Nagyon is az vagyok - villantja rám a tökéletes fogait - gyerünk, válaszolj a kérdéseimre!
- Átjött hozzám - sóhajtok nagyot, miután visszapörgetem a kérdéseit az agyamban - nem tudom, hogy honnan tudta, hogy mikor értem haza, de még a zuhany alatt voltam, amikor betoppant. Esélyt sem adott arra, hogy bármit is mondjak, belevágott a közepébe, abba, hogy nem érdeklik a kifogásaim, sem az, hogy milyen nehéz lehet nekünk a jövő, nélkülem nem akar semmit.
Érzem hogy az arcom kipirul, és zavartan mosolyogva megkavargatom a mentás kávémat, míg ő kitágult pupillákkal, teljesen elbűvölve néz rám.
- És te?
- Elmondtam neki, hogy... mi a helyzet? - vonom fel picit a szemöldököm. - És hogy miért nem rohantam hozzá amint megtudtam. Beszélgettünk, és lényegében ennyi, miután mindketten elmondtuk amit akartunk csak azt vettem észre, hogy csókolózunk, mintha sosem ért volna véget a kapcsolatunk, csak annyiban volt most más, hogy nem éreztem semmi rosszat. Régen mindig ott volt bennem a félelem, hogy ha egyszer megtudja, hogy ki vagyok minden véget ér, és véget is ért az én hülyeségem miatt, most viszont tud mindent rólam, és így is kellek neki.
- Még szép, hogy kellesz! - mosolyog rám, és ha nem látnám, nem hinném el, hogy a szemei könnyektől csillognak. - Úgy örülök nektek, Haze, annak, hogy végre igazán boldog vagy!
- Köszönöm - mosolygok rá szüntelenül - ennyire még sosem voltam.
- És mit csináltatok a hétvégén? - vonja fel a szemöldökét, ebből tudom, hogy valószínűleg nem arra kíváncsi, hogy hány órán át henyéltünk egymás mellett, mikről beszélgettünk, és mennyire találtam viccesnek azt, hogy tegnap reggel Szergej úgy döntött, a legjobb hely egy kis korareggeli szunyókálásra Niall arca.
- Nem történt semmi, amire gondolsz - mondom, és hogy húzzam az időt belekortyolok az italomba. - Nem hiszem, hogy kész vagyok rá, még nem.
- Miért? - nyitja nagyra a szemeit. - Emlékszel, hogy mit mondtam neked?
- Igen, és nem is az a baj - nyugatom meg gyorsan - csak még véletlenül sem szeretném, hogy bekattanjak.
Erre a szóra résnyire szűkülnek a szemei, eszembe juttatja azt, hogy Niall is mennyire utálja, hogy így beszélek arról az állapotról, amibe akkor kerülök, ha valami kiborít, de nem tudok jobb szót mondani rá, mert egyszerűen nincs.
- Beszélsz még a pszichológussal?
- Igen - bólogatok - tegnap is felhívtam, nagyvonalakban megosztottam vele a fejleményeket, hogy Niall mellett is átalszom az éjszakákat, és hogy minden nap egy kicsit könnyebb.
- Bizonyára nagyon büszke rád, ahogy mi mindannyian. Még nem igazán volt rá alkalmam, hogy elmondjam, de a kiállításod is fantasztikus, Haze, lélegzetelállítóan tehetséges vagy.
- Köszi - villantom rá a mosolyom - minden Zayn érdeme.
- Hát persze - nevetgél. - Készülj fel, hogy ő is legalább olyan lelkesen akarja majd hallani a részleteket, mint én, ha nem lelkesebben!
Valahogy nem tudom elképzelni Zaynt, ahogy fészkelődve arról kérdez, hogy jöttünk újra össze, és elmorzsol 1-2 könnycseppet meghatottságában, sőt, meglehetősen viccesnek találom, bár abban biztos vagyok, hogy fog kérdezősködni, már ha eddig nem tette meg. A fiúk az egész napot együtt töltik, Niall említett valami forgatást, vagy talán stúdiózást, hogy őszinte legyek, nem igazán figyeltem ezekre a részletekre, a lényeg annyi, hogy ezidő alatt bőven lehetett alkalma elmesélni a történteket a barátainak.
- Mirával beszéltél már? - érdeklődik a barátnőm, kizökkentve a gondolatmenetemből.
- Én nem, de Niallt hallottam vele telefonálni, úgy tűnt, hogy ő is örül.
- Persze hogy örül! - kiált fel, mire a kávézóban fellelhető összes ember felénk fordítja a fejét, és kicsit mintha csúnyán is néznének, mintha neveletlen gyerekek lennénk egy könytárban. - Mindenki örül nektek! - veszi vissza a hangerőt.
Igazából azok után, hogy hány sms-t váltottam az utóbbi hónapokban Niall legjobb barátjával, hányszor hívtuk fel egymást, és látogatott meg amikor tudott, furcsa lenne, ha nem örülne annak, hogy újra együtt vagyunk, ezt én is belátom.
Beszélgetünk a sulimról, a munkájáról, beszámol arról, hogy újra a Vogue címlapjára fog kerülni, immár a 26. alkalommal, ami azt jelenti, hogy ezzel beért valami nagyon híres modellt, és ha még egyszer címlapra kerül, azzal megdönti a rekordját is, és beszél Zaynről, arról a terveiről, hogy hogyan fogják együtt tölteni a közelgő ünnepeket.
- Gondolom, neked Niall keresztbe húzta azt a terved, hogy New Yorkba költözöl - a hanglejtése szemrehányóból mosolygóssá válik, a kezével pedig megpróbálja eltakarni az arcát, hogy mégis úgy tűnjön, mintha ennek nem örülne.
- Úgy néz ki - sóhajtok nagyot drámaian - de tudod mi a helyzet? Hogy még semminek sem örültem annyira, mint annak, hogy ezt a tervem tönkretette.
És ez így ís van, mellette már eszembe se jut, hogy valaha is bárhol máshol akarok lenni, mint ott, ahol ő van, nélküle nem költözködök sehova, és csak hogy szemléltessem, érte mire lennék képes, ha azt mondaná, hogy holnap Dublinba akar költözni velem, akkor beleegyeznék, pedig Dublinnál jobban a föld egyetlen más települését sem utálom, de ő talán azt a helyet is megszépítené számomra.
Órákkal, és egy sütivel később a telefonja rezgése zökkent ki minket a beszélgetésből, amikor rápillant a kijelzőre anélkül is tudom, hogy ki hívja, hogy rákérdeznek, amikor pedig felveszi már teljesen biztos vagyok benne. Az egyébként is lágy vonásai méginkább ellágyulnak, a tekintete jobban kezd csillogni, a szája azonnal mosolyra húzódik, érdekelne, hogy vajon én így reagálok-e arra, ha Niall keres.
- Mindjárt itt lesznek értünk - mondja, miután leteszik. - Mára végeztek, szóval felvesznek minket, Zayn kitalálta, hogy elvisz vacsorázni, és gondolom ti is együtt töltitek az estét.
- Talán - hümmögök. Eszembe sem jutott, hogy bárhogy máshogy tölthetnénk, valahogy olyan egyértelmű volt, hogy Niall ma is velem marad éjszakára, közösen csinálunk valami vacsit, Szergejjel az ölünkben tévézünk, majd a csókjaival elfeledteti velem, hogy volt olyan időszak az életemben, amikor még azt sem tudtam elviselni, ha a saját apám a közelembe jött, csupán amiatt, mert férfi. 
- Talán? - szalad fel a szemöldöke.
- Nem tudom, hogy Niall mit szeretne - vonom meg a vállam.
Válaszul úgy hümmög, mintha ő igenis tudná, és ezzel egyszerre nevettet meg, hoz zavarba, és éri el, hogy egyre türelmetlenebbül várjam, hogy végre megérkezzenek. Korán reggel a lakásomban egy hosszú csókkal búcsúztunk el, majd meg eggyel a ház előtt, mielőtt beszállt az autójába, és azóta nem láttam. Nem volt túl rég, mégis olyan, mintha hetekkel, vagy hónapokkal ezelőtt láttuk volna egymást, a lelkemben sajogva sóvárog utána valami.
Akarok neki kedveskedni valamivel, úgyhogy mielőtt kilépnénk az új kedvenc kávézómból kérek neki valamit, ami a hozzávalói alapján szerintem elnyeri majd a tetszését.
A szívem kicsit kevesebben kezd dobogni, amikor a két ismerős autó szorosan egymás után megérkezik, es leparkol a járda szélén. Észreveszem, hogy Gigi is izgatottá válik, türelmetlenül toporog, szinte vibrál a kisugárzása, majd mikor Zayn kitárja az ajtót eltűnik mellőlem, és a nyakába ugrik. Nincs túl sok időm azzal foglalkozni, hogy milyen helyesek együtt, mert az én figyelmemet elvonja Niall, ahogy még hosszú másodperceken keresztül nem csinál semmit, majd az egyik barna csizmában bújtatott lábával kirúgja a jármű ajtaját, és kínlódva kikászálódik belőle. Nem látom az arcát, és egy pillanatra nem is értem, hogy miért szorongat egy igencsak tekintélyes bokor méretű virágcsokrot maga előtt, majd amikor a kék tekintete összetalálkozik az enyémmel minden megvilágosodik. Zavarba hoz, mert talán még soha nem kaptam virágot senkitől, egyetlen szálat sem, nemhogy ennyit, ugyanakkor semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy mennyire szeretném megcsókolni, de ahhoz először el kell jutnom hozzá az erőtlenné vált lábaimmal. Szerencsére ő nem blokkol le úgy, ahogy én, és az első remegős lépésem után elém siet.
- Szia, Szépségem! - villantja rám a mosolyát, amitől végképp elhagy minden erőm. - Ezt neked hoztam - kicsit zavarba jön, látom azon, ahogy lesüti a szemeit, és hogy kipirul az arca.
Mivel eddig sosem kaptam virágot, nem tudtam, hogy ez ilyen érzéseket fog kiváltani belőlem. Az utca közepén beletúrok a hajába és magamhoz húzom, a csokrot esetlenül tartja az egyik kezével köztünk, a másikat a derekamra helyezi és közelebb húz magához.
Ahelyett azonban, hogy amikor elválunk megköszönném valami egészen más bukik ki a számon.
- Nagyon hiányoztál - motyogom a vállába, esetlenül fogva az italát, amit próbálok nem ráborítani.
- Te is nekem - mormolja a hajamba.
Átölelem, és miközben a fejem a vállára hajtom a zöld levelek, gyönyörű rózsák és különféle más virágok közt a tekintetem összetalálkozik a tőlünk pár méterre álló barátaiméval, és nem kicsit dobogtatja meg a szívem az arcukon ülő ragyogó mosoly, amivel minket néznek.
Egy ilyen csokor után nagyon esetlennek érzem magam a kávémmal, de Niall ebből a helyzetből is kiment, ahogy mindenből, ami egy kicsit is kínos lehet számomra,  úgyhogy amikor odasétálunk a többiekhez, hogy ő köszönjön Giginek, én pedig Zaynnek, már mindketten a saját édes kis meglepetéseinket szorongatjuk, és egymás kezét.
- Szóval mostantól le kell mondanom a társaságodról? - kérdezi vicceskedve Zayn, mire összeráncolt szemöldökkel nézek fel rá, és félszemmel látom, hogy Niall is felkapja a fejét.
- Miről beszélsz, haver? Miért kellene?
- Ezután a hétvége után - nevetgél, miközben én még mindig átölelem, már amennyire tudom a virágoktól - azt hittem, elbúcsúzhatok a közös bokszedzésektől, a sorozatmaratonoktól, és a vandálkodástól, mert mostantól kezdve minden szabad perceteket együtt töltitek.
- Mert ez így működik? - majdnem elnevetem magam azon, ahogy a barátom bal szemöldöke a homloka közepére ugrik. - Basszus, akkor én valamit nagyon elrontottam, mert rendszeresen lógtam együtt Mirával azután is, hogy összejöttek Liammel!
Gigi kuncogni kezd, és ezt látva én sem bírom tartani magam, főként úgy nem, hogy Zayn direkt húzza az agyát, látom a sunyi pillantásából.
- Mindkettőtöknek megtiltom, hogy tovább barátkozzatok Hazellel, mert ő csak az enyém, és csak velem foglalkozhat a szabadidejében! - jelenti ki, majd drámaian felém csörtet, és rám csimpaszkodik, kifejezve ezzel a birtoklását.
Annyira szeretem, hogy az már fáj.
Mind a négyen harsányan felnevetünk, pedig talán nem kellene nagyon felhívni magunkra az emberek figyelmét, de rajtam kívül ezzel senki sem foglalkozik, így talán nekem sem kellene.
- Akkor mi a helyzet veletek? - löki oldalba Gigi Zaynt a könyökével. - Ti sem barátkozhattok.
- Nem, nem - rázza a fejét Niall, kócos barna tincsei jobbra-balra mozdulnak. - Ez csak rátok vonatkozik.
- Na persze! - hunyorítok rá. Válaszul nevetgélve lehajtja a fejét, és az ajkait a számhoz érinti, elakad a lélegzetem és a vastag ruhák alatt minden szőrszálam égnek áll. Bár nagyon is szeretnék még Zaynnel, Gigivel, és az összes többi barátommal lógni a jövőben, most tényleg csak haza akarok menni, és az ő társaságát élvezni. 
- Búcsúzzatok el egymástól - mondja, miután elhúzódik, és gyengéden Zayn irányába tol. - A soha viszont nem látásra, srácok!
Kuncogva fúrom be magam Zayn karjai közé, rázkódik a nevetéstől, amikor lehajol, hogy puszit nyomjon az arcomra.
- Később beszélünk - mormolja, majd elenged.
Szorosan átölelem Gigit is, bár biztos vagyok benne, hogy fogunk még találkozni mielőtt hazamegy. Az egyik felem tényleg nagyon szívesen maradna még velük, ha tehetném mindannyiukat összehívnám, a másik viszont, ami most egy leheletnyit talán nagyobb, most már igazán haza akar menni Niallel, és kizárni a világot.
Miután beülünk a kocsiba, és megbizonyosodik arról, hogy bekötöttem magam, úgy száguld el Zaynék mellett, hogy a lehúzott ablakon keresztül nevetve kiabál, és felmutatja a középső ujját.
- Végre - villantja rám a ragyogó, huncut mosolyát, és megfogja a kezem. - Természetesen nem tiltom meg, hogy találkozzatok, de mára legyél csak az enyém, jó?
- Én is pont így gondoltam - mosolygok rá a szabad kezemmel simogatva a virágok szirmait. - Gyönyörű szép ez a csokor Niall, miért kaptam?
- Mert szeretem meglepni a barátnőm - húzza az ajkához a kezem.
Olyan biztonságban érzem magam vele, mint még soha senkivel, a néha szeleburdi, kapkodó természete ellenére biztosan fogja a kormányt, meglepő lazasággal szlalomozik az autók között, egyetlen pillanatra sem érzek félelmet mellette, soha, semmilyen helyzetben.
- Mit szólnál hozzá, ha ma nálam aludnál? - kérdezi. - Természetesen vinnénk Szergit is, meg az összes cuccát, ha kell.
- Oké - váratlanul éri a beleegyezésem, mert egy pillanatig meglepetten pislog, majd bólint egy aprót. - Jól érezted magad Gigivel? Nem is tudtam, hogy ennyire jóban vagytok, mármint Zayn egyszer talán említette, hogy összebarátkoztatok, de nem mondott túl sokat róla.
- Igen, nagyon jó volt - megsimogatom a kézfejét, és oldalra döntött fejjel ránézek. - Egy időben rengeteget telefonáltunk, miután olyan igazán összebarákoztam Zaynnel, ősszel pedig elmentem hozzá New Yorkba. Nagyon sokat segít nekem, fantasztikus barátnő.
- Örülök - fordul felém egy kicsit - annak főleg, hogy elmentél New Yorkba. Ugye majd mesélsz nekem róla, és mutatsz még képeket?
- Igen, de biztos vagyok benne, hogy te már voltál ott - az arcomon valamiért folyton mosoly ül, a közelében nem tudom levakarni.
- Igen, de én a te élményeidre lennék kíváncsi - pillant rám félszemmel - legközelebb pedig szeretnék veled menni.
- Én is szeretném - nyelek nagyot. Vele még jobban imádnám New Yorkot, ahogy minden mást is.
- Ha már itt tartunk, szeretnék kérdezni tőled valamit, habár nem hiszem, hogy azt itt, a kocsiban kellene megbeszélnünk, miközben vezetek - gondolkodik hangosan.
- Miért? Valami komoly?
- Hát - hümmög - komolynak komoly, de nem véresen, szóval semmi igazán egetrengető dolog, csak egy egyszerű kérdés, amire igennel vagy nemmel kellene válaszolnod, de inkább igennel.
Az az eszeveszett gondolat dulakodik be a gondolataimba, hogy megkéri a kezem, megugrik a pulzusom és hevesebben kezd dobogni a szívem, pedig tudom, hogy Niall annál romantikusabb és megfontoltabb, mintsem hogy ebben a helyzetben kérdezzen meg tőlem valami ekkora dolgot, bár itt is igent mondanék neki, akkor is, ha elhamarkodott és meggondolatlan lennék.
- Felteheted - biztatom, ekkor viszont leparkol a lakásom előtt.
- Szedjük össze a cicád és menjünk haza, utána megbeszéljük - hajol az arcomhoz, és gyengéd puszit nyom rá, majd kiugrik a kocsiból és még mielőtt egyedül kikászálódhatnék az oldalamhoz siet, és kisegít. A csokrot a hátsó ülésre helyezi és az oldalához húzva kézen fog, így andalgunk el a liftig, majd a lakásomhoz.
Szergejt szerencsére nem olyan bonyolult összekészíteni, mint Mirának az ikreit, egyszerűen csak rakok el neki egy kis kaját, a tálkáit, almot, és az utazós cuccait, néhány játékot, majd Niallel betesszük a hordozójába. Bár a két jelenség nem igazán összehasonlítható, az, ahogy a hordozóban cipeli a dagi macskámat arra emlékeztet, amikor még Liam legfőbb testedzése az volt, hogy a bébihordozóban rugdalozó gyerekeit tette-vette. Elképzelem Niallt egy olyannal az egyik kezében, benne egy szuszogó, pirospozsgás arcú babával, aki olyan lenne, mint ő, és megroggyannak a térdeim.
Szokatlanul csendben tesszük meg az utat a hazáig, de ez a csend a legkevésbé sem kellemetlen, a kocsit betölti a virágok illata, és mindketten a gondolatainkba merülünk, az ujjai közben a kézfejemet simogatják és halkan szól a rádió. Miközben várja, hogy kinyíljon az udvarába vezető kapu, valami furcsa érzés költözik belém, főként amikor elém tárul a háza. Az összes emlék megrohanja a fejem arról a napról, amikor a repülőről leszállva összeomlott az addig gondosan felépített életem, mégis sokkal nagyobb nyomás annak a reggelnek az emléke, amikor elmondtam neki, hogy miért kell elhagynom. Remegve kifújom a levegőt és ezt észreveszi, mert a tekintetében látom az aggódást, amikor rám pillant, ahogy azt is, hogy pontosan tudja, mire gondolok.
- Még nem is aludtál itt, ugye? Azon kívül, amikor elhoztalak a régi albérletedből - könnyed csevegést kezdeményez, látszólag úgy téve, mintha az a nap meg sem történt volna, én pedig belemegyek ebbe, mert legalább annyira nem akarok emlékezni rá, mint ő.
- Igen, azt hiszem, azon kívül még nem aludtam nálad - mosolygok rá hálásan.
- Épp itt van akkor az ideje - csatolja ki magát, majd kiugrik mellőlem.
Van valami idilli abban, ahogy besétálunk, bár az esti hideg szél mindkettőnk arcába vág, és sietünk, mert a macskám jól hallhatóan kifejezi nem tetszését a külvilág iránt, mégis úgy gondolom, egészen szép látványt nyújthatunk, miközben én az óriási csokrot, és a kezét, ő pedig az én kezem, és a macskánkat szorongatva lépdelünk a bejárati ajtó felé, mint egy család, sőt, nem "mint", mert egészen nyugodtan nevezhetem őket a családomnak.
Furcsa belépni a házába, mert annak ellenére, hogy méginkább megrohannak az emlékek nem érzem kellemetlenül magam, mert itt minden annyira Niall, a széthagyott dolgai, a képek a falakon és a polcokon, amiken számára fontos személyekkel van, a kis tárgyai, amiket szem előtt akar tartani.
Amint belépünk kiengedi a hordozóból a macskámat azzal a biztatással, hogy menjen csak, és fedezze fel az új területét. Imádom, hogy egy pillanatra sem csinált gondot Szergej létezéséből, és egyértelmű volt számára, hogy ha én jövök, akkor a macskám is jön. Kizárom azokat az emlékeket, amik nem a legkellemesebbek, és a nappali közepén elnyúló kanapéra pillantva inkább arra gondolok, hogy a kapcsolatunk legelején mennyi időt töltöttünk csupán azzal, hogy ott faltuk egymást, és eszembe jut az az este is, amikor ír ételeket ettünk, és megpróbált annyira megismerni, amennyire csak tudott. Aznap, amikor kilakoltattak, és a félelmeim ellenére őt hívtam fel, hogy segítséget kérjek, mert nem volt más lehetőségem.
- Emlékszel, milyen undok voltál velem, amikor először idehoztalak? - kuncog halkan, és maga felé fordítva a mellkasához húz. Válaszul elnyújtva hümmögök, és beletemetem az arcom a vállába.
- Akkor még tartottam tőled.
- Most már tudom - simogatja meg a hajam - de akkor egyáltalán nem tűnt fel, csak azt láttam, hogy akármennyire teperek, mindig van valami, ami miatt elutasítasz.
- Még jó, hogy kitartottál - felbiccentem a fejem, és a számat az övéhez érintem, csak egy pillanat az egész, de olyan megható, hogy mindenem bizseregni kezd. 
- Még jó - ért egyet, és lehunyt szemekkel aprót bólint.
Kicsit később, miután kipakolom Szergej cuccait, a sajátjaimat pedig leteszem Niall hálószobájában, ahol aludni fogok, a korábban már emlegetett kanapén henyélünk, jobban mondva ő a kanapén, én pedig rajta.
- Mit akartál kérdezni a kocsiban? - kérdezem, a tekintetemmel a cicámat követem, aki borzasztóan jól szórakozik azzal, hogy a nappaliban rohangálva pofozgatja a macskamentás egerét. Már többször rászóltam, Niall viszont még akkor sem mond semmit azon kívül, hogy nevet, amikor a polcok alá berobbanva felborít néhány képet.
- Már el is felejtettem - piszkálgatja elgondolkodva a hajam - csak azt szeretném tudni, mivel vészesen közelednek az ünnepek, meg minden, és nem tudom, hogy neked mik a terveid... - kezd el össze-vissza beszélni.
- Niall - támasztom meg a fejem a mellkasán.
- Igen - nyel nagyot - szóval, hogy esetleg, ha még nem terveztél mást, szeretnéd-e velem, és a családommal tölteni a karácsonyt? Mullingarben.
Kiszárad a szám, nem azért, mert ez az ötlet megijeszt, vagy bármi hasonló, hanem mert nem erre számítottam, és a legvadabb álmaimban se hittem volna, hogy azt szeretné, ha bemutathatna a családjának, és egy állítólag fontos ünnepet velük töltenék el. 
- Igen - bököm ki, még mielőtt túl sokat gondolkodnék. - Nagyon szeretném.
Megilletődve pislog, majd aprót biccentve rám mosolyog.
- Oké - próbál úgy tenni, mintha ettől nem lenne szörnyen boldog és izgatott, de az élénken csillogó szemeit és a kipirult arca másról árulkodik, de én sem tudom teljesen elrejteni a kirobbanó örömöm és az izgatottságom.
- Köszönöm - mászok fel hozzá, az orrát az enyémhez érinti, mire mindketten elmosolyodunk, majd a szája megtalálja az enyém, és belefeledkezünk a pillanat varázsába.
- Érdekelne még valami - szólal meg néhány pillanatnyi csend után. - Te bokszolsz?
- Aha - válaszolok - heti kétszer-háromszor eljárok Zaynnel.
- Nahát - pislog meglepetten.
- Nem mondta neked?
- Nem, nem igazán - rázza meg a fejét - miután összejöttem Celeste-tel nem nagyon beszéltünk rólad, és úgy igazán másról sem.
Akárhányszor kimondja annak a lánynak a nevét marni kezd a féltékenység, bár egyáltalán nem kellene, hiszen én mondtam le Niallről, normális, hogy megpróbálta mással, mégis rosszul vagyok a gondolattól, hogy néhány nappal ezelőtt talán még ő volt itt, ő pihent a mellkasán, ő aludt vele egy ágyban, és kapta meg a csókjait, az érintéseit, Őt.
- Haze? - zökkent ki a gondolataimból. - Szeretlek.
Tudom, hogy azért mondja, mert látja az arcomon, hogy elkalandoztam, és azt is tudja, hogy milyen irányba, de ez nem változtat a szó jelentésén és azon, hogy mennyire gondolja komolyan.
- Én is szeretlek téged.
- Mutatsz nekem pár ütést? - ül fel, magával húzva engem is. - Biztos vagyok benne, hogy néha jól elvered Zaynt.
- Nem - nevetek rá - csak a bokszzsákot.
- Az is valami - pattan fel olyan hirtelen, hogy ha nem tartana erősen, akkor gyorsan a padlón találnám magam, így viszont gyengéden leereszt.
- Nem akarlak megütni, Niall.
- Ez pont úgy hangzott, mint egy fenyegetés - provokál - gyerünk bébi, üss meg! - kihívó mozdulatokat tesz, amivel leginkább megnevettet, de tudom, hogy úgysem fog leszállni rólam addig, amíg be nem húzok neki egyet.
Finoman a hasába bokszolok, már felkészül arra, hogy drámázzon, ordítson a fájdalomtól, összeessen, meg minden ilyesmi, végül csak értetlenül néz rám.
- Ennyi? Nemár, Hazel! - a hisztizése közepén lendítem meg az öklöm, és bár nem adok bele mindent, sőt, de megütöm, úgy, hogy megérezze, és ne kérjen többet ilyesmire.
Ezúttal nem reagál azonnal, egy pillanatig értetlenül néz, és csak utána borul el, olyan élethűen alakítva azt, hogy borzasztó fájdalmai vannak, hogy elhiszem, és ellep a bűntudat.
- Úristen, Niall, ne haragudj! - omlok le mellé, mialatt ő a kezét a hasára szorítva, magzatpózban nyöszörög.
- Nagyon fáj - kapkod levegőért, nekem meg elöntik a szemeim a könnyek.
- Ne haragudj, kérlek! - simogatom az arcát és a haját a nyakához hajolva. - Nem akartam!
Ezúttal engem ér váratlanul, hogy megragadja a csuklóim és szinte ledobva magáról fölém kerekedik, egy időre belelökve valamibe, vagy valahova, ahol már rég nem jártam huzamosabb ideig.
Az ujjai bőrbe vájó bilincsekké válnak, háromszor nehezebbnek érzem, mint valójában, és hiába meredek rá nyitott szemekkel, csak sötétséget látok, és mintha az egész világ összeszűkülne körülöttem. Felkészülök arra, hogy most bevessek mindent, amit az edzéseken tanultam, és emlékeztetni akarom magam a pszichológus szavaira, de nincs szükség egyikre sem, mert a sötétségen áttör a hangja, és a gyengéd érintése az arcomon. Nagyokat pislogok, mire kitisztul előttem a kép, és már őt látom, csak őt, és semmi mást.
- Bocsánat - motyogom. - Azt hiszem... Azt hiszem, egy kicsit nem itt voltam. 
- Nem, te ne haragudj, nem akartam durva lenni, csak elfelejtettem, és játszottunk... - magyarázkodik, és elengedi a csuklóm.
- Minden oké - szakítom félbe - itt vagyok, sehol máshol.
- Az jó - árad szét mosoly az arcán, miközben a nógatásomra lehajol, és a száját az enyémhez érinti. - Adnod kellene egy puszit a hasamra, oda ahol megütöttél.
- Még meggondolom - kuncogok, és a borzas hajába túrva visszahúzom magamhoz. Rájövök arra, hogy mennyi minden múlik azon, hogyan ér hozzám, hogy fog meg, mert mint kiderült, a durva mozdulatokat még úgy sem tudom teljesen elviselni, hogy tudom, csak bohóckodik velem, viszont érdekes módon az cseppet sem zavar, hogy az egész testével az enyémen gyengéden, mégis éhesen csókol, és az ujjaival simogat egy aprócska területet a derekamon, ahol felcsúszott a pulcsim. Régen ettől iszonyatosan bekattantam volna, most viszont nem érzek mást, csak forróságot, és valami ismeretlent, vágyat valami több után, és minél inkább belefeledkezünk a dolgokba, ez annál jobban erősödik bennem.
- Ki kell mennem - húzódik el kínlódva, és esetlenül feltápászkodik.
Gyorsan ülőhelyzetbe tornázom magam, kába vagyok, és mintha a szám a duplájára vastagodott volna.
- Miért? - pillantok rá értetlenül, a válasza viszont nagyon nem kielégítő.
- Csak - hajol le, és mosolyogva hosszú puszit pihentet a számon, mielőtt pólóban kisétálna az udvarra.