2017. augusztus 17., csütörtök

55.rész

Niall Horan

Időtlen idők óta nem mozdultam ki Mirával kettesben, se Londonban, se bárhol máshol, Liam azonban most is a lehető legjobb barátnak, és Mira oldaláról valószínűleg a világ legjobb férjének bizonyul, mert hajlandó egyedül maradni az ikrekkel, és elengedni velem a feleségét néhány órára, ezzel megmentve engem az órákig tartó szenvedéstől, és roppantul boldoggá téve mindkettőnket. Az utóbbi időben rengeteget veszekedtünk Mirával, és bár végül minden megoldódott, úgy érzem nagyon szükségünk van néhány zavartalan órára kettesben.
Hiába kötött le délelőtt az, hogy a fiúkkal jelenésünk volt a BBC-nél, miután hazaértem a falat tudtam volna kaparni kínomban csupán attól a tudattól, hogy Hazel még órákig távol lesz, mert ez a délután Zayné, és csak most kezdem megérteni, hogy mit érezhetett néha Liam miattam. Nem vagyok féltékeny, egy cseppet sem, főleg nem Zaynre, akinél elvarázsoltabb hősszerelmes csak Payno lehet, de azért számolom a perceket, hogy mikor csörren meg a telefonom, és indulhatok el Hazelhöz. Le kellene szoknom erről, mert szinte a függőjévé váltam, de talán nem akkora bűn azok után, amiken mi ketten keresztülmentünk, hogy minden szabad percünket együtt akarjuk tölteni. Folyton egymásnál alszunk, napokig nála, majd nálam, aminél szebb látvány nem nagyon  van számomra. Imádom őt az ágyamon elnyúlva látni a ruháimban, vagy a kanapémon a fura, fotós tankönyveit bújva, a konyhámban, miközben együtt vacsorát csinálunk, és imádom az érzést, ahogy minden éjszaka hozzám simul, az ajkaink pedig addig forrnak össze, amíg lassan el nem alszunk, és bár reggelente nincs idő arra, hogy órákig csodáljam és élvezzem a közelségét, mert így is mindig épphogy beér az egyetemre, azért mégiscsak a világ egyik legjobb érzése mellette ébredni. 
Arra számítok, hogy Mira egy kicsit kiborulva fog bepattanni mellém, mert hiába tudja, hogy a gyerekei nagyobb biztonságban nem is lehetnének, borzasztóan utálja, ha nélkülük kell elmennie valahová, pedig szüksége van erre is, mert még mindig csak egy fiatal lány, amellett, hogy főállású feleség és anyuka, ehhez képest ragyogó mosoly ül az arcán, és cuppanós puszit nyom az arcomra, amint becsapja az ajtót.
- Szia, Nialler! - ölel át, és a fejét a vállamra hajtja. Önkéntelenül is elengedem a kormányt és köré fonom a karjaim, jó érzés, hogy a hülye vitáink ellenére vele még mindig minden ugyanolyan.
- Szia, Mackenzie! - simítok végig a hátán, és puszta megszokásból mélyen belélegzem az illatát, amit talán a tökéletes otthonnal tudnék azonosítani. Érzem a tusfürdőjét, a mézes hajbalzsamát, a parfümét, vagyis inkább a miénket, mert a Between us a kedvence, hintőpor, és mindenféle babás dolog aromáját. - Mi újság az ikrekkel? - érdeklődök azonnal, mert nem megszokott számomra, hogy egy kicsit sem szipog, törölgeti a kibuggyanó kis könnycsepjeit, és kutat azonnal a telefonja után. A gyerekei szerencsére nem burokban nevelkednek, vagyis valamennyire, egyfajta egészséges módon igen, tekintve, hogy mindkét szülőjük ismert, de nincsenek elzárva másoktól, nem csak kettejüket ismerik, így nem esnek pánikba attól, ha néhány órára az anyukájuk nélkül maradnak, inkább Mira az, aki ezt nehezebben viseli.
- Liam épp mesét olvas nekik - mosolyog rám ellágyulva  - az ablaknál integettek és puszikat dobáltak nekem.
Megérkeznek a megjósolt apró könnycseppek, de gyorsan letörli őket és rám nevet, miközben megfogom a kezét és picit megszorítom.
- Minden rendben lesz.
- Tudom, csak nehéz - szipog halkan - még akkor is, ha néha nagyon szeretnék egyedül lenni.
- Elhiszem - mosolygok rá. - Remélem azért nem bánod, hogy velem töltöd a délutánt.
- Dehogy! - nyílnak nagyra a szemei. - Nagyon örülök neki, és mindent tudni szeretnék Hazelről! Mesélj, mi újság?
- Elhívtam hozzánk karácsonyra - nem tudom, miért ezt mondom el elsőként, amikor annyi mindenről tudnék még beszélni, de valahogy nem akarom újra elmondani ugyanazokat a dolgokat, amiket már a telefonban megtettem.
- Tényleg? - nyitja nagyra a szemeit. - Írországba?
- Aha - bólintok aprót - apához.
- És mit mondott, veled megy?
- Igen - bólintok ismét, ezúttal széles mosollyal a képemen. - Arra gondoltam, hogy a szentestét, és karácsony első napját Mullingarben töltenénk, utána pedig elvinném a családjához. Szeretném megismerni őket, ő pedig mióta itt él nem volt otthon, és hiába vett repülőjegyeket a szüleinek, hogy jöjjenek el a megnyitóra, nem jöttek. Nem tudom, hogy mi a helyzet velük, és őszintén, nem is igazán akarom tudni, csak bemutatkoznék nekik, hogy tisztában legyenek azzal, ki fogja feleségül venni a lányukat.
- Tessék? - kiált fel, és kicsit megugrik az ülésben. Az arcát látva kis híján felnevetek, végül mégis elfojtom, és csak mosolygok rá. - Te ezt tervezgeted, és így közlöd velem?! Niall!
- Higgadj le, Mackenzie, úgy értettem, hogy majd egyszer, nem most azonnal, nem hinném, hogy Hazel most kész lenne rá.
- Mert te az vagy? - vizsgálgatja az arcom. - Egyáltalán mióta vannak neked ilyen ötleteid? Azt mondtad, hogy az esküvők lényegében feleslegesek.
- Megondoltam magam - vonom meg a vállam.
- Mikor? - szinte hápog meglepettségében, bár az is kiül az arcára, hogy a kis fejében már a nagy napomat tervezi.
- Mikor megláttam Hazelt - ez a kijelentés még a saját fülemnek is nagyon nyálasan hangzik, ő azonban szinte elolvad, és olyan büszkén pislog rám, mint a gyerekeire, amikor valami új dolgot csinálnak. - Te nem érezted ezt, amikor megláttad Liamet?
- Mit? - vonja fel a szemöldökét kissé cinikusan. - Hogy szeretném, ha egyszer ő lenne a férjem? Már elfelejtetted, hogy kik voltunk? 
- Nem a farmon találkoztunk először - oktatom ki - tulajdonképpen nem is emlékszek rá, hogy hol.
- Én sem - hümmög - de egy biztos, az, hogy utáltalak titeket, mert úgy éreztem, hogy elveszitek tőlem a tesómat és a barátaimat. Egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy akarok bármelyikőtöktől is bármit, aminek nincs köze az erőszakhoz.
Egymásra nevetünk, emlékszem arra a lányra, aki volt, a farm előtt mindig csak futólag láttuk egymást, mert arra se volt hajlandó, hogy szóba álljon velünk, a tekintetével pedig ölni lehetett, én próbáltam meglátni a jót benne, hogy mélyen belül bizonyára egy nagyon kedves lány, és igazam is lett, de arra azért sosem gondoltam, hogy egyszer ilyen lesz, mint most.
- Hát, mások vagyunk - térek vissza az eredeti témához - én csak ránéztem, és valahogy tudtam. Szerinted nem jó ötlet?
- Ezt egy szóval se mondtam! - ismét elnevetem magam, nem mondom, hogy nem direkt kérdezek tőle ilyeneket, hogy kicsit húzzam az agyát. - Nagyon is jó ötletnek tartom, csak meglepődtem, mert hiába csináltad végig velünk ezt az egész procedúrát, nem tűnt úgy, hogy annyira kedvet kaptál volna az esküdéshez.
- Nem is - vallom be - titeket persze, hogy támogattalak, mert tudtam, hogy nektek szükségetek van erre az egészre, de én mindig is úgy álltam hozzá, hogy szép, meg minden, és persze, hogy végigcsinálnám én is azért, hogy valakit boldoggá tegyek, de feleslegesnek hittem, viszont meggondoltam magam. 
- Örülök neki - emeli rám a tekintetét - és támogatlak, mindegy mikor érzed rá késznek a kapcsolatotokat.
- Kösz, Mack - simogatom meg a kezét. Fontos számomra a véleménye, fontosabb mint bárki másé, ezért ez a kijelentése is nagyobb jelentőséggel bír számomra, de talán ha azt mondta volna, hogy nem támogat, akkor is megtenném egyszer amit akarok, csupán könnyebb lesz, sokkal, mert mindig is azt akartam, hogy a barátaim, legfőképpen pedig ő, mivel lány, jól kijöjjön majd a jövendőbelimmel. A jelenlegi helyzet szerint ez most sikerült.
Az Oxford Streetre megyünk, kiegyezünk abban, hogy beüljünk egy kis olasz vendéglőbe, és ott folytassuk az eszmecserét, majd ezután pedig kitaláljuk, hogy hova szeretnénk még menni. Szeretném megkérni arra, hogy segítsen ajándékot vásárolni a barátnőmnek, mert hiába van ezernyi ötletem, amivel kedveskedhetnék Hazelnek, nem tudom, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb. Vehetnék neki egy új fényképezőgépet karácsonyra, a létező legdrágábbat és legprofibbat, kétségtelen, hogy tetszene neki, de egy fényképezőgép nem sugallja azt, amit érzek, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok belé az összes teherrel együtt, amit magával cipel, és nagyon szeretném, ha örökké az életem része lenne. Egy fényképezőgép előbb-utóbb elavul, elromlik, az csak egy tárgy, én viszont valami olyat akarok adni neki, ami maradandó, még ha a világon semmi sem az igazán. Szeretném, ha mindig magánál tarthatná, és én jutnék az eszébe róla, meg minden amink van. Egy ékszerre gondoltam, de nem tudom, hogy pontosan mire, szívem szerint gyűrűt vennék neki, és karácsony este, vagy akár már most azonnal ráhúznám arra az ujjára, ahová való, de ez túl sok lenne, Hazel viszont nem egy ékszeres lány, ezért van nagyon nagy szükségem Mirára.
- Ti hol töltitek az ünnepeket? - érdeklődők két falat tészta között. Meglepő örömmel tölt el az, hogy nem válaszol azonnal, mert teli van a szája. Még mindig emlékszem arra, hogy mennyire utálta magát, és alig evett, és ha evett is, akkor is csak ízetlen húsokat valami zöldséggel. Ez a lány más, egészséges, jó étvágyú, és ami a leginkább számít, hogy boldog, elégedett az életével és saját magával.
- Otthon - törli meg a száját egy szalvétával. - Idén is úgy lesz, mint tavaly, hogy majd a családjaink utaznak hozzánk. Egyszerűbb, mint az, hogy előbb hazarepülünk Sydneybe, majd Wolverhamptonba, és az ikrek még mindig nagyon kicsik, nem tesszük ki őket ennek, meg egyébként is, szeretnénk úgy ünnepelni, mint tavaly, tudod, csak négyesben, utána jöhet a tágabb család.
Tavaly karácsonykor valami elképzelhetetlen módon irigyeltem Liamet, nem mintha máskor nem tenném ezt, de akkor főleg, mert rengeteg új, kültéri égősort és mindenféle idétlen díszt vett, hogy a házukból egy valóságos mézeskalácsházikót csináljunk öten, amíg Mira Danielle és Gigi társaságában vásárolgatott. Vele voltam, amikor megvette az óriási fenyőfájukat, és együtt küzdöttük bele a talpba, a díszítésből azonban már kimaradtam. Csak videókat láttam arról, milyen ámulattal nézték az akkor még csak néhány hónapos babák a szikrázó kertet, az óriási, színes üveggömböket, és a fényben úszó fát. Decemberben minden alkalommal, amikor betettem a lábamat a házukba mézeskalács illat fogadott, Mira mindenhová apró kis díszeket aggatott fel, zöld, piros, és csíkos zoknikat, és hűségesen nyitogatta az adventi naptár kis ablakait nap mint nap. Szinte sugárzott a boldogságtól, miközben megmutatta nekem, hogy milyen helyes kis ruhákat vásárolt a kisbabáinak, Arinak tüllös, piros ruhácskát, édes kis harisnyát, és hajdíszt, Noahnak pedig csíkos kis nadrágot és rénszarvasos pulóvert. Soha nem láttam még ennyire lelkesnek, és még az esküvőjére sem készült annyira, mint az első közös karácsonyukra a gyerekekkel, és tudom, hogy varázslatosan sikerült, mert alig tudta abbahagyni a pityergést, amikor felhívott, és folyton képekkel meg videókkal bombázott arról, hogy az apróságai tépik a papírt az ajándékokról, nyakig belemásznak a vacsorába, és a műanyag díszeket vizsgálgatják. Abban az egy hónapban annyira vágytam arra, hogy végre nekem is legyen családom, mint még soha semmire, de ahelyett, hogy rénszarvasaganccsal a fejemen, karácsonyi dalokat dúdolgatva szórakoztattam volna a nem létező gyerekeimet, inkább ezredjére is megpróbáltam választ adni vacsora közben az anyámnak arra a kérdésre, hogy miért nincs még most sem barátnőm.
"Még nem találtam meg az igazit, anya."
"Komoly kapcsolatra vágyom, nem csak futó kalandra, de mindenki akivel randizok ezt máshogy gondolja."
"Nem, anya, nem vagyok meleg."
Igazság szerint tényleg komoly kapcsolatra vágytam, de ez nem akadályozott meg abban, hogy minden lányt, aki egy kicsit is szépen nézett rám az ágyamba imádkozzak, illetve nem az ágyamba, hanem az egyik sosem használt vendégszobába, mert az ágyam tabu volt, legalábbis azoknak, akiket másnap reggel, vagy még aznap este kipenderítettem. Soha többé nem tudnék ilyen életmódot folytatni, Hazel után nem, és nagyon remélem, hogy esélyem se lesz rá. Az idei karácsony más lesz, végre boldoggá tehetem az anyám, és nem csak őt, hanem magamat, meg Hazelt is, és bár nagyon valószínű, hogy a következő télen se kell babamosolyokért hülyét csinálnom magamból, reménykedek abban, hogy 2 év múlva nekem is az lesz decemberben a legnagyobb problémám, hogy hogyan díszítsek fel mindent a lehető legbababiztosabban. 
Ha Hazel tudná, hogy milyen terveket szövögetek lehet, hogy inkább mégsem akarna velem lenni, azonban amint ez megfogalmazódik bennem rájövök arra, hogy ez hülyeség, és ez óriási nyugalommal tölt el. Azért szakított velem, mert azt hitte, hogy nem adhat meg nekem mindent amit akarok, és azért jött vissza, mert rájött arra, hogy mégis, és mert tudja, hogy egy napon készen is fog állni rá. 
- Min mosolyogsz? - Mira kedves érdeklődése visszaránt a valóságba, bájos mosollyal az arcán néz rám, miközben a gyűrűjével játszik az ujján.
- Csak elgondolkodtam - viszonzom a mosolyát - a tavaly karácsonyon, és azon,  hogy idén végre nem egyedül leszek.
- Anyukád majd kiugrik a bőréből, ugye?
- Azt meghiszem - nevetek - a minap felhívtam, hogy elmondjam neki, hogy Hazellel ismét együtt vagyunk, és örömében elsírta magát. Alig várja, hogy megismerje, és szerintem már foglalt időpontot az összes esküvői szalonba a környéken.
- Na nem! - háborodik fel kissé rájátszósan. - Nélkülem biztos, hogy nem csináltok ilyeneket!
- Persze hogy nem - simogatom meg a kezét - anya csak boldog, mert azóta nem vittem haza senkit, mióta beindult a banda. Folyton azt kérdezi, hogy meleg vagyok-e, és biztosít róla, hogy nem baj, ha igen, ő akkor is mellettem áll, és büszke rám.
Kitör belőle a nevetés, hangos, annyira, hogy felhívja ránk mindenki figyelmét, de ezt egy pillanatig se bánom, mert Mira az elmúlt évek alatt morcos, pesszimista, depresszív kislányból egy igazi kis boldogságpuffanccsá változott, és eszemben sincs őt szégyellni, meg okom sincs rá. Vele nevetek, mire abbahagynánk újra kitör valamelyikünkből, és ez annyira emlékeztet azokra az időkre, amikor Mira még csak Mira volt, aki képes volt többet inni egy-egy buli alkalmával, mint mi öten összesen, és nagykanállal falta az életet velünk együtt, most meg ugyanezt a lányt haza kell vinnem fél 8-ra, mire a gyerekei fürdenek és vacsoráznak. Néha még mindig furcsa, nem mintha az kevésbé lenne bizarr, hogy Liamet két apróság apának hívja, de hogy őszinte legyek nem cserélném el a jelent egyetlen múltbéli napra sem.
- Segítenél nekem? - kérdezem végül, amikor teli hassal kilépünk a vendéglőből.
Kegyetlenül hideg van, és ez eszembe juttatja, hogy - Istennek hála - mostanában milyen gyakran kell hibernálnom magam. Egyre messzebb megyünk, minden nappal egy kicsit tovább, mielőtt kirontanék a teraszra, vagy hideg vizet zúdítanék magamra.
Lejjebb húzom a sapkám a fülemen, míg Mira felküzdi a bolyhos, rózsaszín kesztyűit, és elbújik a sála mögé, így legalább biztos nem fog senki felismerni minket, bár a biztonság kedvéért két civilruhás testőr a távolból követ minket, esélytelen, hogy nélkülük mozogjunk, de amíg távol vannak addig nem is zavar, egészen megnyugtató, biztonságérzetet ad. 
- Persze - mormolja - miben?
- Nem tudom, hogy mit vegyek Hazelnek - a hideg ellenére eltűröm a sálam az arcomból, mert beszéd közben a meleg levegő visszacsapódik róla, ami elég undorító. - Gondoltam egy új fényképezőgépre, telefonra, mert tudod, hogy neki még mindig olyan kis csotri gombos van, de ezekben nincs semmi személyes, pedig én valami olyat szeretnék, esetleg ékszert, de nem tudom, hogy mit, mert nem igazán hord ilyesmit. Segítened kell, különben túlzásba esek és megveszek mindent ami eszembe jut.
- Az ékszer jó ötlet - húzza mosolyra a hidegtől kipirult, kissé remegő ajkait - szerintem viselné, mindegy hogy mi az, és hogy kedveli-e az ilyesmit, ahogy én ismerem Hazelt neki csak az számítana, hogy tőled van, és le sem venné.
- De ez nem túl sablonos?
- Úgy gondolod, hogy Haze tudja, hogy mi a sablonos? - vonja fel a szemöldökét. - Niall, neki mindegy, hogy mit veszel, ha szívből teszed, szeret téged, és szerintem az már elég nagy ajándék számára, hogy vele szeretnéd tölteni az ünnepet, és elviszed a családodhoz. Ha engem kérdezel, szerintem az igazán személyes az lenne, ha írnál neki egy dalt, és elénekelnéd, mert igaz, hogy tapinthatóan nem tudná mindig magánál tartani, de nincs az a lány, aki ennek ne örülne, és ebben tényleg 100%-ig benne lennél.
Elnevetem magam a felismeréstől, hogy én egy egészen elismert énekes és dalszerző vagyok, de Mira nélkül eszembe sem jutott volna ez az ötlet, holott igaza van, tényleg egy dallal tudnám leginkább kifejezni az érzelmeimet anélkül, hogy annyira zavarba jönnék, hogy belezavarodjak a gondolataimba és a végén idétlenül levegőért kapkodva nyögdécseljek.
- Fantasztikus vagy - szorítom magamhoz az utca közepén. - Köszönöm!
- Igazán nincs mit - nevetgél édesen - remélem majd megmutatod.
- Te leszel az első - nyomok puszit a homlokára. - De azért gyere el velem választani valami ékszert is.
- Persze - bólogat, és a kesztyűjével eltűri a kissé deres tincseit az arcából.
Én is fázok, de ez az időjárás egy lánynak, aki több mint 20 évig nem ismerte a hideget nagyon extrém, több réteg ruhában is annyira fázik, hogy az ajkai kékeslila árnyalatúak, a haja deres, és vacog, és még csak december eleje van, ennek ellenére egy fél másodpercre sem hervad le a mosoly az arcáról. Legalább most nem esik havaseső, és a legutóbbi maradékait is gondosan eltakarították, mielőtt ráfagyott  volna az aszfaltra, úgyhogy csúszkálás és mindenféle gond nélkül csörtetünk végig az Oxford Streeten úgy bámészkodva, mintha nem élnénk itt évek óta, hanem turisták lennénk.
A Pandorába belépve mindketten levesszük a sapkáinkat, az üzletben kellemesen meleg van, úgyhogy jó sokáig tervezek itt maradni, hogy Mira felolvadjon.
- Mit szólnál egy szép karkötőhöz? - fogja meg a kezem, és odahúz ahhoz a vitrinhez, amiben szebbnél szebb láncok vannak.
- Nem tudom - hümmögök, alaposan megvizsgálva minden kis ékszert. Valami olyat szeretnék, amire ha ránézek ő jut eszembe, és ha ő néz rá, akkor én, de az egyszerű ezüstláncok valami apró kis medállal túl egyszerűek egy olyan színes egyéniségnek, mint ő, a többit pedig kicsit túl csicsásnak találom, látszólag pedig Mira is ezen a véleményen van, mert semmire sem bök rá.
- Segíthetek? - mindketten összerezzenünk, amikor az egyik középkorú eladó megáll előttünk.
- Nem igazán tudom - vakargatom meg a tarkóm, és felpillantok a férfira.
- Ha jól sejtem, nem a hölgynek lesz - mosolyog ránk barátságosan.
- Nem, a barátnőmnek - viszonozzuk mindketten a mosolyát. Tudom, hogy tudja ki vagyok, és azt is, hogy Mira kicsoda.
- Nos, mondana róla néhány szót?
- Persze - hümmögök - ő nagyon... különleges, tudja? Fotóz, fest, rajzol, kiscipőket kötött két kisbaba születésnapjára, és imádja a magasságot, meg a repülést, és az új helyeket, és nagyon bátor is, mert eljött ide egyedül, és boldogult, meg azért is, mert velem van, és ez néha nagyon nem egyszerű, neki pedig főleg nem. Ő a legszebb lány, akit valaha láttam - motyogom kissé kábultan, a tekintetem Mackenzie-re esik, úgyhogy gyorsan helyesbítek, válaszul azonban csak elnézően mosolyog, és megsimogatja a vastag kabátba bújtatott karom - mármint hogy az egyik legszebb. Nagyon egyszerű, nem igazán hord ékszereket meg drága, színes ruhákat, de valahogy ezek a sima láncok mégsem illenek hozzá, mert bámulatosan sokszínű és érdekes, meg... Meg minden - fúl el a hangom, és érzem, hogy az arcom lángokban áll. Sosem mondom ki hangosan, hogy mit gondolok róla, és ezek a mondatok közel sem fejezik ki igazán a valóságot, de így is kínosan érzem magam, mert mások is hallották amit mondtam, a legjobb barátom pedig egyszeriben mintha mindjárt megfojtana a büszkeségével, nekem meg annyira hiányzik Hazel, és annyira szeretném végre megint megcsókolni.
- Azt hiszem, van itt valami, ami illene egy ilyen különleges lányhoz - a férfi megnyugtatóan mosolyogva közli ezt velem, míg én mindjárt agyvérzést kapok. Nem tudom, hogy miért, csak egyszerűen még sosem hallottam a saját hangomat a saját fülemmel, miközben valami ilyesmit mondok, ráadásul más, idegen emberek között.
A pasi perceken keresztül turkál a pult alatt, dobozokat rendezget ide-oda, míg végül már nem tudok egy helyben állni, és útnak indulok, diszkréten nézegetve a többi ékszert, fülbevalókat, nyakláncokat, és végül a gyűrűket.
- Mackenzie - krákogom. Most nem kell gondolkodnom azon, vajon illik-e hozzá, vagy nem, az az egy az összes többi között magára vonzza a figyelmem, és nem engedi el. Esélytelen, hogy nélküle menjek el. Mire Mack mellém lép már a vitrén fölé magasodva bámulom az ékszert, az apró karikagyűrűt, ami egy szívekből, és apró kacskaringós kis izékből felépülő koronát formáz. Semmi köze nincs se a művészethez, se semmihez, amit Haze igazán kedvel, és ez nem is egy eljegyzési gyűrű, de tudom, érzem, hogy egy nap ezt kell az ujjára húznom, látnom kell rajta, különben megőrülök.
- Niall, ez gyönyörű! - akad el Mira lélegzete.
- Meg kell vennem - kapom elő a pénztárcám, és szólok az itt lébecoló eladónak, hogy mit szeretnék. A szívem őrülten kalapál, remeg a kezem, és izzadok, minél hamarabb a magaménak akarom tudni, nem is, Hazelének.
- Uram, akkor a karkötőt nem szeretné?
- De igen - mondom oda sem pillantva - ez nem mostanra lesz.
Amint megkapom a gyűrűt a kis dobozban egyszerűen a zsebre teszem, bár úgy éget, mint a tűz, majd visszasétálunk a karkötőkhöz.
- Ez tökéletes! - kiált fel Mack. - Nézd, Niall, még egy kis fényképezőgép is van rajta, Hazel imádni fogja!
Valóban, amint ránézek megjelenik előttem a barátnőm, ahogy mosolyogva forgatja ezt a csuklóján, megsimogatja az összes gyöngyöt, medált. Ami a leginkább szembetűnő az valóban az apró kis fényképezőgép, de van rajta egy repülő, hajó, virágok, egy apró bőrönd, egy kis magassarkú, és egy ceruza, meg sima színes és ezüst gyöngyöcskék.
- Tényleg az - mosolygok - szeretném megvenni.
- Örülök, hogy sikerült megtalálni a megfelelőt - hálásan bólintok a férfinek, és a kezébe nyomom a bankkártyám. Most már minél hamarabb szeretnék kijutni innen, és lehűteni magam odakint, aztán beülni a kocsimba és csak forgatni az ujjaim közt azt az apróságot, ami szénné égeti a zsebem.
- Szeretnél menni valahová? - kérdezem kedvesen, a legkevésbé sem siettetve Mirát, válaszul azonban csak gyorsan megrázza a fejét. Betérünk a Starbucksba venni két meleg italt, amit úton az autóm felé csendben elkortyolgatunk, végül mégis felteszi azt a kérdést, amire én is szeretném tudni a választ.
- A gyűrűt azért vetted, hogy...? Hogy mégis megkérd a kezét? - olyan halkan kérdezi ezt amennyire csak lehetséges egy forgalmas sétáló utcán, az emberek forgatagában, mégis megborzongok.
- Nem tudom, Mack, de nem hagyhattam ott.
Megfogja a kezem és egy aranyos, biztató kis mosoly kíséretében megszorítja.
- Tudod, nem kell rögtön feleségül venned, ha eljegyzed - hümmög - Liammel mi jó gyorsan lezavartuk, de mások évekig is jegyben járnak.
- Tudom - Zayn volt az élő példa előttem, bár ők inkább azért húzták ilyen hosszú ideig, mert igazán egyikőjük sem akarta, én viszont akarom, és ha kell 10 év múlva is pont ennyire akarni fogom. - Még át kell gondolnom, most túl hirtelen lenne, Hazel még...
- Szerintem miatta nem kell aggódnod - annyira meglepődök ezen a kijelentésén, hogy tátva marad a szám, míg ő csak kuncog. - Szörnyen aranyos vagy Nialler, ugye tudod?
- Jelen pillanatban szörnyen bénának érzem magam - mormolom.
- Nem vagy az, egy kicsit sem. Rettenetesen büszke vagyok rád - az egyik karját átdugja az enyém alatt és az oldalamhoz bújik.
- Miért? Mert végre normális barátnőm van, és nem rajtatok élősködök?
- Fogd be! - vág oldalba a könyökével, mire majdnem összecsuklok a nevetéstől. - Azért, te kis hülye, mert hiába vannak ezek a dolog Hazellel, nem adod fel, és látom, hogy mennyire boldoggá teszed. Valami különleges képességed van ahhoz, hogy segíts az olyan lányokon, mint én, vagy ő, és nem adod fel addig, amíg minden teljes egészében a helyére nem kerül. Tudom, hogy ti is rendben lesztek, sőt, úgy tűnik, hogy már most minden oké. Nagyon örülök neki, hogy boldogok vagytok, Nialler, annak, hogy te az vagy, és alig várom hogy ezúttal én nézzem végig hátradőlve a legszebb pillanatokat az életedben. Najó, talán nem hátradőlve, mivel van ez a két kis átok, tudod, akikben keveredik a Payne és Hemmings vér, de...
- Mira - vágok a szavába.
- De azért ott leszek, és két pelenkacsere meg a ház újjáépítése közben azért majd figyelni foglak, és...
- Hallgass már el, te őrült nőszemély! - állítom meg, és a kesztyűs kezem a sálja azon részére szorítom, ahol azt a lepcses száját sejtem. Meglepetten pislog rám, de közben megrázkódnak a vállai és halk, cincogó hangok szűrődnek a sálja mögül.  Magamhoz ölelem, a lehető legkevésbé sem érdekel, hogy hányan ütköznek belénk, mordulnak ránk, sőt, tulajdonképpen az is hidegen hagyna, ha így, több Liammel töltött év, és két gyerek után újra rázendítenének arra, hogy köztünk több van, mint a világ legszorosabb és legjobb barátsága.
- Nagyon szeretlek, te lüke - mormolom bele a fagyos, szőke tincseibe. A szavaimra ellágyul, és mindkét karját szorosan körém fonja, szinte belebújva az ölelésembe.
- Én is téged - válaszolja halkan, sírós hangon, és amikor eltolom magamtól, hogy ránézzek, zavartan kap az orcáin lecsorgó kövér, hideg könnycseppekhez.
- A francba ezzel a sírással, a hülye haverod biztos megint teherbe ejtett, azért bőgök ennyit! - vesz elő bénázva egy zsebkendőt, és megtörli a szemeit.
- Az nem lenne rossz - dobom át a karom a vállán, és újra elindulunk.
- Nem, tényleg nem, nagyon király lenne pocakosan rohangálni két totyogó után - nevetgél, és talán csak véletlenül, de végigsimít a kabátja azon részén, ahol most a lapos hasa van. Most talán morgolódik, de ha úgy lenne, hogy esetleg igaza van, és újra babát vár, egy pillanatig sem bosszankodna, ugyanolyan lelkesen készítene elő mindent az új kis jövevénynek, mint ahogy az ikreknek csinálta, és ezért nagyon szeretem, meg még rengeteg más dologért is, jelenleg leginkább azért, mert sosem felejt el a legjobb barátom lenni, és mindig mellettem állni.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon nagyon jó lett! Egyszerűen eláll a szavam, ha olvasom. Imádom! ❤❤❤

    VálaszTörlés
  2. Isteeeenem, komolyan elsirtam magam a végére. Ez a rész hiperszuper cuki lett!
    Annyira bele éltem magam, hogy kedvem lett volna kimenni és ekszerboltokat járni.
    Köszönöm a részt. Csak így tovább! :)

    VálaszTörlés