56.rész

Sziasztok!
Majdnem feltettem ezt a részt is anélkül, hogy akár egyetlen szót is írtam volna elé, aztán az utolsó pillanatban rádöbbentem arra, hogy mekkora bunkó vagyok az utóbbi időben, mert tényleg semmi jelet nem adok magamról azon kívül, hogy feldobom a részeket. Igazából ez azért van, mert nem tudok semmit se mondani, és azt sem hiszem, hogy érdekelne titeket, amit esetleg mégis kipréselhetnék magamból, szóval csak annyi, hogy élek, és remélem jól vagytok. Szörnyű belegondolni, hogy jövőhéten ilyenkor már megint szeptember lesz, és kezdődik minden elölről. Most fogok végezni, úgyhogy halvány lila gőzöm sincs egyelőre, hogy hogyan hozok össze majd mindent azzal, hogy jó lenne lassacskán befejezni a blogot, de majd megoldom ezt is.
Jó pihenést nektek a nyár további részére!
N.x

Niall Horan

Nem értek semmit, és másodpercekig azt sem tudom, hogy hol vagyok, amikor az éjszaka közepén Hazel levegőért kapva kivágódik mellőlem, és elszalad. Olyan rég éltünk már át ehhez hasonlót, hogy nem esik le, mi lehet a baj, a pihent, legkevésbé sem tiszta agyammal miközben félig ülőhelyzetbe tornázom magam csak arra tudok gondolni, hogy talán valami rosszat evett, vagy elkapott valamit, mire viszont talpra kecmergek már tudom, hogy mi lehet a baj, és pánikolva trappolok a fürdőszobához.
A látvány ami fogad felér egy óriási pofonnal, azonnal kijózanít, és elszomorít, mert reméltem, hogy soha többé nem kell ezt látnom.
- Menj ki - nyöszörgi, miután reszketve feláll, és az apró kis kezével letörli az arcán csordogáló könnyeket.
Elbizonytalanodva áll, csak néhány másodperc elteltével lép a mosdóhoz, és kapja fel esetlenül a fogkeféjét.
Szó nélkül a háta mögé lépek, lehúzom a csuklóján hordott hajgumit és gyengéden összefogom az izzadt tincseket a tarkóján. A fejét lesütve mos fogat, kerüli a tekintetem, emiatt pedig olyan, mintha mérföldekre lenne tőlem, mert az újra előbukkanó szégyen miatt megpróbál kizárni, de én ezt nem hagyom. Megvárom, hogy végezzen a fogmosással, mely után lehajtott fejjel fordul felém, ő is tudja, hogy nem hagyom csak úgy elmenni, és hála istennek meg sem próbál elmenekülni.
- Jól vagy? - húzom magamhoz, a kezem a háta alján pihentetem, gyengéden simogatva az átizzadt pizsamafelsőjét. Hogy tudtam nyugodtan aludni mellette, amikor minden bizonnyal forgolódott, dobálta magát, és talán még sikoltozott is?
- Igen - nyel nagyot, és aprókat bólint. - Én csak... Csak a vizsgák miatt nem tudtam rendesen kipihenni magam, és most nem megy amit a pszichológus tanított - törölgeti kislányosan az arcát. Beszéd közben a hangja halk, vékony, és remegős, el-elcsuklik.
- Semmi baj - közelebb húzom magamhoz, az arcunk egymáshoz tapad, és végre átöleli a nyakam. Halkan szipog és néha megrázkódik, nekem meg a szívem szakad meg érte.
- Azt hittem, hogy többet nem lesz ilyen - motyogja elkeseredetten.
- Ne, ne csináld ezt - csókokat nyomok az arca apró szegleteire, és gyengéden felültetem a beépített fürdőszoba szekrény tetejére. - Ez nem jelent semmit, érted? Egyszer megtörtént, mert kimerült vagy, hiszen ki tudja már, hogy hanyadik vizsgádon vagy túl, miközben próbálsz velem is lenni, te mondtad, hogy azért történt, mert fáradt vagy, ez nem jelenti azt, hogy mostantól megint rendszeresek lesznek.
- Nem ez az első - vallja be halkan - a héten a harmadik.
Egy pillanatra eltátom a szám, aztán gyorsan be is csukom, elkezdődtek a félévi vizsgái és megegyeztünk abban, hogy amíg véget nem érnek kicsit több időt töltünk külön, és én ezt megértem, mert tanulnia kell, pihennie, nem várhatom el, hogy mindent sutba dobva amint kilép az iskolából rohanjon hozzám, úgyhogy a héten most először alszok nála, azért, mert péntek van, erre a hétre végzett.
- Akkor sem jelent semmit - kötöm az ebet a karóhoz - amint végzel mindennel újra menni fog, amit tanultál, hidd el nekem.
- Nem akarom újra kezdeni - nyöszörgi.
- Nem fogod - közelebb nyomulok hozzá, hogy az orrunk összeérjen - semmit nem kezdünk újra, csak előre megyünk, érted? Hevesen bólogat, a kezeim közé veszem az arcát és megcsókolom, nagyon lágyan és gyengéden, puhatolózva, hogy vajon most mit szól a közelségemhez, de még csak jelét sem adja annak, hogy zavarná.
Leveszem a szekrényről és a karjaimban viszem vissza a szobába, ahol a macskája ideges köröket ró az ágy tetején, és csak akkor higgad le, amikor megpillant minket. Minden nappal egyre inkább megértem ezt az állatot, és azt a különleges kapcsolatot, ami közte és a szerelmem között van, és hogy hogyan gyógyítják kölcsönösen egymást. 
- Minden oké, kishaver - simítok végig a puha, hosszú szőrén.
Egy kecses ugrással Haze ölében terem, és dorombolva szaglászni kezdi, mindezt úgy, hogy közben szinte odadörgöli magát a kezéhez némi simogatásért, míg én a szekrényhez sétálok, hogy elővegyek neki valami új, tiszta pizsamának valót. Végül jobbnak találom a pulcsim, amiből néhány órával ezelőtt bújtam ki, azt felkapva csörtetek vissza az ágyhoz, aminek a szélén üldögélve már halvány mosollyal az arcán simogatja a szándékosan színészkedő kandúrt.
- Nem viszed már egy kicsit túlzásba? - nevetek, amikor a hátára fordulva elterül, és hallatja azt a rettenetes hangját.
Hazel is nevetni kezd, még mindig a kézfejével törölgeti a szemét, miközben a szabad kezével megsimogatja a macska puha szőrét a hasán.
- Direkt csinálja - mosolyog rám. Az éjjeliszekrényhez nyúlok és elveszek egy papírzsebkendőt, hogy megtörölgessem az arcát.
- Tudom - csókot nyomok az ajkára, és elsimítok egy tincset az arcából - és nagyon jó munkát végez.
Erre a kijelentésemre Szergej visszavonulót fúj, egy halk, vernyogó nyögés kíséretében leugrik az ágyról és a helyére kocog, amiért egy kicsit talán hálás is vagyok.
- El kellene mennem fürdeni, borzalmas lehet a szagom - próbál meg felállni, de megfogom a kezét és helyette az ölembe húzom.
- Én nem érzek semmi rosszat - simogatom a kezét - csak vedd át a pizsamád, itt a pulcsim, ha szeretnéd.
Aprókat bólint, és áthúzza a fején a vékony anyagot. Bár a lélegzetem pont úgy elakad, mint akkor, amikor először láttam így, igyekszem leplezni az érzelmeim, és az ajkam belső felének harapdálásával elterelni a gondolataim. Nem akarok egy bunkó lenni, sőt, én NEM VAGYOK egy bunkó, aki önző módon fantáziálgatni kezd a barátnőjéről közvetlenül azután, hogy megint volt egy szörnyű álma.
Gyorsan belebújik a pulcsimba, ami olyan édesen áll rajta, hogy kedvem lenne életem végéig csak dédelgetni.
Az ölemben ülve kibújik a nadrágjából is, finoman, mégis határozottan fogom a derekát, nehogy leessen, majd egy ügyes mozdulattal az egyik székre dobja a ruhadarabokat.
- Nagyon jól állnak neked a ruháim - húzom meg egy kicsit a pulcsi alját.
A halk nevetése válaszul zene füleimnek. A fürdőszobában néhány percre azt éreztem, hogy elveszítettem őt, hogy visszatért az a lány, aki korábban volt, de már tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni.
Meglepődök, amikor átlendíti a jobb lábát az enyémeken és szembefordul velem, a kezeim automatikusan átfogják a derekát, arra azonban nem vagyok felkészülve, hogy megcsókol. Az egyik kezét az arcomra helyezve húz magához, halkan a szájába nyögök meglepetésemben, és a gyönyörtől, amit az okoz, hogy ez a gyönyörű nő önszántából van ott, ahol van, és csinálja azt, amit csinál.
Rohadtul hiányzott az elmúlt napokban, annyira, hogy alig bírtam aludni, mert hiányzott mellőlem, és hiába töltöttem az időm nagy részét a próbateremben a srácokkal, készülve a turnéra, nem telt el úgy egy perc, hogy ne az járt volna a fejemben, hogy mikor láthatom újra, és töltjük el úgy a napunkból fennmaradó órákat, mintha ténylegesen együtt élnénk. Ugyanakkor a hiánya miatt felmerült bennem egy kérdés, vagy inkább több, a fő kérdés viszont az, hogy normális vagyok-e. Mert vettem egy gyűrűt, ami most egy tiszta, sosem használt zokniba rejtve pihen a fiókomban, és minden alkalommal, amikor nincs a közelben előveszem és percekig bámulom elképzelve azt a jelenetet, amikor az ujjára húzom. Vettem egy gyűrűt, mert mocskosul szeretném eljegyezni ezt a lányt, holott mint kiderült még mindig vannak gondjai, egyetemre jár, mi meg most térünk vissza, és az életem újra fenekestül felfordul, újra bőröndből fogok élni, minden reggel más országban ébredek, és naponta több ezer embernek éneklek. Pánikba ejt a gondolat, hogy nem lesz mindig velem, hogy alig fogom látni, mert neki itt kell lennie, befejezni a sulit, felépíteni a saját életét, én meg nem tudom, hogy működik rendesen a távkapcsolag, vagy egyáltalán bármilyen kapcsolat egy olyan emberrel, mint én, mivel mióta a nevem összefonódik a One Directionnel nem volt hosszútávú kapcsolatom senkivel. Az egyetlen amit tudok, hogy nem akarok nélküle élni, akkor sem, ha nagyon különbözőek vagyunk, és nagyon nehéz lesz összeegyeztetni az életünket, ebben most vagyok a legbiztosabb, amikor a puha kezei átfogják az arcom, és a még annál is puhább ajkai, és a forró nyelve birtokba veszi az enyém. Mert ő irányít, és én rettenetesen élvezem ezt.
- Niall - válik el tőlem kissé. Kómásan pislogok, a fejem szédül, a szám duzzadt, és baromira melegem van, mindjárt ki kell mennem lehűlni. - Én... Én most mindenhol azt érzem.
A hangja azonnal kijózanít, a csókjainktól rendszertelenül veszi a levegőt, az arca kipurult, de nem csak ezért, hanem amiatt is, amit mondani akar.
- Mit, Bébi? - fogom a kezeim közé az arcát és a szemébe nézek.
- Az ő kezeit, hogy fogdos, és... És mindent - a hangja kétségbeesett, a szemei könnyesek, és ettől mintha nekem is sírnom kellene. Szörnyű amit mond, az összes szőrszálam égnek mered az undortól, mert akartalanul is elképzelem, mit tehetett vele az a patkány.
- Haze - simogatom az arcát - már soha nem érhet hozzád, soha nem érhet hozzád senki, akit nem akarsz.
- Segíts - fogja meg a kezem, és a csupasz combjára helyezi. A hangja könyörgő, és bár fáradt, nyűgös, és talán még mindig rémült is, sosem tagadnám meg a segítségkérését, teljesen mindegy, hogy miről van szó. - Kérlek segíts, nem akarom ezt érezni, tüntesd el!
Most azonnal szeretnék leborulni a lábai elé azzal a nyamvadt gyűrűvel, bár az nem lenne egy erényöv, hogy megvédje minden szemétládától, aki szabad lábon van odakint, de ha a lehető legpozitívabban gondolkodok mégiscsak azt jelentené, hogy ha nem döntünk úgy tudatosan, hogy valaki mással akarunk lenni, akkor ő az enyém, és én az övé vagyok, amíg világ a világ.
- Mondjak neked valamit, ami az egyik legjobb dolog az életemben? - a kezeim a pulcsi alá csúsztatom és gyengéden simogatom a csupasz derekát, miközben a szemébe nézek. - Valaki mindig van mögöttem, hogy vigyázzon rám, valaki aki az életét áldozná azért, hogy megvédjen engem. Elintézem, hogy veled is mindig ott legyen valaki, rendben? Hogy amikor nem vagyok veled akkor is biztonságban légy akárhol is vagy. Soha többé nem bánthat téged senki, Hazel, én magam gondoskodok róla.
Tágra nyílt szemekkel, kiszáradt ajkakkal bólogat, majd a kezeit a nyakam köré fonva a vállamra borul.
- Köszönöm - motyogja alig hallhatóan.
- Vigyázni fogok rád amíg élek - mormolom a hajába.
Amikor felemeli a fejét, és az ajkaink újra találkoznak forró borzongás fut rajtam végig, mert én vagyok az első és az egyetlen ember ezen a földön, aki valaha is átélheti ezt vele, akinek megengedi, hogy megérintse.
Finoman végigfektetem a matracon és melléheveredek, próbálom a kezemmel végigsimítani a bőre összes szabad felületet, hogy lesöpörjem róla a már nem létező érintéseket és nyomokat.
Kibújtatom a pulcsimból, azok után, amiről beszélgettünk, és amik ismét felszínre kerültek bátortalan vagyok, de amikor ezt észreveszi ő maga nyúl kapkodva a pulcsi alja után, és közben biztosít arról, hogy köztünk semmi sem változott.
-  Légyszíves - vezeti a kezem a mellkasára - a te kezeid akarom érezni, nem azokat.
Teljesen biztos vagyok benne, hogy a szívem megremeg a mellkasomban, mert mindazt amiben csak reménykedni mertem most valósággá teszi, és annyira boldog vagyok. Persze, rendszeresen megérintem, simogatom, akárhányszor a közelembe kerül mindig az az első reakcióm, hogy megfogom a kezét, végigsimítok a karján, a derekán, pont ezért most nem igazán az érintéseken van a hangsúly, hanem azon, hogy kér, könyörög értük. Ilyen nem tudom, hogy előfordult-e már korábban, mert sosem tiltakozik, belesimul a karjaimba, viszonozza a mozdulataim, de szavakkal nem emlékszem rá, hogy valaha is kimondta volna, hogy igényli ezeket, méghozzá csak és kizárólag tőlem.
Bebarangolom a testét, először csak simogatom, miközben egymáshoz bújva csókolózunk azon gondolkodok, hogy pont olyan puha és selymes a bőre, mint Szergi bundája, azután a csókjaim az ajkáról az arcára kúsznak, a füle mögé, a nyaka hajlatába, végül egyre lejjebb a mellkasán. Az ujjai a hajamban pihennek, fel-felpillantok rá, csak hogy tudjam, nincs semmi baj, végül a lapos hasáról visszakúszok az elnyílt ajkaihoz, mert azt látom, hogy nem tud mit kezdeni velem, és a helyzetünkkel, azonban amikor újra szemmagasságba kerülünk ez megváltozik, megérinti az arcom, a tarkóm, gyakorlottan viszonoz mindent, amit teszek.
- Jobban vagy? - kérdezem halkan, végigsimítva az arcán.
Behunyt szemekkel bólint, olyan gyönyörű, mint egy angyal, annyira, hogy nem is hiszem el, hogy ez a lány hozzám tartozik, egy ilyen béna tökfilkóhoz, mint én.
Megpuszilom a homlokát, majd magunkra húzom a takarót és azon vacilálok, vajon leoltsam-e az éjjeli lámpát.
-  Fogsz tudni aludni? - kérdezem, ebben a pillanatban azonban a mellkasomhoz bújva ásít egyet.
- Igen - hümmög - jól vagyok - az egyik vékony karját átdugja az enyém alatt, és még egy kicsit közelebb húzódik. Bár a sötétben az arcát nem látom, azért figyelem, és hallgatom ahogy lassan visszaalszik, ezután viszont csak fekszem gyengéden simogatva a hátát, és nem tudok elaludni, mert egyfolytában jár az agyam. Visszaemlékszek az első alkalomra, amikor így láttam, és utána az összes többire, összehasonlítom a mostannal. A segítségért könyörgése pont olyan, mint akkor volt, és bár ezt most sokkal higgadtabban kezelte, a reakciója még mindig ugyanolyan, amiért nem is hibáztathatom. Azon gondolkodok, hogy talán miattam van, túl sok vagyok neki, talán túl gyors, nem hagyok neki elég szabadidőt, hogy nyugiban, egyedül fessen, rajzoljon, fotózzon, vagy csak legyen, pedig én annyira igyekszem, de talán lassítanom kellene, visszatérni ahhoz a szakaszhoz, amikor még a kezét is bátortalanul fogtam meg, és nem balga módon leánykérésről képzelődni meg gyűrűket rejtegetni, amikor nyilvánvalóan még nincs felkészülve semmi ilyesmire, amit nem is várhatok el tőle.
Később, amikor az óriási ablakokon besütő gyér, koradecemberi napfényben ül, és hangosan mondja a tananyagot, színes, zokniba bújtatott lábait az ölemben pihentetve, oldalánál Szergejjel, ez már eszembe sem jut. Tulajdonképpen arra nem figyelek, amit mond, mert egy szót sem értek belőle, nem tudom, hogy mik azok a fénymérési technikák, kompozíció, meg tipográfia, úgyhogy csak hallgatom, ahogy a tankönyvvel az ölében, de rá egy percre sem pillantva beszél, és közben gyengéden masszírozom a lábait. A korábbi barátnőimnél nem érdekelt, hogy vajon okosak-e vagy nem, és most sem érdekelne, mert én sem vagyok egy zseni, mégis annyira vonzónak tartom, ahogy a kezével gesztikulálva, teljesen beleélve magát felmondja az egész tankönyvet, mert beleviszi a szívét-lelkét a száraz, tömény információkon túl.
- Kérdeznél a jegyzeteimből? - simítja hátra a haját. Egészen kimelegedett, az arca édesen pirospozsgás, mint amilyen nekem szokott lenni, amikor színpadon vagyok.
- Nem - húzódok közelebb hozzá, és kiveszem az öléből a vaskos tankönyvet meg a jegyzeteket. - Szerintem már mindent tudsz, lazítanod kellene inkább.
- Nem lehet, ez az utolsó évem - kap a könyv után, amit viszont gyorsan a hátam mögé lökök.
- De ez még csak a félév, és amúgy is, már most megkaphatnád a diplomád, szerintem mindent tudsz, többet is mint ami az alapszakodhoz szükséges.
A fejét lehajtva simogatja Szergejt, aki egy ugrással az ölében terem, és kinyújtja a rövid, tömzsi lábait.
- Talán tarthatok egy kis szünetet.
- Ez a beszéd! - mosolygok rá, és közelebb húzódok hozzá. Végigdőlök a padlót borító puha szőnyegen és magammal húzom őt is, még mindig meglepő, ahogy a teste azonnal idomul hozzám, és úgy illeszkedünk össze, mint két kirakós, de ezt most csak egy mosollyal nyugtázom. A macskája ezúttal a mellkasomra telepedik, és van valami tökéletes abban, ahogy Hazel is ráhajtja a fejét, és az ujjai simogatásával egyenletes, a mellkasomat megremegtető dorombolást vált ki belőle.
- Mit fogsz csinálni, ha itt végzel? - kérdezem hirtelen, miközben a faltól-falig érő ablakon keresztül London belvárosát nézem merengve. Hetek óta nem mentem el innen, ami nem nagy dolog, az már annál inkább, hogy nem is akartam elmenni, mióta Hazel újra szerves része az életemnek egyszer sem kívántam azt, hogy bárcsak valahol máshol lehetnék.
- Nem tudom - válaszolja csendesen - még mindig szakosodni szeretnék, de ötletem sincs, hogy mi lenne a legjobb. Tudod, én nem szeretem, ha korlátoznak abban, hogy mit fotózhatok, nem akarok csak embereket, vagy csak épületeket.
- Akkor ne - fordítom felé a fejem. - Én tudok valamit, ami illene hozzád.
- Igen? - vonja fel picit a szemöldökét.
- Aha - hümmögök aprót bólintva - egyetlen szavamba kerül és a fotósunk leszel, kipróbálhatod, hogy milyen a koncertfotózás, minden nap más városban ébrednél, amit bejárhatnál, amíg mi próbálunk, és bármikor készíthetnél rólunk műtermi fotókat is, állunk rendelkezésedre amikor csak akarsz - olyan lelkes vagyok, amilyen egy gyerek amikor kipróbálhat valami újat. Amit mondok egytől egyig igaz, és biztos vagyok benne, hogy szörnyen élvezné, nem próbálnám semmi olyanra rábírni, ami nem lenne jó neki, de önző vagyok, mert ez nekem lenne a legjobb, ha velünk jönne nem kellene aggódnom, hogy mi lesz amíg turnézunk, mert velem lenne. 
- Nagyon jól hangzik, de... - az alsó ajkát beharapva gondolkozik - már így is beszélnek arról, hogy hasznot akarok húzni belőled.
- És kit érdekel, hogy mit gondolnak? - hördülök fel. - Csesszék meg! Mindig lesz valami indok, ami miatt hülyeségeket beszélhetnek rólunk, akkor is, ha a hatodik gyerekünk születik meg. Mióta foglalkozol te ilyesmivel?
- Hatodik? - nyílnak nagyra a szemei, mire akaratlanul is elnevetem magam.
- Csak mondtam valamit - nyomok puszit az arcára. - Válaszolj nekem, miért érdekelnek ezek?
- Nem érdekel, csak néha látom, amikor megyek az egyetemre, hogy az újságokon ott a nevünk, meg fényképek rólunk, és amikor az egyetem könyvtárában netezek előfordul, hogy megnézem...
- Van egy dolog, amit mindig elmondok a rajongóinknak - fogom meg a kezét, és a számhoz húzva belepuszilok a tenyerébe - az, hogy csak azt higgyék el, amit tőlünk hallanak, úgyhogy majd elmondom nekik, hogy mi a helyzet velünk, sőt, már elmondtam.
- Igen? - bele tudnék zuhanni a szemei barnaságába, amikor rám emeli őket.
Csak bólintok egy aprót, a rajongóim pontosan tudják, hogy jobban szeretem ezt a lányt bárminél, mert felvállalom ezt a kapcsolatot, és mert bármilyen váratlan helyzetben kap le minket egy álszent lesifotós, mindig mindketten sugárzunk a legpocsékabb fotón is. Szoktam nézegetni Twitteren a reakciókat, és persze vannak bunkók, mint mindig, de a legtöbben úgy gondolják, hogy aranyosak vagyunk, és a lehető legjobbakat kívánják nekünk.
- Csak ígérd meg, hogy átgondolod - mormolom a puha hajába - mert akármennyire is vágyok a színpadra, nélküled jelenleg nem akarok menni.
- Néha teljesen elfelejtem, hogy ki vagy te, és mit csinálsz.
- Én is - mosolygok rá. Vele nem vagyok senki, és nem csinálok semmi furát, és ez az egyik legjobb dolog a kapcsolatunkban, hogy önmagam vagyok. - Megígéred?
- Meg - bólint aprót, és megpecsételi azzal, hogy feljebb küzdi magát, és a puha ajkaival megkeresi a szám.
Ennyit arról, hogy megpróbálok nem túl sok lenni, több teret hagyni neki, meg minden. Tulajdonképpen én meg azt felejtem el megint, hogy ez a lány valaha is megélt bármi igazán rosszat, mert eljutott arra a szintre, hogy már észre sem lehet venni, kivéve, ha éjszaka nem sikerül legyűrni a démonait.