57.rész

Sziasztok! 
Bár ez a mai nap még valószínűleg mindenkinek elég laza volt/lesz, azért nem tekinthetünk el a szomorú ténytől, hogy vége a nyárnak. Mindenkinek, aki még jelen van velem ezen a blogon szeretnék nagyon sikeres tanévet, és sok szerencsét kívánni, valamint kitartást nektek, mindjárt itt az őszi szünet! 
Nagyon szerettem ezt a részt írni, úgyhogy nagyon remélem, hogy ti is szeretni fogjátok, nekem az eddigiek közül talán a kedvencem lett.

Niall Horan

 

Bár Miráék óriási házzal büszkélkedhetnek, azért elgondolkodtat, hogy vajon hova pakolnak annyi karácsonyi díszt, amennyit Liam kipakolt a kertbe, és amelyek arra várnak, hogy a helyükre szenvedjük őket. A lakást boldog, babás kacajok, nevetések, és mézeskalács illat tölti be, én pedig végre nem érzem magam kívülállónak, mert idén az én barátnőm is ott áll Mira mellett, a lányok gyűrűjében, és lelkesen szaggatja a mézes tésztát. 
- Ni! Ni! - kurjongat Aria, apró kis cipőbe bújtatott lábaival csattogva nekirohan a lábamnak, és pici kezeivel átölel, miközben a kabátomat szeretném felvenni, mert a fiúk kint már javában dolgoznak. Még mindig képes lennék elolvadni ettől a kislánytól, a nagy, barna szemeitől, és attól a foghíjas vigyortól, amit rám villant, miközben a fejét veszélyesen hátradöntve néz fel rám. Legalább annyira rabul ejtette a szívem, mint az édesanyja, és Hazel.
- Mondd szépen, hogy Keresztapu! - nyúlok érte, és a karomba veszem.
- Te! - csapkod boldogan.
- Ke-reszt-a-pu! - szótagolom, és közben mindenféle hülye grimaszt vágok, mert imádom ahogy hangosan kacag. - Hol hagytad a testvéred, Nyuszikám? - lépdelek vissza a nappaliba, aminek a szőnyegén ott ül Noah egy rakás játék között, nekidőlve Arthurnak, és fel sem pillant, amikor belépünk, ellenben a lányok mindannyian észrevesznek.
- Hoztam egy kis szökevényt - lépek be a konyhába, és azonnal egy tepsi frissen megsült kőkemény mézeskalács szívecske felé nyúlok, azonban Mira a kezemre csap, a felháborodásom pedig egyszerűen felfoghatatlan méretű. - Hé!
- Ne nyúlkálj! - dorgál meg. - Még forró, ráadásul kemény is, beletörik a fogad.
- Aha - nézek rá igazán csúnyán - mondd azt, hogy sajnálod!
Casey, Danielle és Hazel is nevetni kezdenek, a pillantásom azonnal megtalálja őt és rákacsintok, illetve kacsintanék, ha Ari nem hadonászna a könyékig nyálas kis kezével az arcom előtt.
- Az egynegyedét az én csajom csinálja, úgyhogy aki itt nem kaphat sütit az Zayn, nem én! - csörtetek felé a kislánnyal a karomon, és hátulról átölelve a derekát megcsókolom a halántékát. Kitűnő eredménnyel átment az összes vizsgáján, és amellett, hogy emiatt rohadtul büszke vagyok rá, marhára örülök is, mert végre megint nyugodtan alszik, és legalább a téli szünetben hanyagolhatja az egyetemet. 
- Neked nem kint kellene lenned? - von kérdőre a legjobb barátom.
- De, ha a lányod hagyna - megsimogatom Haze vékony derekát, észreveszem, ahogy kissé megborzong, miközben mackó formájú sütiket készít. Ellopok egy már elkészült medvét és nyersen a számba tömöm, mire Hazel felháborodva pördül meg, de még mielőtt rázendítene csókot nyomok a szájára, majd a hangosan nevető gyerekkel a karomon kislisszolok a konyhából, Mira mellett elhaladva pedig neki is nyomok egy puszit a homlokára.
- További jó munkát, hölgyeim! - kiáltom a nyers tésztát ízlelgetve, és közben leültetem Arit a testvére és a kutyájuk mellé, puszit nyomok mindkettőjük kis buksijára, majd szinte futok a bejárati ajtó felé. Pokoli hideg van, már megint, és hiába élek ezen az éghajlaton lassan 26 éve, borzasztóan gyűlölöm a telet, és hogy az összes testnyílásom befagy amint kiteszem a lábam az ajtón. Ez az az időszak, amikor általában lelépek valami melegebb helyre, beiktatok egy nyaralást valahol Ázsiában, vagy Dél-Amerikában, vagy ha turnézunk azt is általában Japánban kezdjük, de karácsonykor azért többnyire itthon vagyok, és most a világ legmelegebb helyét sem cserélném el ezzel a faggyal, mert az idei ünnep nagyon különleges lesz.
- Na végre már, hogy kidugod az orrod! - ad hangot Louis az örömének, amiért csatlakozom hozzájuk.
Meglehetősen vicces látványt nyújtanak, miközben öt réteg ruhában, idétlen sapkákkal a fejükön, sál takarta szájjal szórakoztatják egymást, és a kesztyűik miatt bénázva próbálják kibogozni az összeakadt égősorokat.
- Hiányoztam? - tekerem a nyakam köré én is a sálam, majd felhúzom a sapkám és a kesztyűim.
- Te nem, csak ha mi szenvedünk, akkor szenvedj te is! - vágja rá a lehető legőszintébben Lou, azonban hogy elvegye a szavai élét a nyakát nyújtogatva rám vigyorog.
- Jövök már, csak a kisasszony feltartóztatott - lépdelek le a lépcsőn, és csatlakozom hozzájuk. Harry épp a Télapót piszkálja, mármint nem az igazit, hanem azt az idétlen műanyagot, amit a kilenc még idétlenebb szarvasával együtt a tetőre kellene felbűvölnünk.
Igazából mindannyian morgunk emiatt, de nem hiszem, hogy bármelyikünk is komolyan gondolja, mert örülünk, hogy itt lehetünk, hogy Gigi kivételével a barátnőink bent főzőcskéznek, mi meg ellátjuk a férfias teendőket. Tavaly is megcsináltuk, és bár Harry leesett a garázs tetejéről, engem viszont szerencsére felfogott a csatorna, élveztük, mert közel 10 év barátság után is tudtunk csinálni új dolgokat, és mert az, hogy Liam megosztotta velünk valamelyest az első karácsonyát a családjával még egy picit szorosabbá tette azt az amúgy is nagyon erős kapcsot köztünk. Szeretem ezeket a srácokat, és akár az északi sarkon is képes lennék házat díszíteni velük, mert tudom, hogy egyszer visszakapom, eljön majd az a nap, amikor mindannyian az én kertemben fognak tobzódni azért, hogy segítsenek szebbé tenni az én családom ünnepét is.
- Mikor indultok Írországba, Nialler? - lényegében Zayn szavait összefolyt mormogásként halljuk, valamiért mégis mindannyian értjük, mert senki sem kiabál rá, hogy beszéljen érthetően.
- Szerdán a koraival - válaszolom hasonlóan mormogva. - Te mikor mész Gigihez? Ha gondolod felveszünk.
- Már holnap, de köszi - bár nem látom, azért viszonzom a mosolyát, még ha ő sem látja az enyém. Tényleg piszkosul hideg van, a fű ropog a csizmáink alatt a ráfagyott zúzmarától, és mert minden nap esik egy kevés hó. Hétfő van, december 20, meglehetősen furcsa, hogy csak most díszítünk, mivel tavaly már december első hetén túlestünk ezen, de idén minden kicsit eltolódott a próbák miatt. Van 5 napom, illetve már annyi se, hogy eldöntsem, mit akarok kezdeni a gyűrűvel, amit a zoknijaim közt dugdosok, már akartam beszélni róla a srácokkal, de valahogy eddig sosem sikerült, nem tudom, hogy hogy hozhatnám fel, és félek tőle, hogy teljesen hibbantnak hinnének, habár semmi okom nincs rá, mert ők a legjobb barátaim.
- Liam, ezek biztos hogy működnek, ugye? Csak hogy ne szenvedjek valami olyannal, ami esetleg nem is jó - kérdezi Haz a sálán keresztül, mire Liam megkeresi a hosszabbítót, meg a Harry kezében tartott fényfüzér végét, és bedugja. Szerencsére működik, egy pillanatra mindannyiunk arcát megvilágítják a színes kis égők, és velük együtt a szemeink is felcsillannak, a jeges szélben pedig egymásra mosolygunk. Van mindannyiunkban valami gyerekesség az idei karácsonyt tekintve, bennem azért, mert Hazel velem és a családommal lesz, Harry Caseyt viszi haza, Zayn az egész családjával LA-be repül, hogy Gigiékkel együtt ünnepeljenek, Louishoz napokon belül megérkezik Briana Freddie-vel és Doncasterben ünnepelnek, Liamnek meg itt van a tökéletes családja, és idén a gyerekei már sokkal jobban tudják értékelni ezt az egészet, mint mondjuk tavaly ilyenkor. Ma pedig itt vagyunk, kicsit hiányosan, de együtt.
Mindent bedugunk, hogy vajon működik-e, ami önmagában egy elég hosszadalmas procedúra, tekintve, hogy van vagy ezer égősor, és még el sem kezdtük felrakni őket.
- Megkérem Gigi kezét - nyögi be egyszer csak Zayn, mire mindannyiunk kezéből kiesik amit épp tartunk, és tátott szájjal fordulunk felé, ami nem bizonyul túl jó ötletnek, mert a szél átsüvít a sálamon és a fogaim nem fogadják épp kitörő örömmel ezt a fajta instant hűtést.
Visszaemlékezek egy hónapokkal ezelőtti beszélgetésre, amikor a stúdióban ülve váratlanul arról kezdett kérdezősködni, hogy a Perrie-vel évekkel ezelőtt befuccsolt házasodási mizériája után mennyire lehetne komolyan venni, ha újra megfordulna a fejében ennek a gondolata. Akkor azt mondtuk, teljesen rendben van, mindegy mi volt a múltban, az a kapcsolat sok minden miatt nem működött, Gigi viszont egészen más, de ez a téma valahogy ott is maradt akkor, mert azóta nem került szóba, vagy csak előttem nem, esetleg nem emlékszek rá, mert éppen magamba voltam zuhanva.
- Hű - szólal meg elsőként Liam - az király! Mikor?
- Szenteste - mondja, miközben továbbra is az égőket próbálgatja, zavarban van a döbbenetünk miatt. - Azért lesz ott az egész család.
- Miért csak most mondod el nekünk? - kérdezi Louis teljesen jogosan.
- Mert ma reggelig nem voltam biztos benne, hogy tényleg megteszem. Még mindig aggódok, hogy ugyanaz lesz, ami anno Perrie-vel, aztán beszéltünk, és egyszerűen... Kell nekem ez a nő, már nem elég csak így, többet akarok.
A szavai úgy szíven ütnek, hogy majdnem hátratántorodok, mert azt mondja ki, amit én is gondolok akárhányszor Hazelre nézek, csak az a különbség köztünk, hogy ő évek óta együtt van Gigivel, míg mi csak pár hónapja ismerjük egymást, és több időt töltöttünk külön, mint együtt, bár ez volt az ami igazán rádöbbentett arra, hogy nélküle nem akarok létezni. Kedvem lenne benyögni, hogy nekem is ilyesmik járnak a fejemben, de azzal elrontanék mindent, magamra vonnám a figyelmet, és ezt nem akarom.
- Gratulálok! - nyögöm ki, és teszek egy lépést felé, mire a többiek is megindulnak és pillanatokon belül már ott állunk az udvar közepén egymásba kapaszkodva.
- Köszi srácok, de majd akkor, ha igent is mond - nevetgél.
- Kizárt, hogy elutasítson - jelenti ki Harry mindenki helyett - ti egymásnak vagytok teremtve!
Bólogatva helyeselünk a szavaira, majd kibontakozunk az ölelésünkből, hogy visszatérjünk a munkához, bár azt hiszem, én csak fizikailag vagyok jelen, gondolatban már azt terveztem, hogy elcsípem Zaynt, és csak neki elmondom én is, hogy mi a helyzet, elvégre ő olyan Hazelnek, mint én Mirának, ha valaki tud mondani valamit arról, amin vacilálok, akkor az ő. 
Amikor felmászok a tetőre egy rakás égősort cipelve a vállamon elgondolkodok azon, hogy szólok neki, jöjjön fel segíteni, végül ezt az ötletet elvetem, mert emlékeztetem magam a tériszonyára. 

Azt hinné az ember, hogy öt olyan tökfilkó, mint mi nem tud együtt fizikai munkát végezni, de ennek pont az ellenkezője történik, úgy ahogy a színpadon, vagy a stúdióban, itt is megtaláljuk a közös hangot, hamarabb tudjuk egymás gondolatait, mint maga az illető, így gond nélkül összedolgozunk. Így is órákig tart, de a végeredményért, a nevetésekért, és az új emlékekért viszont már azelőtt megéri, még mielőtt kijönnének a lányok, és a gyerekek. A változatosság kedvéért idén Louis csúszik el a tetőn, felborítva az éppen rögzített Mikulást és Rudolfot, kardozunk az óriási, világító cukorpálcákkal, és idétlen képeket készítünk egymásról az ajtó mellé helyezhető két legalább 2 méteres karácsonyi katonával. Tökmindegy, hogy az ember hány éves, és hogy hogyan kellene viselkednie, mi magunkat adjuk, és ez az élet egyik lényege, nem?

Úgy szemléljük a munkánkat, mintha valami elképesztő művészeti alkotás lenne, és számunkra az is. A keményre fagyott füvön toporogva várjuk, hogy a csajok kijöjjenek, munka közben elfelejtettük, hogy mennyire fázunk, de egy helyben állva már nincs más dolgunk azon kívül, hogy siránkozzunk. Az egyre rövidülő nappalok miatt már kezd sötétedni, hiába nincs még 5 óra sem, de ez pont kapóra jön. Óriási, idétlen vigyor ül az arcomon, amikor végül kijönnek a lányok a két olyan vastagon felöltöztetett kis manóval, hogy mozdulni is alig bírnak. Noah Hazel karján ül, és ez valami olyan látványt nyújt számomra, ami miatt képes lennék csak eldőlni a tűvé fagyott fűszálakon és az eget bámulva töprengeni az élet értelmén, amit lényegében már megtaláltam.

- Apa! - visítja boldogan a kisfiú amint a szemébe csúszott sapka, és az orráig felhúzott sál és sötétkék overál mögött megpillantja Liamet, engem meg hirtelen megint elkap a féltékenység, mert bárcsak Hazel az én fiamat szorítaná magához. De nem, átadja Noah-t az apjának, aki szabad karjával Mirát öleli magához, és a vállán átnyúlva megsimogatja a lánya kipirult arcának éppen csak kivillanó részét. Gyönyörűek. 

- Szörnyen hideg van - bújik hozzám vacogva végül az én gyönyörűm, és azonnal el is felejtem, hogy bármi többet akarok ennél. 

- Képzeld el, hogy milyen lehetett ebben a szörnyűségben itt kint dolgozni - sajnáltatom magam, és az arcára azonnal ki is ül az együttérzés, kesztyűs kezével pedig felnyúl az arcomhoz, hogy a vastag sál ellenére megcirógassa. Nem érzek semmit, de nem is ez a lényeg. 

- Készen álltok? - kérdezi Zayn, és mivel Gigi sajnos jelenleg nincs velünk, jobb híján rá marad az a feladat, hogy felkapcsolja a hosszabbítót, amibe mindent bedugtunk. Rajta kívül mindenki túl elfoglalt azzal, nos, amivel én is.

- Nyomjad! - kiáltja vidáman Lou, és Danielle derekát szorongatva felmutatja a hüvelykujját is.

Ellep minket az izgatottság, a fejünket forgatva vigyorgunk egymásra, míg végül Zayn áram alá helyezi a hosszabbítót, és még a mi lélegzetünk is elakad a látványtól, amit csak fokoz az, hogy mindkét apróság sikongatva ugrálni kezd a szüleik karján, és az egyujjas kesztyűbe bújtatott kis kezeikkel hüledezve mutogatnak. Esküszöm, hogy a széltől lábadnak könnybe a szemeim. 

Amikor elszakítom a tekintetem róluk és a hátával a mellkasomnak dőlő lányra pillantok megint elakad a lélegzetem, mert a mogyoróbarna szemei pont úgy csillognak, mint az égők a házon. Olyan döbbent csodálat ül az arcán, hogy abban a pillanatban ahogy ránézek tudom, hogy talán még sosem látott ilyet, és átkozom magam azért, mert nem vásároltam fel az ország minden csilivili karácsonyi díszét, és dekoráltam ki a saját házamat is a srácokkal, hogy elvarázsoljam. Nagyokat pislog, amikor magam felé fordítom, szólásra nyitja a száját, de be is csukja, amikor a kezeim közé veszem a hidegtől kipirult arcát, lejjebb húzom a sálját, és megcsókolom. Nemhogy a hideg, de az egész világ mintha megszűnne, az ajkai felmelegítenek, a belsőm pedig valósággal lángolni kezd, nagyon szeretném most idevarázsolni azt a gyűrűt a fiókom mélyéről és térdre borulni előtte. Még én magam sem vagyok tisztába azzal, hogy valójában mennyire menthetetlenül szerelmes vagyok ebbe a lányba, mert bár ismerem magam és a túlcsorduló érzelmeim, ez még az én felfogásomnak is túl sok, és azon kapom magam, hogy nem is akarom megérteni, mert ezt csak érezni kell, semmi több. Imádom, minden egyes porcikáját, minden lélegzetvételét, mozdulatát úgy ahogy van. 

- Van fogalmad róla, mennyire szeretlek? - kérdezem halkan, alig milliméterekre elválva csupán a szájától. 

Nem zavar, hogy körülöttünk egy kisebb tömeg van, és két igazán lelkes kiskölyök, csak a halk, kissé kapkodó lélegzetvételeit hallom, és a fülemben doboló vérem. Alig észrevehetően jobbra-balra ingatja a fejét, de emiatt most nem szólok rá, nem kezdem el bizonygatni, hogy mindennél jobban, helyette egyetértek.

- Nekem sem - mormolom, majd újra megcsókolom. 

Azt kívánom, hogy bár valóban csak ketten lennénk, bár ez az én telkem volna, bár bevihetném a karjaim között, és megmutathatnám neki úgy, ahogy egy ember képes rá, hogy mennyire őrülten szeretem, és bár nem borítana fel minket kis híján Arthur, és nevetne ezen jóízűt mindenki.
- Na, végre, már kezdtem kellemetlenül érezni magam! - jegyzi meg Zayn, mire felmutatom a középső ujjam, és csak azért is lopok még egy gyengéd csókot.
- A kutyátok remekül tud időzíteni - nézek olyan haragosan a skót juhászra amennyire csak tudok ilyen kábult állapotban, közben mindkét karom Hazel köré fonom és az állam megtámasztom a feje búbján.
- Ugye? - morogja Liam, amiből következik, hogy tapasztalt már valami hasonlót, ezt pedig csak fokozza hogy Mira finoman oldalba is vágja a könyökével, persze csak annyira, hogy a két boldog kis csöppség ebből semmit se vegyen észre.
- Gyönyörű munkát végeztetek, srácok - szólal meg Casey. Felé fordítom a fejem és valahogy automatikusan elmosolyodok attól a látványtól, amit nyújtanak Harryvel. Borzasztóan aranyosak, ahogy szorongatják egymás kezét, és ahogy ez az apró lány szinte eltűnik Haz mellkasában.
- Most akkor lássuk, hogy ti milyen munkát végeztetek! - ragadja kézen Lou a barátnőjét, és elindul a bejárati ajtó irányába.
 - Menj csak be, én még elpakolok, kicsit később jöttem ki, mint a többiek - a hideg, félig megfagyott orromat Haze pisze orrához érintem, és újból hagyok egy gyengéd csókot a száján, mielőtt elengedem.
- Ne segítsek? - néz körbe a kertben szétszórt kartondobozokon.
- Dehogy, pár perc és megvan - tolom gyengéden a többiek felé. - Zayn, esetleg segítenél? - fordítom az említett felé a fejem, és a mimikámmal próbálom azt sugározni felé, hogy beszélni akarok vele.
- Hogyne, haver - fordul azonnal sarkon, vele együtt azonban Harry és Liam is megindul, Louis nem, ő már rég bent van a melegben.
- Menjetek csak, semmi az egész, vidd be Noah-t Lima nehogy megfázzon.
Többet nem is kell mondanom, Liam azonnal megindul, H-ra meg csak egy pillantást kell vetnem és azonnal levágja, hogy most Zaynnel van beszédem, azonban az, ahogy visszanéz rám azt üzeni, hogy ő is tudni akar róla, akármiről is van szó, és nem fogom megúszni.
- Mi a helyzet? - oldalazik mellém végül a félig arab pajtásom, miután becsukódik a bejárati ajtó a barátaink után.
- Van valami, amiben szeretném a tanácsodat kérni - kezdek bele halkan, szinte mormolva.
- Új fényképezőgépet ne vegyél Hazelnek karácsonyra, Gigivel közösen választottunk neki egyet ultramodern portréobjektívvel.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - nézek rá teljesen értetlenül. - Nem karácsonyi ajándékról van szó, illetve de, de nem ebben akartam a segítségedet kérni.
- Hallgatlak - hajol le, és összeszed néhány dobozt. Követem a példáját, és közben megpróbálom megfogalmazni, hogy mi a szitu, de nem távolodhatok el tőle nagyon, mert igazán nem szeretném a telek másik végéről odaordítani neki, hogy szeretném eljegyezni a barátnőmet.
- Az van, hogy én... izé, a múltkor vettem valamit, és nem igazán tudom, hogy mit csináljak vele.
- Lehetne, hogy ennél kicsit konkrétabban beszélj, Nialler? Csak mert akármiről is van szó, elmondhatod, pontosan annyira megbízhatsz bennem, mint Mirában, és nem foglak kinevetni sem.
- Tudom, nem erről van szó, csak hülyén érzem magam - ha nem lenne rajtam sapka, akkor már a végtelenségig összekócoltam volna a hajam, így azonban a fejfedőt húzogatom ide-oda.
- Nem tudsz olyat mondani, amitől nagyobb sokkot kapnék, mint attól, amikor Harry először jelent meg előttünk pucéran - az emlék hatására mindketten nevetni kezdünk, és pont ez kell nekem ahhoz, hogy megnyugodjak.
- Vettem egy gyűrűt - suttogom úgy, mintha Haze mellettünk állna - mert ahogy megláttam tudtam, hogy muszáj megvennem, mert egyszer az ujjára kell húznom, azóta viszont szinte megőrülök a tudattól, hogy van, és megtehetném, de mégsem, mert nem tudom, hogy készen áll-e rá, és amúgy is olyan idiótán érzem magam, túl korán van, nem? Mármint, te évek után jegyzed el Gigit, Liam meg Mira meg azért elég sok mindenen mentek keresztül.
- Miért, ti nem? - vonja fel úgy a szemöldökét, mintha mindenből amit mondtam csak ez lenne a fontos, vagy csak ennyit hallott volna.
- De, de ez egészen más, tudod, mert ő... más.
- Próbálj meg úgy nézni rá, mintha nem lenne az, akkor mit gondolsz? Egy átlagos lány, akit szeretsz, és ő is szeret téged, mindennél jobban, nekem elhiheted, szerinted készen áll rá? Függetlenül attól, hogy 8 hónapja ismered, vagy 8 éve?
- Hát... te vagy a legjobb barátja, te voltál vele, amikor én nem... voltam képben, vagy mi.
- De beléd szerelmes, Niall, nem belém.
- Te úgy is félsz, hogy tudod, hogy Gigi mennyire szeret téged - pirítok neki egy kicsit oda, csak hogy átérezze, hogy mit élek meg.
- Igen - hümmög - tudod mit gondolok? Szerintem sosem lesz igazán megfelelő időpont ahhoz, hogy megtegyél egy ilyen lépést, mert mindig félni fogsz, akkor is, ha 80 éve ismered, mert félned kell, ha szereted, ez a normális. Tudom, hogy Hazel más, de már nem annyira, mint hiszed, azt is tudom, hogy a vizsgák alatt megint előjöttek a rémálmai, és lehet, hogy ezek véglegesen sosem fognak elmúlni, de ez nem jelenti azt, hogy emiatt elkezd félni tőled, kevésbé akar veled lenni, vagy bármi ilyesmi. Amit én látok az az, hogy ez a lány már nem is hasonlít arra, akivel én először találkoztam, vagy arra akivel elbeszélgetettem a repülőn úton Sydneybe, azt a Hazelt a félelmei irányították, és a dolgok amiket bebeszélt magának, mert sosem cáfolta meg őket senki, viszont az a lány, aki az előbb perceken keresztül csókolózott veled a közelében sincs ennek. Szerintem készen áll rá, sőt, szüksége is van rá, mert ennek a lánynak rajtunk kívül még nem volt igazán állandó ember az életében, akire mindig számíthatott, ezzel mindenkinek bebizonyíthatnád, mennyire komolyan gondolod, és addig jártok jegyben amíg csak akartok, mondd meg neki, hogy nem holnap akarod elvenni, hacsak nem pont erre vágyik.

- Kösz - nyögök ki csupán ennyit a szemébe nézve - pont erre volt szükségem. 

- Számíthatsz rám - dobja át az egyik karját a vállamon, és megszorongat - de attól függetlenül, hogy a legjobb barátom vagy, még elverlek, ha megbántod.

- Te komolyan azt hiszed, hogy én... - zendítek rá felháborodva, de félbeszakít a nevetésével.

- Dehogy - mosolyog szélesen - csak akartam, hogy tudd. 

- Értettem - bólintok - de nem fog rá sor kerülni. 

- Tudom - szorongatjuk meg egymást, majd elválunk, hogy gyorsan összekapkodjuk a dobozokat, és bemenjünk, még mielőtt túl feltűnővé válik az eltűnésünk, azonban az arcomról nem tudom levakarni az idétlen vigyort, és már nem is csak a hidegtől reszketek. Megkérem a kezét, még nem tudom, hogy mikor, és hogyan, de megteszem, az a gyűrű mostantól mindig a zsebemben fog lapulni.