2017. szeptember 8., péntek

58.rész

Hazel Clark

A gyomrom helyén egy óriási, szorító görcs van már azóta, mióta elhagytuk a lakásom, azonban amikor Dublinban beülünk a bérelt autóba ez a görcs a duplájára nő, és szinte fojtogat. Gyűlölöm ezt a várost, még úgy is rosszul vagyok tőle, hogy csak keresztül megyünk rajta, és Niall velem van. Utoljára akkor voltam itt, amikor Londonba költöztem, és bár már akkor is tudtam, hogy sajnos fogjuk még viszontlátni egymást, nem hittem volna, hogy ilyen hamar. Az idegességemnek azonban közel sem ez a fő oka, sokkal inkább az, hogy ma Niall bemutat a családjának, és velem még nem történt ilyesmi, nem tudom, hogy hogyan kellene majd viselkednem, azt pedig végképp nem, hogy mit gondolnak rólam. Bizonyára tudnak mindent, mert nincs olyan ember ezen a földön, aki nem tud rólam mindent, és hiába mondja azt Niall, hogy a családja már most nagyon szeret engem, nem tudom, hogy én mennyire örülnék, ha a gyerekem beállítana valaki olyannal, mint én.
- Jól érzed magad? - fordul felém, mielőtt beindítaná az autót. - Egész úton olyan szótlan voltál.
Az egyik kezem a tenyerébe fogja és az ajkához húzva belecsókol, a gyomromban pedig mintha enyhülne a szorítás. Kiterítem az ujjaim a frissen borotvált, puha arcán, és megsimogatom.
- Minden rendben, csak ideges vagyok - vallom be csendesen.
- Tudom, de hidd el, hogy semmi okod rá, imádni fognak, téged nem lehet nem imádni - előrehajol, és az ajkait puhán az enyémekre helyezi, a vastag ruhákon túl pedig kellemes borzongás fut végig a gerincem mentén. Elhiszem neki, hogy a családja nagyon rendes, és kedvesek, mert ő ilyen, és bizonyára örökölnie kellett ezeket a tulajdonságait valahonnan, de szerintem addig nem fogok teljesen megnyugodni, amíg bele nem dob a mély vízbe. Átölelem a nyakát és lehúzom a sapkáját, hogy az ujjaim beletúrhassanak a dús tincseibe, legalább ez eltereli a figyelmem Dublinról, és a rám váró megpróbáltatásokról, amiket érte ezerszer is végigcsinálnék. Az út Mullingarbe csupán egy óra az autópályán haladva, ha nincs dugó, ami Niall egyik legnagyobb ellensége, tehát legrosszabb esetben is már csak néhány órám van felkészülni a találkozásra, márpedig most rajtunk kívül senki nem siet sehova, mert gond nélkül tudunk haladni.
Az út első néhány perce fura csendben telik, szokatlan számomra az autó, és hogy Niall a rádiót nyomkodja ahelyett, hogy indításkor azonnal megszólalna valamelyik lemeze, az elsuhanó táj pedig egyszerre babonáz és borzongat meg, mert büszke vagyok a származásomra és az országomra, és szavakkal kifejezetlen boldogsággal tölt el, hogy itt lehetek vele, de Dublin feszélyez, minél messzebb akarok kerülni tőle, részben ezért is költöztünk az ország túlsó felébe miután megtaláltak.
- Kérdezhetek valamit? - pillant rám, miután a telefonját rácsatlakoztatja a rádióra, és megszólalnak az ismerős dalok. Nem sok időt töltök az autójában, de már kiismertem a zenei ízlését, és hogy előszeretettel hallgatja a saját dalaikat, illetve csak a sajátjait, amiket egyedül énekelt fel a stúdióban valamikor. Szeretem, amikor mellettem dúdolgat, és a kormányon dobol az ujjaival, mert olyan szinten éli meg és fogadja magába a zenét, amit én sosem fogok megérteni.
- Persze - a térdemen pihentetett kezének ujjai megkeresik az enyém, és a levegő egy kicsit még melegebb lesz a fűtés ellenére emiatt az egyszerű gesztus miatt.
- Eddig hogy töltötted a karácsonyt? Otthon, Londonban.
- Sehogy - hümmögök - nem igazán volt pénzem arra, hogy karácsonyfát állítsak, vagy rengeteg kaját főzzek magamnak, meg miért is kellett volna? Többnyire egyedül voltam, sétáltam a városban, fotóztam, ugyanazt csináltam amit egy átlagos napon.
Amikor egymásra nézünk nem sajnálatot látok a szemében, pedig arra számítok, mert engem mindig mindenki sajnál, de az ő szemében eltökéltség csillog, annak az ígérete, hogy ez mostantól más lesz, és hiszek neki.  
- Nálunk mindig nagy családi összejövetel van, unokatesók, meg a bátyám és a családja, és a válásuk ellenére a szüleim is jóban vannak, úgyhogy anya néha beugrik még mielőtt mondjuk megtehetném én, most is ott lesz, alig várja már, hogy megismerjen.
- Biztos nagyon kedves - nyelek nagyot.
- Tényleg az - szorítja meg a kezem egy picit - és apa is, meg a bátyám, az unokaöcsémet pedig egyszerűen imádni fogod, nála vagányabb kissráccal még nem találkoztam.
- Alig várom - húzom mosolyra a szám. Tényleg várom, ugyanakkor a gyomrom még mindig görcsben áll, és legszívesebben megkérném arra, hogy forduljunk vissza és az első repülővel menjünk haza, hiába akarom mindazt, amit eltervezett, és vágyom arra, hogy a része lehessek a családjának. - Most kérdezhetek valamit én?
- Bármit, szerelmem - a lélegzetem elakad attól, ahogy ezt kimondja, miközben a tekintetét az úton tartja.
- A családodat nem zavarja, ami velem történt? És hogy ennek ellenére is velem vagy?
- De - a gyomrom azonnal felkavarodik, azonban arra már rájöhettem volna, hogy Niall nem mindig gondolja azt, amit mond - zavarja őket, hogy olyan szemét, undorító emberek élnek a világon, akik képesek gyerekeket bántalmazni bármilyen módon. Rohadtul zavarja őket, ahogy engem is, hogy nem tudnak ellene mit tenni, és hogy nem tudják meg nem történtté tenni mindazt, ami veled történt, de pont úgy próbálkozni fognak, ahogy én is teszem, mert annak ellenére, hogy még nem beszéltek veled, szeretnek, mert tudják, hogy én is mennyire szeretlek. Nincs semmi, ami miatt nem örülhetnének annak, hogy téged választottalak, mert kedves vagy, gyönyörű, csodálatos, nagyon bátor, és elmondhatatlanul boldoggá teszel, nekik pedig ez a lényeg.
Az arcához hajolok és az ajkaim hosszan a puha bőréhez érintem, azt kívánom, hogy lehúzódjon, és legyen néhány percünk, amikor rendesen megcsókolhatom, de sajnos nem teszi, helyette csupán elmosolyodva a szájához húzza a kezem, és megcsókolja az ujjperceim. Az út hátralévő részében elpilledve élvezem a kis simogatásait, a korai kelés és utazás miatt fáradt vagyok, a repülőn egymásra borulva szundítottunk, és azt elégnek is éreztem, most viszont nagyon nehezen tartom nyitva a szemeim addig a pillanatig, amíg magunk mögött nem hagyjuk a Mullingar táblát, mert ekkor felpattannak a szemhéjaim, és visszaköltözik a feszítő érzés a gyomromba. Nagy házra számítok, valami ahhoz hasonlóra, mint amilyen Niall londoni otthona, ezért lepődök meg nagyon, amikor a tipikus ír kisvároson áthajtva végül egy kicsi, egyszerű ház előtt parkol le, ami szinte majdnem ugyanolyan, mint az én családomé.
- Megérkeztünk - állítja le az autót, és sugárzó arccal fordul felém. Látom rajta, hogy mennyire örül annak, hogy itt lehet, érzem a belőle áradó izgatottságot, és egy kis türelmetlenséget, mert alig várja, hogy bemenjünk.
- Itt nőttél fel? - kémlelem az ablakból mosolyogva a házikót, és az aprócska, rendezett kis udvart. Nem tudom, miért akarom húzni az időt, amikor ő láthatólag mindennél jobban szeretne végre bemenni.
- Bizony - viszonozza a mosolyom - mindent megmutatok majd neked, és a szüleim biztos rengeteget fognak mesélni rólam. Elég hosszú ideje te vagy az első lány, akit bemutatok nekik, úgyhogy kérlek nézd el, ha túlzásba esnek.
- Nekem ez nem baj - közelebb hajol hozzám, elsimítja az arcomba hulló tincseket, és az egyik kezével megfogja a fejem, hogy magához húzzon. Óriási sóhaj szakad fel belőlem, a hajába túrva vonom magamhoz még közelebb, és olvadok szinte a karjai közé. 
- Gyere, menjünk be - szakítja meg végül a csókunk nehézkesen, és kiszáll a kocsiból. Annak ellenére, hogy azonnal követem, és mire odaér már fél lábbal kint vagyok, megfogja a kezem és kisegít, majd azt szorongatva kiveszi hátulról a csomagjainkat. Rettenetesen hideg van, a levegő ködös, a csizmám talpa alatt pedig csúszik a beton, ami esőről, vagy inkább ónos esőről árulkodik. Niall bőröndje háromszor akkora, mint az enyém, de fél kézzel is könnyedén emeli ki, majd csapja le a bérelt autó csomagtartójának tetejét, és úgy indulunk el, hogy a szabad kezünkkel a bőröndünket húzzuk magunk után, a másikkal pedig ő engem is húz, mert olyan óvatosan és lassan lépkedek, mint egy reumás teknős. Elkezdek azon gondolkodni, hogy nem nézek ki elég jól, a nekik szánt karácsonyi ajándékaim bénák, és úgy összességében nem vagyok elég jó ahhoz, hogy Niall oldalán mutatkozhassak, de még mielőtt bepánikolhatnék kinyitja előttem az ajtót, és beterelget maga előtt a meleg családi házba, ahol szinte azonnal felolvadok, minden lehetséges módon.
A környezet egyszerű és nagyon barátságos, a konyha irányából karácsonyi zenék hallatszódnak, és beszélgetés foszlányai. Kibújok a cipőmből, Niall pedig lesegíti a kabátom és a sálam, csodálkozok azon, hogy nem rongyol be azonnal, vagy kiáltja el magát, hogy megjöttünk, szokatlanul csendes, aminek az okát végül megértem, amikor a hűvös kezei közé fogja az arcom, és megcsókol úgy, ahogy a kocsiban nem tudott.
- Hidd el nekem, hogy nincs semmi, amitől tartanod kellene - suttogja, közben elrendezi a kusza tincseket az arcom körül. Beszívom a levegőt és aprót bólintok, másodperceken keresztül maradunk még így, a mellkasához bújva erőt gyűjtök, majd amikor felemelem a fejem csókot nyom a homlokomra, és csak utána ereszt el annyira, hogy megfogja a kezem. 
A táskáinkat az előszobában hagyva lépünk be, és végül Niall a családja tudtára hozza az amúgy is egyértelműt, mégpedig azt, hogy megjöttünk. Amint megpillantom az apró, szőke hajú kis hölgyet, az anyukáját, rájövök, hogy találkoztam már vele, mégpedig Ari keresztelőjén, miután Niall mindenki előtt elkezdett kiabálni velem. Ez addig a pillanatig feszélyez csupán, amíg oda nem lép hozzám, és át nem ölel. Sokkal alacsonyabb, mint én, le kell hozzá hajolnom, mégsem olyan érzés, mintha egy gyerek fogná át a nyakam, mert ez a nő pont úgy ölel, ahogy a fia, a legőszintébb érzelmeit belesűrítve, és emiatt amint megérint elszáll minden félelmem.
- Nagyon örülök, hogy itt vagy, és hogy megismerhetlek, drágaságom! - fogja az arcom a kezei közé, és a szikrázó kék szemeiben, melyek pont olyanok, mint Niallé, megcsillan 1-2 könnycsepp. - Még sokkal szebb vagy, mint amire emlékszem, és amit a kisfiam elmondott! - mintegy végszóra kinyújtja a kezét, és magához vonja Niallt, hogy mindkettőnket átfogjon amennyire csak tud.
- Mondtam, hogy lehetetlen szavakba önteni - pillant rám fél szemmel, miközben két puszit nyom az anyukája arcára. - Szia, Anya!
- Most már megértem - simogatja meg az arcát. - Szervusz, csillagom!
Elenged minket, és ahogy Niall átöleli a derekam az oldalához húzva, ösztönösen tudom, hogy a hivatalos bemutatás csak most jön, és ideje lesz mondanom is valamit. Miközben beszél a lehető legbarátságosabb mosollyal az arcomon felváltva fürkészem a szüleit, megállapítom, hogy mennyire hasonlít mindkettőjükre, de főként az apukájára, és hogy mindketten mennyire elbűvölően kedvesnek tűnnek, pont olyannak, mint amilyen ő maga is.
- Szóval, izé... - hümmög a kezemet szorongatva, és a pöttyös zokniba bújtatott lábaival kicsit előre-hátra hintázik, amitől annyira aranyos, hogy legszívesebben úgy megpuszilgatnám, mint Arit és Noah-t.  - Szeretném bemutatni nektek a barátnőmet, Hazelt.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem önöket! - bököm ki, és bár bátornak szeretnék tűnni, sokkal inkább kelthetek gyáva kisegér benyomást, ahogy az oldalához préselőve cincogok, mintsem egy magabiztos, fiatal nőét, de az anyukája így is a kezét a szívéhez szorítva olvadozik, az édesapja pedig barátságosan mosolyogva, a kezét nyújtva lép hozzám.
- Mi még jobban örülünk, hogy végre megismerhetünk téged - elfogadom a kezét, és a fejemet felbiccentve viszonzom a kedves gesztusait. - Szólíts csak Bobbynak, és érezd otthon magad nálunk.
- Köszönöm - pislogok hálásan, majd hivatalosan bemutatkozik Maura is, és még legalább ezerszer elmondja, hogy mennyire örül nekem, és hogy milyen helyesek vagyunk Niallel, ami perpillanat mindennél többet jelent számomra.
- Előkészítettem neked a vendégszobát, ha ott szeretnél aludni - közli velem Bobby, amikor Niallel behozzuk a cuccainkat a kis előszobából.
- Köszönöm - mosolygok, és elgondolkodok azon, hogy vajon ez azt jelenti-e, hogy muszáj ott aludnom, és Niall szobájának még csak a közelébe se menjek. Ez a gondolat most annyira nem tetszik, mint ahogy korábban éppen az együtt alvásé nem tetszett, azonban miközben a lépcsőn felfelé rángatjuk a cuccainkat halkan kimondja azt, amit hallani akarok.
- Nem muszáj ott aludnod azért, mert apu előkészítette a szobát neked, csak nem igazán tudja, hogy hányadán állunk mi ketten, és még véletlenül sem akarta, hogy kellemetlenül érezd magad itt.
- Akkor inkább veled szeretnék lenni -  pillantok rá - ha lehet.
- Reménykedtem benne - mosolyodik el huncutul, és gyors puszit nyom a fejemre.  - Csak szólni szeretnék, hogy az ágyon kívül a szobámban minden olyan, amilyen 16 éves koromban volt, szóval ne nevess ki.
- Sosem nevetnélek ki - pislogok nagyokat meglepetten. 
Kitárja előttem az ajtót és beenged maga előtt, csak azután rángatja be a bőröndjét és a csomagjait. Rengeteg ajándékot vehetett a családjának, én meg meglátogatni se fogom a sajátom. Körbenézek a kis helyiségben, és valamiért azonnal párhuzamba állítom a saját gyerekkori szobámmal, és Niall mostani hálójával. Ez a szoba apró, zsúfolt, a falak színesek, és szinte ordít róla, hogy hónapok, vagy talán évek óta nem lakik benne senki, mert bár minden teljesen portalanítva van, a tárgyakon látszik, hogy nem használják, piszkálgatják őket, mégis tudná akár egy idegen is, hogy egyszer lakott itt valaki, és olyan, mintha bármikor visszajöhetne. Az én szobámon sosem látszott igazán, hogy valaki él ott, talán mert nem éltem, csak léteztem, és a kettő messze nem ugyanaz. 
- Mintha sose mentem volna el - pillant körbe mosolyogva, és az egyik karját a derekam köré fonva az oldalához húz, és puha csókot nyom az arcomra. - Látod, nem volt mitől tartanod, minden rendben ment, máris imádnak.
- Nagyon kedvesek - biccentem fel a fejem.
Tesz egy lépést hátra, leül a szépen bevetett ágy szélére és a kezét nyújtva közelebb húz magához.
- Gyere ide hozzám - paskolja meg a combját, én pedig vele szemben leereszkedek rá. Nem beszélünk, eligazgat néhány hajtincset a vállamon, megsimogatja az arcom, míg én a tarkóján lévő puha hajtömeggel játszadozok, és visszanézek rá. - Mackenzie-n kívül egyetlen lány sem járt itt, mióta elköltöztem - mondja, nekem pedig ez a mondat óriási súllyal nehezedik a vállamra, de van benne valami kellemes, egyelőre nem tudom megmondani, hogy mi, viszont annyit felfogok, hogy számára különleges jelentőséggel bír az, hogy elhozott ide, bemutatott a szüleinek, és beengedett abba a szobába, ahol azzá a fantasztikus férfivá vált, aki ma.
- Köszönöm - csúsztatom a kezem az arcára, és az alsó ajkát megérintve megsimogatom az állát -  hogy elhoztál ide, és hogy az életed része lehetek.
Magához húz, és amikor az ajkaink találkoznak minden levegő kiáramlik a tüdőmből. Valamikor, nem is tudom igazán, hogy mikor, eljutottunk arra a szintre, hogy nincs szükség szavakra a kommunikációhoz kettőnk között, sőt, feleslegesek, mert a tetteink, a gesztusaink megfelelőbbek hozzá.
- Gyere, megmutatom neked a házat, meg a környéket - egy kisfiú izgatottságával néz rám, és fogja meg a kezem. A legnagyobb örömmel követem, és valódi érdeklődéssel szemlélem az apró ház minden kis zegzugát, amit megmutat, és közben felidézi néhány gyermekkori emlékét, a legjobban azonban a nappaliban álló karácsonyfa bűvöl el. Mi is állítottunk, és közben újra 4-5 éves kislánynak éreztem magam, aki gondtalanul, rendezetlenül helyezte el a nagy, csillogó gömböket a fenyő ágain, de mégsem volt ugyanolyan, nem, mert a szüleim helyett Niallel csináltam, mégpedig óriási precizitással és odafigyeléssel, ez a fa viszont még a miénknél is szebb. Megfogok egy apró, kézzel készített kis díszt, egy gipszből öntött, vízfestékkel díszített csillag az, és valahogy azonnal tudom, hogy annak a pirospozsgás arcú kisfiúnak a keze közül került ez ki valamikor, aki most sugárzó tekintettel figyel engem, és simogatja a hüvelykujjával a kézfejem. Felfedezek még több ilyen kis díszt a fán, újabbakat, amiken a Theo név szerepel, és igazán régieket is, amik által furcsa érzéssel telik meg a lelkem, de tulajdonképpen az egész ház ilyen. Hiába váltak el a szülei, a konyhából hallom a nevetésüket, és ide belépve olyan érzés töltött el, mint amikor a Payne-rezidenciába teszem be a lábam, kézzelfogható a szeretet, a ragaszkodás, és az összetartás. Nagyon szeretném, ha egy nap a mi otthonunk is efféle melegséget sugározna, és ilyen apró kis ajándékoknak lehetnék majd a gazdája, mint ezek a kis díszek, és a többi, melyek a ház legkülönbözőbb pontjaiban helyezkednek el.
- Tetszik? - akasztja le a fáról, és félmosollyal az arcán végigsimít rajta. - Kreatív kiskölyök voltam.
- Nagyon édes - emelem fel a fejem, és a mellkasának dőlve rámosolygok. Nem mondom ki amit igazából gondolok, arról, hogy a mi karácsonyfánkon is legyenek egyszer ilyenek, helyette lábujjhegyre állva megpuszilom az arcát, és ketten visszaakasztjuk.
- Jöttök ebédelni, kedveseim? - jelenik meg Maura. - Biztos éhesek vagytok egy ilyen hosszú út után. Szoktatok enni házi kosztot? Mert bár az én kisfiam tud főzni, nem nagyon veszi a fáradtságot, mert könnyebb rendelni, ugye, Niall? 
- Igenis szoktam venni a fáradtságot, egyébként pedig Hazel remekül főz, anyu - fűzi össze az ujjainkat, és a konyha felé sétálva cuppanós puszit nyom az édesanyja arcára, aki kedvesen nevet rám - úgyhogy már Mira nyakára sem járok rá.
- Épp itt volt az ideje, az a kislány tartja el mindannyiótokat.
- És rettentően élvezi! - vigyorodik el, majd a szabad karjával átöleli az apró nőt, és úgy sétálunk az étkezőbe, ahol az asztal már szépen meg van terítve négy főre, középen pedig olyan hagyományos ír ételek gőzölögnek, almaleves, borsmártásos steak, desszertnek pedig bownie. A számban összefut a nyál, és csak most érzem meg igazán, hogy tényleg milyen éhes vagyok, amikor pedig leülünk az asztalhoz megtapasztalok valami olyat, amit eddig sosem, mégpedig hogy milyen békében, rohanás, és kínos beszélgetéskezdeményezések nélkül elkölteni egy finom ebédet a családdal. 

 Niall Horan


Teli szájjal, bazsalyogva figyelem, ahogy az anyám, és életem nője folyamatosan csacsognak ebéd közben. Magam is meglepődök azon, hogy Hazel milyen gyorsan kinyílik, hiszen alig 2 órával ezelőtt még rettegve ült mellettem a kocsiban, és a törékeny kis kezei reszkettek az enyémben, amikor beléptünk, most pedig mosolyogva válaszol a kérdésekre, amiket a szüleim feltesznek neki, lelkesen mesél a fotózásról, az egyetemről, a kiállításáról, Zaynről, Gigiről, Miráról és a srácokról, meg kettőnkről is. A falat megakad a torkomon, amikor zavartan a tányérjába pislogva kimondja előttük, hogy az élete mennyivel jobb lett, mióta a része vagyok, ezért pedig legszívesebben a karjaimba kapnám és azonnal eltűnnék vele. Néha persze én is közbeszólok, de többnyire csak őt figyelem, és összenézek apával, aki minden pillantásával némán az áldását adja arra, amit még meg sem kérdeztem tőle. Tudtam, hogy szeretni fogják Hazelt, de azt nem, hogy ő is ilyen gyorsan kibontakozik majd előttük, hiszen ez mégiscsak egy idegen környezet számára, és idegen emberek, akik ráadásul még a családom is, ami egy plusz indok volt számára, hogy kicsivel még idegesebb legyen, emiatt pedig most még büszkébb vagyok rá. Figyelmeztettem a szüleim arra, amit amúgy is tudnak, hogy Hazel más, mint az eddigi lányok akiket kölyökkoromban hazahoztam, sokkal másabb mint bármelyik lány a világon, ezért lehet, hogy csendes, bátortalan lesz, így valószínűleg őket is pont úgy meglepi a viselkedése, mint engem, és a tündéri bája, a mosolya, a kedvessége, és hogy milyen okos pont úgy az ujjai köré csavarja őket. Dagad a mellkasom, mert ő az én barátnőm, hozzám tartozik, ennyi ember közül pont engem választott. 
- És mik a terveid az egyetem után, Hazel? - kérdezi tőle apa, és erre a kérdésre a válasz engem is nagyon érdekel.
- Még nem igazán tudom - emel a szájához egy falat brownie-t, hogy kicsit húzza az időt a válasszal addig, amíg rág. Annyira ismerem már. - Sok minden felmerült, nyilván szeretnék elhelyezkedni valahol, és felépíteni az életem, az alapdiplomám után talán maradnék még az egyetemen és szakosodnék, viszont Niallel arról is beszéltünk már, hogy velük tarthatnék a következő turnén, mint fotós, és ez is vonz, bár félek mások reakciójától. Én nem tekintek úgy Niallre, mint egy hírességre, nekem ő csak a barátom, és sosem használnám fel arra, hogy én sikeresebb legyek, egyesek viszont ezt hiszik, és ez engem...
Szólásra nyitom a szám, de anya megelőz. 
- Kicsim, az emberek mindig azt fogják elhinni amit elakarnak, te ezzel ne foglalkozz, az a lényeg, hogy a számodra fontos emberek tudják, hogy milyen ember vagy, a többi nem fontos, úgyhogy ezen ne rágódj, ha nem élsz ezzel a lehetőséggel azért tedd, mert nem akarsz, ne azért, mert mások ezt meg azt fognak gondolni rólad. 
- Igen, tudom - bólint aprót beismerően, én pedig az asztal alatt megsimogatom a térdét, miközben hálásan pislogok anyura. - Mindenképp gondolkozni fogok rajta. 
- Es később? - puhatolózik finoman apa, bár én átlátok rajta. Pontosan tudja, hogy Hazel miért hagyott el, és megértem, hogy kíváncsi arra, most milyen választ ad, de nem biztos, hogy feszegetnie kellene ezt a témát, akármilyen finoman is teszi. 
- Én is csak ugyanazt szeretném, mint bármelyik másik nő - vonja meg a vállát egy picit, és az ujjai megkeresik az enyém - családot, gyerekeket, boldogságot. 
A kezét a számhoz emelem, és megcsókolom, legszívesebben azonnal elmondanám neki, hogy bármikor állok rendelkezésére ebben, de itt vannak a szüleim, és bár anya biztos elájulna örömében, azért mégsem jelentem ezt ki előttük, így is amint Haze kiejti a "gyerekek" szót  úgy kapja fel a fejét, mint egy szurikáta, és a nyakamat teszem rá, hogy lelki szemei előtt már a kettőnk kis porontyát pelenkázza. 
A vacsora befejeztével apával együtt leszedem az asztalt, míg Haze lelkesen követi anyut a nappaliba, hogy képeket mutogasson Theoról, bár ez valószínűleg csak a csali volt, előbb-utóbb úgyis az én első fotósorozataimnál fognak kilyukadni, és hiába nagyon nincs ínyemre, hogy anya megmutassa neki az összes korai aktfotóm, és a rettentően előnytelen korakamaszkori, csálé fogas képeim, hogy aztán a végén sírva fakadva elmesélje, milyen volt, amikor alig 17 évesen elmentem itthonról, sosem fosztanám meg ettől az élménytől sem őt, sem a barátnőm.
Odamegyek apa mellé, hogy együtt bepakoljuk a tányérokat, edényeket és evőeszközöket a mosogatógépbe, és bár én nem kérdezek semmit, azért abban reménykedek, hogy elmondja a véleményét Hazelről, és ez így is lesz, mert pontosan tudja, hogy mennyire kíváncsi vagyok rá, és fontos nekem. 
- Nagyon helyes lány - mondja végül - és ha nem tudnám, hogy mi történt vele, sosem gondolnám, hogy bármi ilyesmin kellett keresztülmennie. 
- Rengeteget fejlődött - bólintok aprót mosolyogva - elképesztően erős.
- Látom - biccent aprót mosolyogva - és nagyon intelligens, arról nem is beszélve, hogy fülig szerelmes beléd, fiam. 
- Nem annyira, mint én belé - nem érzem cikinek ezt mondani, egyrészt mert hát apa az apám, és beszélgettünk már mindenféléről a méhecskéktől kezdve, másrészt pedig mert ez az igazság, és akár az egész világ előtt hajlandó lennék kimondani.  - Szóval ha egy nap azt mondanám, hogy szeretném feleségül venni, támogatnál? 
- Teljes mértékben - a szívem nagyot dobban, amikor ezt kimondja, a véleményével pont úgy vagyok, mint Miráéval, nagyon fontos nekem, habár nem biztos, hogy ebben az esetben megváltoztatnám a döntésem, de azért minden sokkal jobb azzal a tudattal, hogy mellettem áll. Egy rövid pillanatra magához von, és férfiasan megtapogatja a vállam, mielőtt kimennénk a nappaliba, és megpróbálnám valamennyire megfékezni anyát. 
Belépve az édes nevetése fogad, az ölében egy rakás kép hever, és úgy tűnik, az aktfotókon már túl vannak, mert ezeken már 3-4 éves vagyok, és büszkén vigyorgok a játékaim közt, vagy épp az óvodában. 
- Jaj anya, muszáj ezt? - nyöszörgök színpadiasan, miközben Haze mögé lépek, és fintorogva megpróbálok elcsenni néhány cikis fotót. 
- Annyira aranyos voltál - pillant rám szikrázó szemekkel, és védelmezően magához szorítja őket. 
- Hála Istennek ezt a tulajdonságom megőriztem - villantom rá a mosolyom, aztán lehajolok, és finom, mégis hosszú csókot pihentetek meg az ajkain. Az arca és a fülei pirosak, amikor elhúzódok, és zavartan azonnal rendezkedni kezd, míg én magamban nevetgélve leülök a szőnyegre, és az ölembe veszem a vastag zokniba bújtatott apró lábait. Minden pontjában annyira kecses és csinos, hogy szinte el sem hiszem, hogy valódi. 
- Ugye milyen gyönyörű gyerek volt? - lelkesedik anya. - És a bátyjának a kisfia, Theo, kiköpött olyan, mint amilyen Niall volt! Tündéri, biztos imádni fogjátok egymást! 
- Remélem - feleli csillogó szemekkel, közben gyengéden fésülgeti, simogatja a hajam. - Alig várom hogy megismerjem, Niall mindig emlegeti. 
- Még iskolában van, de később biztos beugranak, vagy átmehettek hozzájuk ti is - szól közbe apu - napok óta kérdezgeti, hogy mikor jön már Niall nagybácsi a barátnőjével - mindannyian nevetni kezdünk, a fejem az ölébe hajtom, és megfogom a kezét, csak hogy simogathassam valamijét. Akaratlanul is a gyűrűsujját nézegetem, és elképzelem rajta a gyűrűt, ami a dobozában jelenleg is nyomja a hátsóm. Elvileg érezni fogom, hogy mikor jön el a megfelelő pillanat, és biztos nem ez az, a szüleim társaságában, miközben képes lennék elaludni az ölében, de már annyira szeretném megtenni ezt a lépést, és az az érzésem, hogy az idei évben meg is teszem. 
- Kedveled őket? - kérdezem, miután anyu úgy dönt, hogy távozik, mert még rengeteg elintéznivalója van, mi pedig elindulunk sétálni egyet a környéken. 
- Nagyon - mosolyog fel rám a nyakát takaró vastag sál mögül - szörnyen kedvesek, az anyukád pedig nagyon lelkes, még sosem örült nekem ennyire senki.
- Nem is tudom már, hogy mióta rágta a fülem azért, hogy mutassalak be neki, de nem akartam elsieteni. Nagyon büszke vagyok rád, amiért ilyen jól kezeled őket - megsimogatom a hidegtől kipirult arcát, és magamhoz húzom. - Szeretném, ha jól éreznéd magad nálunk, és velünk. 
- Jól érzem - mormolja a kabátomba - alig várom, hogy megismerjem a többieket is. 
- Én is szeretném megismerni a te családodat - nyögöm ki hirtelen - mit szólnál hozzá, ha meglátogatnánk őket 26-án? Vettem nekik ajándékot is, mindenféle csajos kis dolgot meg játékot a húgodnak, Mira segített. 
- Nem is tudom, Niall - húzódik el kicsit, és a kesztyűs kis kezével megdörzsöli az arcát - évek óta nem voltam otthon, és nekik sem hiányozhatok túlzottan, mert nem jöttek el a kiállításra. Elmondtam nekik azt is, hogy mi van köztünk, de azt hiszem nem fűznek hozzám túl nagy reményeket, és én igazán nem akarlak kitenni téged a furcsa kérdéseiknek, meg a kétkedéseiknek. 
- Pont ezért kellene elmennünk, nem gondolod? Hogy lássák, hogy mi a helyzet valójában, hogy mennyire komoly, és hogy mennyit változtál. Szeretnék bemutatkozni a szüleidnek, és megismerni a kishúgod, mert őszintén remélem, hogy egyszer egy család leszünk, és nekem fontos lenne, hogy ismerjük egymást. Persze megértem, ha neked ez most túl sok, csak szeretném, ha tudnád, hogy bármikor, amikor úgy érzed, készen állsz rá, nagyon szívesen elviszlek hozzájuk. 
- Komolyan mondod? - meglep a meglepettsége, és a szemében ülő csodálkozás. 
- Teljesen - bólintok aprót. - Nagyon-nagyon komoly terveket szövögetek veled, és szeretném ha ezt ők is tudnák.   
- Ha visszaértünk felhívom őket, jó? - harapdálja az alsó ajkát. - De nem ígérek semmit, azt sem, hogy nem fogják megkérdezni tőled, hogy miért vagy velem, és egyáltalán hogyan érted ezt el. 
- Kérdezzék csak meg - mosolygok rá - a legnagyobb örömmel fogom felsorolni az indokokat. 
- De Niall... Köztem és a szüleim között nem épp olyan a kapcsolat, mint köztetek, ők nem igazán tudnak mit kezdeni velem. 
- Engem ez nem érdekel - fogom a kezeim közé az arcát - nem tudnak olyat tenni, vagy kérdezni, ami befolyásolná azt, ami köztünk van, úgyhogy ne aggódj, talán épp ez lesz az, ami kicsit összehoz titeket. Végig ott leszek veled.  
Hangtalanul bólogatva húzódik közelebb hozzám, és miközben a karjait a nyakam köré fonja hallom, ahogy halkan azt a szót mondja, ami a legtöbbet jelent számomra a szájából, amikor pedig összeérnek a hűvös ajkaink elönt az az érzés, hogy már tényleg csak egy igazán vékony kis hajszál választ el minket attól, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen, és talán csak a képzelőerőm túl élénk, vagy a vágyaim nőnek túl rajtam, de az az érzésem, hogy hamarosan ez is eltűnik, magával viszi Hazel minden félelmét, végül pedig nem marad más, csak mi ketten, és a boldogságunk.

1 megjegyzés:

  1. Édes istenem, de egy édes rész lesz. IMÁDOM IMÁDOM IMÁDOM... :-)

    VálaszTörlés