59.rész

Niall Horan

Alig tudjuk visszafojtani a nevetésünket, miközben lábujjhegyen osonunk a folyosón, majd az első lépcsőfokra lépve az megnyikordul alattunk. Újra gyereknek érzem magam, remegek az izgatottságtól, az arcomról pedig letörölhetetlen a vigyor, de amikor Hazelre nézek ugyanezt látom, és boldog vagyok, mert adhatok neki valamit, amit talán sosem élt át korábban. Az ajándékokat a mellkasához szorítja és összeszorítja az ajkait, miközben próbál minél gyorsabban, és minél halkabban lejutni anélkül, hogy a halk kuncogása hangos nevetéssé nem alakulna. Botladozva jutunk le, kis híján elejtve mindent, amit tartunk, majd megszaporázzuk a lépteinket és mindent a kanapéra szórunk, hogy a tenyerünket a szánkra szorítva fordulunk el egymástól. Semmi rosszat nem készülünk elkövetni, csupán az ajándékokat minél csendesebben elhelyezni a fa alatt, és bár rajtunk kívül csak apa van a házban, az izgatottságunk ettől még nem lesz kevesebb.
- Felébreszted - suttogom, és a derekánál fogva magamhoz húzom, hogy az arcom a nyakába temetve fojtsam el a nevetésem, amitől összerándul, és akaratlanul is hátrahajtja a fejét.
- Hagyd abba! - válaszolja levegőért kapkodva. - Niall!
Elhúzódok a nyakától, helyette a hátára gyengéd nyomást kifejtve magamhoz vonom, és a szám az övére tapasztom.Mindketten mosolygunk, mellette pedig az összes szőrszálam égnek áll, mert annyira szeretem látni és érezni a mosolyát, hallani a nevetését.
- Gyere, gyorsan pakoljunk be a fa alá, aztán tűnjünk el, még mielőtt felébreszted apát - válok el tőle.
- Én? - háborodik fel, de még mindig nagyon halkan beszél. - Te nem bírsz magaddal!
Ebben igaza van. Letelepedek a szőnyegre, és a kezét fogva húzom magammal, a karácsonyfán villogó égők különös fénybe borítják az arcát, a szemeiben pedig valami lélegzetelállító módon tükröződnek vissza a színek, és én.
- Az autós csomagolópapírosok az unokaöcsédnek lesznek, vagy saját magadnak? - csipkelődik, miközben a papírok mintázata szerint rendezi az ajándékainkat.
- Viccesnek hiszed magad? - vonom fel a szemöldököm. - Theonak lesznek, de ezt te is nagyon jól tudod - ismét előrehajolok, és megcsókolom a szája sarkát. Képtelen vagyok huzamosabb ideig távol tartani magam tőle.
A szúrós levelek közé bujkálva rendezzük el a csomagokat, kisebb-nagyobb dobozokat, majd sunyiban elrejtem az összes mögött az én apró ajándékomat is, a Mira által szépen becsomagolt dobozkát, ami az együtt vásárolt karkötőt rejti, de ez csak az egyik ajándékom számára, a többit egy olyan időpontban kellene odaadnom neki, amikor csak ketten vagyunk.
Az egész csupán néhány percet vesz igénybe, utána végigheveredek a puha szőnyegen a fa mellett, és magam mellé húzom.
- A Mikulás úgy tűnik, idén elég bőkezű volt - simítok el egy kósza tincset a füle mögé, és rámosolygok. - Bár kettőnkről úgy tűnik, elfeledkezett.
- Rólam nem - hajtja a fejét a mellkasomra, én meg lábon kihordok egy szívinfarktust attól rettegve, hogy meglátta, amint becsúsztatok a dobozok mögé egy mindtől különböző kis csomagot, vagy esetleg meglátta a táskám rejtett zsebébe dugott lemezt, vagy ami még rosszabb, kiszúrta a folyamatosan a nadrágom zsebében lévő kis dobozt.
- Miért, te mit kértél? - kérdezem remegő hangon, de látszólag könnyedén, és magam felé fordítom.
- Nekem már mindenem megvan - óriási kő esik le a szívemről, amikor édesen kiejti ezt, és közben az apró kis kezével végigsimít az arcom jobb oldalán.
- Tényleg? - pislogok laposakat az érintése alatt. - Mi az a minden?
- Minden - kecses kis ujjaival megfogja az állam, és maga felé irányít. Az ajkaink finoman érintkeznek, én meg egyre inkább beleszédülök az érzésbe, ami minden alkalommal eltölt, amikor egymáshoz érünk. Jó tudni, hogy teljesnek érzi az életét, velem, és mindennel amit magammal hoztam.- És te mit kértél?
- Téged - mormolom, és ennél őszintébb választ nem is adhatnék. Nem hiszek a Mikulásban, rég kinőttem már ebből a korból, de ha lehetne még egyetlen kívánságom az életben azt kérném, hogy mondjon igent nekem, és éljük le együtt a legtökéletesebb, legteljesebb életet amit csak lehet.
Az élénk, színes fényekben is látom, ahogy az arca kipirul zavarában, úgyhogy megkeresem a kezét és a nyitott tenyerébe csókolok, hogy ezzel remélhetőleg elűzzem a zavarát, mert semmi oka rá.  
- Gyere, menjünk fel, ott kényelmesebb - töröm meg végül a beállt csendet.
- Ne, még ne - fonja körém a karjait, és közelebb húzódik - annyira jó itt veled a fa és a fények alatt, az ajándékok között, már csak valami karácsonyi zene hiányzik, hogy teljes legyen.
- Ezen könnyen segíthetünk - simítok végig mosolyogva a haján, majd feltápászkodok - várj meg itt, ne mozdulj!
Csendben felsietek az emeletre, hogy megszerezzem a telefonom és a fülhallgatóm, közben máris azon töröm a fejem, hogy milyen karácsonyi zenék vannak, amiktől nem tör ki a frász, bár mondjuk miatta szívesen hallgatnám egész nap az All I Want For Christmast is.
Nem fogadott szót nekem, mert mire leérek a fa előtt ülve forgatja az alsó ágakra aggatott díszeket, és egyszerre egy kicsit szomorúnak tűnik, ugyanakkor talán csupán csak elgondolkodott, és belesüllyedt az elméjének azon részébe, ami az enyémben a zene helye. Az utóbbi napokban megint rengeteget fotóz, mindent megörökít abból a szempontból, ahogy ő látja a világot.
- Valami baj van? - telepedek le mellé, és a haját elsimítva az arcából megkeresem a mogyoróbarna tekintetét.
- Nem, semmi, csak tudod... Furcsa, hogy nincs itt Szergej, talán magunkkal kellett volna hozni, mert így olyan, mintha cserben hagytam volna.
- Biztos vagyok benne, hogy Szergi remekül érzi magát Arthur és a gyerekek társaságában - érintem az ajkaim a nyakához - Mira nem hazudna neked, és nagyon vigyáznak rá, mire hazamegyünk 5 kilóval nehezebb lesz, annyit fog enni, és teljesen eltunyul.
Végül visszatér a mosoly az arcára, bár azt is teljesen megértem, amit érez ezzel a macskával kapcsolatban, mert az isten szerelmére, nekem is hiányzik az a dagadt kis dög, aki reggelente hangosan nyivákolva szakít ki a legkedvesebb álmomból, rajtunk járkál, és a körmeit ki-kieresztve dagasztja a takaró alól kilógó lábfejem. Talán tényleg magunkkal kellett volna hoznunk, elvégre Haze Gigihez is elvitte, meg sem kottyant volna neki ez a kis kiruccanás ide, de már mit tudok csinálni? Ha most elmegyek a macskáért lemaradok mindenről.
- Neki is vettem ám ajándékokat - mondom ki hirtelen, mert tényleg, egy komplett emeletes macska játszóházat vásároltam neki, a legszuperebbet amit találtam - biztos megbocsájt majd, amikor odaadjuk neki.
- Igen, biztosan - bólint aprót, majd vet egy pillantást a telefonomra, és a fülhallgatómra.
- Mit szeretnél hallgatni? - dőlök le a szőnyegre, és ismét magamhoz húzom, majd az egyik kis pöcköt gyengéden a fülébe helyezem, a párját pedig az enyémbe. - Santa Claus is coming to town? Jingle bells?
Édes nevetést hallatva simul hozzám, és a telefonom világító képernyőjét nézi. Ő a háttérem, ahogy reggel, kicsit kócosan, smink nélkül, a takarót ölelve nevet rám, és beragyog minden pillanatot, amit a társaságában tölthetek.
- Te vagy a zenész, te válassz - érinti az ajkait az arcomhoz egy röpke pillanatra.
Néhány másodpercnyi gondolkodás után végül Michael Bublé karácsonyi lemezét indítom el, és a telefont kettőnk közé helyezve szorosan odabújok hozzá. Lélegzetelállítóan gyönyörű, ahogy a szemeit hosszan lehunyva mély levegőt vesz, majd amikor kinyitja a pillantása megpihen a fán és a fényeken, meg rajtam. Tudom, hogy ez megint egy különleges pillanat, mert talán a múltbéli karácsonyain gondolkodik, azon, hogy milyen volt, amikor még tényleg csak egy önfeledt kislány volt, és milyen volt azután, majd amikor Londonba jött.
- Boldog Karácsonyt, szerelmem! - mormolom a szabad fülébe, melyre válaszul a karjai libabőrösek lesznek.
- Ennyire boldog még sosem volt - válaszolja, közben puha arca az enyémhez simul. - Boldog Karácsonyt, Niall!
Puha puszikat nyomok az arcára, kicsit felhúzom a pólóját és a sima, bronzos bőrt simogatom a derekán, miközben vele együtt elmerengek a fényekben, és újra meg újra átgondolom az elmúlt 8 hónapot. Sosem voltam még olyan boldog, mint vele, és olyan boldogtalan, mint nélküle, mindent megváltoztatott, és valahogy mégis csupán csak teljessé tette az életem, pótolta azt, ami eddig hiányzott.
- Hé - bököm meg, amikor kissé túl hosszú ideig tartja csukva a szemeit - te akartál összebújva zenét hallgatni itt, ne aludj el!
Válaszul halk hümmögést hallatt, és az arcát belefúrja a pólómban, én azonban nem hagyhatom ezt, akármennyire is aranyosnak találom azt, ahogy alszik.
- Haze! - pattanok fel, és a kezét húzva talpra állítom őt is. - Gyere, bébi, táncolj velem!
- Micsoda? - ráncolja a homlokát zavartan, én viszont addigra már a lejátszási listán a Santa Claus is coming to townhoz ugrok, és körbetáncolom, bár az idétlen és koordinálatlan mozdulataim sorozatát a legnagyobb jóindulattal sem lehet táncnak nevezni. Hamar feléled, és a fülünkből lógó zsinóroktól korlátozva, a dallamtól teljesen függetlenül mozgunk mindketten, és megint alig tudjuk visszafojtani a nevetésünket. Egymás kezét fogva, játékosan lépegetünk jobbra-balra, majd kifordítom, ami miatt teljesen belecsavarodik a zsinórba, és kirántja a fülemből a kis pöcköt, mire suttogva dalra fakadok, és még a jazzhez nélkülözhetetlen hangszerek hangját is megpróbálom imitálni, miközben Elvis módjára rázom a lábaim, figyelmen kívül hagyva a hülye térdeim hülye fájdalmat, és kiszabadítom. Másodjára elindítom Mariah Carey borzalmát, és egy kicsit túlságosan elfeledkezünk magunkról, mert miközben félhangosan vinnyogom a szöveget ő a kezét a szájára tapasztva próbálja elfojtani a nevetését, ami valahogy egyre hangosabb lesz. Biztos vagyok benne, hogy még ha apa fel is ébred, egy másodpercig sem fog haragudni ránk az éjszakai randalírozásunk miatt, ha meghallja ezt a hangot, és meglátja ezt a gyönyörű, csodálatos, boldog lányt, aki ragyogó mosollyal tátogja a dalt, miközben önfeledt mozdulatokat téve táncikál körülöttem. Legszívesebben kivinném a szabadba, egy eldugott helyre, ahol kedvünkre hangoskodhatnánk, és táncolhatnánk, de Mullingar közepén nincs ilyen hely, és túl hideg is van, bár ezen másodpercek alatt segíthetnénk most. Végül az őrültködésünk valahogy véget ér, és a mindenki által ismert, és utált, ugyanakkor ezekben a napokban mégis hallgatott dalokat felváltja valami "legszebb karácsonyi dalok" nevezetű lejátszási lista, melyekre összebújva ringatózunk. Nincs szöveg, csupán a hangszerek tiszta hangjai, és a másik oldalról minket körülvevő csend, én pedig talán még sosem éreztem olyasfajta nyugalmat, mint amikor a vállamra hajtja a fejét, és átöleli a nyakam. Azt kívánom, bár örökké tartana ez az éjszaka, és így maradnánk, ilyen meghitt közelségben egymáshoz. A fejem az övére fektetem és behunyom a szemeim, kívülről talán idiótán nézünk ki, én viszont ennél jobban nem is érezhetném magam, és valószínűleg ő sem. Végigsimítok az arcán és felbiccentem a fejét, mindketten mosolygunk, nekem pedig nagyot dobban a szívem, mert talán most kellene letérdelnem elé, de pizsama van rajtunk, és ezen kívül valami még visszatart, helyette megcsókolom, és szép lassan meg is állunk a mozgásban. Azt kívánom, bár belesűríthetném az érzelmeim egyetlen csókba, és átadhatnám neki minden gondolatom  róla, de erre nincs mód, soha, semmivel nem fogom tudni megmutatni, vagy megmagyarázni neki, hogy mit érzek valójában, de próbálkozni azért még lehet, és fogok is életem végéig.
Lassan a kanapéhoz hátrálunk, megbotlok, és esetlenül magammal rántom őt is, mire mindkettőnkből kitör a nevetés, ami csupán egy pillanatig tart, mert a következőben már az ölemben ül, és rajta kívül mindent és mindenkit elfelejtek. Még most, ennyi idő elteltével is elképeszt, hogy ez a gyönyörű, boldog nő, aki velem együtt nevet mindenen ugyanaz a félénk, de nagyszájú, önmagát védelmezni próbáló lány, akibe első látásra beleszerettem. Fél kezemmel a kanapé egyik sarkába dobálom a díszpárnákat, azután megfogom az egyik hosszú combját és a derekát, hogy rájuk fektessem, és fölé kerüljek. Forró borzongások futnak végig rajtam attól, ahogy a hajamba túr, és a lábait felhúzza az oldalam mellett, a legboldogabbá azonban az tesz, hogy önként csinálja, minden mozdulata és tette azért van, mert akarja őket, vágyik rájuk, rám, akkor is, ha még nem áll készen mindenre. Nem kényszerítem semmire, sőt, tulajdonképpen én most szinte nem is teszek semmit azon kívül, hogy hagyom, hogy az apró kezeivel végigsimítson az összes nem létező izmomon, és ha akar, akkor azt tegyen velem amit csak akar. Hirtelen, akármennyire is komoly helyzetben vagyunk, és majd elájulok attól, ahogy megérint, kitör belőlem a nevetés, mert eszembe jut az az este, amikor a vacsoránk után, bortól mámorosan csüngött rajtam, és az, amikor a medencében épp egymásba feledkeztünk, amikor megjelentek a takarítók, és a víz felszínén úszó bikini mindent elárult. Azoknak az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy azóta se kaptam többet tőle testileg, de egyúttal ezért most hálát is adok, mert ki tudja mit indítottam volna el benne, ha akkor megtesszük anélkül, hogy tisztában lennék azzal, mi a helyzet vele.
- Mi az? - a szeme sarkában kis nevetőráncok jelennek meg, amikor felpillant rám.
A szám többször is kuncogva az ajkához érintem, apró puszikat adok rá, miközben kissé ránehezedek, majd a válla és a nyaka közé temetem az arcom.
- Emlékszel még arra, amikor a medencében voltunk, és jöttek a takarítók?
Az egyik dolog a sok közül amit nagyon, de nagyon szeretek benne az, hogy nem visít fel, és szúr le azért, mert kínos helyzetbe hozom, mint ahogy a többi lány tenné, hanem hátrahajtott fejjel velem nevet. Már régen is a viccet látta minden kínos dologban, ami velünk, vagy vele történt, és szörnyen örülök, hogy ez nem változott.
- Igen, bökdösték egymást és bámulták a bikinim - kacag a nyakamat átölelve.
- A szarházik - mormolom, mire méginkább megremeg alattam a mellkasa - és nem tanultunk az esetből, mert az apám most is bármikor lesétálhat a lépcsőn, és bár most kicsit több van rajtad, mint akkor volt, mégsem szeretném, ha így találna ránk.
- Az elég kínos lenne - hümmög, közben a hüvelykujjával az államon lévő enyhe borostát simogatja - menjünk fel a szobádba.
Bólogatok, de mégsem azt teszem, amit mond, mert a szám először az orrához érintem, majd újra a gyönyörű ajkaihoz, és egymásba kapaszkodunk. Amilyen béna vagyok apa tényleg akkor fog felébredni, és lejönni a konyhába inni, vagy valami hasonló, amikor már mindketten félmeztelenek vagyunk, és bár ez a legtöbb, amit láthatna, mégis nagyon kínos lenne, hiába "csak" az apám. A lábait a derekam köré igazítva felállok vele, az eredeti célom az, hogy felmenjek így a lépcsőn, és eltűnjünk, de az első adandó alkalommal beütöm a lábam az asztal sarkába, és sziszegve ugrok hátrébb.
- Nem hiszem el! - morgom összeszorított fogakkal, válaszul az arcát a nyakamba temetve kuncog, és bár ez árulásnak minősül, a nyakamra helyezett csókjai miatt egy szót sem szólok.
Lekapcsolom a fényeket a fán, és a sötétben botorkálok el vele a lépcsőig, majd fél kezemmel a korlátot, a másikkal őt szorítva lépdelek felfelé, és imádkozok azért, hogy ne essünk el. Úgy ismerem ezt a házat, mint a tenyeremet, elvégre itt nőttem fel, tudom, hogy 31 lépcsőfok van, és onnan 5 méter még a szobám, de vele nem gondolkozok ilyeneken.
Végül nem is tudom, hogy hogyan, de épségben felérünk a szobámba. Felkattintom az ágy melletti olvasólámpát, így amikor leteszem a már összedúrt ágyneműre az arca vörösessárga fényben úszik, én meg legszívesebben csak állnék és nézném, hogy milyen gyönyörű, de felém nyújtja a karjait, és képtelen vagyok nemet mondani neki, meg nem is akarok. Leheveredek mellé, a régi, gyerekkori ágyam, amiben huzamosabb ideig utoljára közel 10 évvel ezelőtt aludtam majdnem kicsi kettőnknek, ami azt jelenti, hogy ennél kényelmesebb nem is lehetne. Mindketten mosolygunk, amikor az orraink kicsit összeütköznek, és a takaró alatt is úgy férünk el, hogy a végtagjaink szinte összegabalyodnak, természetesen hozhatnánk még egyet, akar azt is, amit apa előkészített neki a vendégszobában, de ez mégis inkább így jó mindkettőnknek. Neki is, minden ellenére.
- Aludnunk kellene, a Télapó nem tud jönni miattunk - mormolom a fülébe, finoman meg-megharapva azt.
- Nem raktunk ki neki tejet és sütit - kapja fel a fejét tettetett rémülettel.
- Emiatt ne aggódj, tudja az öreg hogy hol a hűtő - villantom rá a mosolyom, majd még egy kicsit közelebb húzódok hozzá. - Leolthatom a lámpát?
Csendben bólint, majd amikor kinyújtom a kezem, és megnyomom a kis gombot, a ránk boruló sötétségben csak a halk légzésünket lehet hallani. Sosem beszél róla, de tudom, hogy kellemetlenül érzi magát, abból amiket elmondott, úgyhogy a sok durva dologgal ellentétben, ami így történt vele, én finoman végigsimítok a gerincén, és újabb ezer csókot adok a szájára. Ha nem lennék képes bármire érte, azt mondanám, most már elviselhetetlen a vágyam iránta, és ez csak fokozódik amiatt, hogy egyre bátrabb. Úgy simulunk egymáshoz, hogy minden testrészünk érintkezik a vékony anyagokon keresztül, és egy kósza nyöszörgés hagyja el a szám, amikor ebben a helyzetben fészkelődik, hogy kényelembe helyezze magát, majd váratlanul újra megcsókol, de ez már csak a jó éjt puszi, mert egy pillanattal később a legnyugodtabb álomba szenderül, és az egész éjszakát átalussza mellettem.

Hazel Clark

Még emlékszek azokra a karácsonyokra, amiket 8 éves korom előtt éltem meg. Élénken élnek bennem a nagy, színes fák emlékei, és hogy anya mindig azt szerette volna, ha csupán két féle színnel dísztjük fel, én viszont apa segítségével az összes díszt amit találtam egyenetlenül az ágakra aggattam. Emlékszek az illatokra, a finom ételekre, az ajándékokra, amikből sosem volt túl sok, de nem panaszkodhattam, egy átlagos család átlagos gyereke voltam, akinek mindent megteremtettek a szülei, és akikhez az egész család odacsődült december 25 reggelére, csupán csak hogy együtt legyenek. A történtek után is minden ilyen maradt, csupán én változtam meg, az árnyéka lettem annak a kislánynak, aki korábban voltam, és évről-évre kevesebb rokon jött hozzánk látogatóba, mert a korábban úgy szeretett nagypapáimra többé ránézni se bírtam, és talán ők sem bírták elviselni annak a beteg szellemgyereknek a jelenlétét. A húgom születése után már nem volt kinek jönnie, elfogytak a rokonok, miután pedig Londonba költöztem számomra ez a nap ugyanolyanná vált, mint a többi, azt leszámítva, hogy az írek szigorú katolikusságához hűen elmentem misére. Most fogalmam sincs róla, hogyan ünnepelhetnek a szüleim és a húgom, én azonban szinte remegek az izgatottságtól, amikor Theo boldog kacarászásai közepette még álmoskásan lesétálunk a lépcsőn. Kicsit zavarban vagyok, a rövidnadrágom eláll a combomtól és rálóg Niall pulcsija, amit csak sietve felkaptam, a hajam pedig olyan, mint egy madárfészek, itt azonban ez senkit sem zavar, és Bobby is még pizsamában ül a családja körében egy csésze kávét szorongatva, és mosolyogva integet nekünk.Ránk várhattak, mert ahogy Theo meglát minket a csilingelő kis hangján, ugrabugrálva megkérdezi a szüleitől, hogy most már kibonthatja-e az ajándékait.
- Szia Hazel, szia Niall bácsi! - áll meg végül előttünk, és ránk villantja a foghíjas, boldog mosolyát. Az első perctől kezdve barátságos velem, nem félős, vagy szótlan, amint beléptem a lakásukba kíváncsian kérdezte, hogy ki vagyok, 5 perccel később pedig már a kezemet szorongatva vezetett körbe, és mutogatta a kis dolgait.
- Szia Nagyfiú! - nyújtja felé a kezét Niall, amibe Theo egy nagy ugrás kíséretében belecsap. - Még nem is bontottad ki az ajándékaidat?
- Nem, mert nagypapa és anya azt mondta, hogy nem szabad amíg fel nem ébredtek, és ti aztán jó lusták vagytok! - ezen a kijelentésen mindannyian kacagni kezdünk, míg a kisfiú tündéri mosollyal az arcán egyszerűen elsétál mellettünk, közben pedig édesen megsimogatja a lábam. 
- Tényleg ilyen régóta vártok ránk? - huppan le Niall a kanapéra Greg mellé, és magával húz engem is.
- Körülbelül 20 perce értünk ide, csak Theo éli meg ekkora tragédiának a várakozást, lustaságok - válaszol mosolyogva Denise, aki véleményem szerint tökéletesen illik a Horan családba a természetes bájával és kedvességével. Itt mindenki szeretettel fogadott engem, mintha csak igazi családtag lennék, és ennél nagyobb öröm számomra most nem lehetne.
- Anyu, akkor most már kibonthatom? - kérdezi elnyújtva az emlegetett szöszi kis manó.
- Kibonthatod, tökmag - válaszol helyette az apja, majd egyúttal fel is pattan, és leül a fia mellé, a fa alá. - Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
- Boldog Karácsonyt! - harsogjuk, majd Niall a kezemet fogva lehúz a testvére mellé, és felmarkolja a kisfiúnak szánt ajándékokat. Néhányat együtt vásároltunk, ugyanolyan cipőt mint amilyet ő hord, mini golfkészletet, olyan játékokat amiket a mai gyerekek szeretnek, egy különösen nagyot azonban nem ismerek fel, de sejtem, hogy mi lehet az. Nagyon különlegesen melengető érzés uralja a lelkem, amikor Theo lelkesen letépi a csomagolópapírt róluk, és mindent kitörő erővel fogad, a nyertes azonban valószínűleg a legnagyobb csomag, ami egy gitárt rejt. A kék szemek úgy szikráznak, mint a tűzijáték, miközben a kis karjait kitárva közénk szalad, és mindkettőnk nyakát átfogva hálálkodik, és arról beszél, hogy egyszer pont olyan lesz, mint Niall, amit azonnal be is bizonyít azzal, hogy a kezével végigszántja a húrokat, és sejpítve énekelni kezdi az On the loose-t.
Niall ajándékai mellett én is kihúzom a fa alól az új családomnak szánt apróságokat, amiket saját kezűleg készítettem, és hevesen dobogó szívvel nyújtom át az elsőt Bobbynak, egy ceruzarajzot róla és a fiairól. Nem tudtam, hogy mit vehetnék, de mindenképp akartam valamit adni, ami kedves lehet számára, így ezt választottam, mert egy embernek többnyire a családja a legfontosabb.
- Nem nagy dolog, de én ezzel szeretnék Boldog Karácsonyt kívánni, és nagyon köszönöm, hogy itt lehetek - nyújtom át kissé szégyellősen, Niall támogatásával az oldalamnál.
- Igazán nem kellett volna - mosolyog rám, amitől méginkább hasonlít a gyerekeire, mint alapból - köszönöm szépen, és nagyon örülök neki, hogy itt vagy velünk, és boldoggá teszed a fiam. Mi itt mindig szeretettel fogunk fogadni téged.
Nagyot nyelve, könnyes szemekkel bólintok, majd még mielőtt egyáltalán hozzákezdene az ajándékom kibontásához kitárja a karjait, én pedig gondolkodás nélkül megölelem. Nem fog el kellemetlen érzés, nem érzek semmi rosszat, csak a nyugalmat és szeretetet, meg hogy tényleg megtaláltam a helyem a világban.
Denise azonnal elsírja magát, amikor kibontja a festményem a családjukról. Talán nem vagyok túl kreatív, mert mindenkinek vagy rajzoltam, vagy festettem, de boldoggá teszem őket, és ez számomra a legfontosabb. Nem várok cserébe semmit, épp ezért váratlanul ér, amikor a fa alatt nem marad más, csak olyan dobozok, amiken az én nevem áll, és az az egy, ami tőlem van Niallnek.
- Bontsd ki őket - biztat Greg - mind a tiéd!
- De miért? - pillantok körbe értetlenül.
- Mit miért? - kérdezi meghökkenve. - A családunk része vagy!
Az alsó ajkamba harapva fojtom vissza a sírásom, miközben hálásan pillantok körbe, először azonban Niall ajándékát veszem ki a fa alól, és bár egymás mellett ülünk, hirtelen azt sem tudom, hogyan nézzek rá, vagy mit mondjak neki. Neki nagyon nehéz volt kitalálnom, hogy mivel lepjem meg, főleg mert nem szoktam ajándékozni, mivel korábban nem volt kinek, Niall meg még rá is tesz egy lapáttal az egészre azzal, hogy megvan mindene, így kénytelen voltam Zayn és Mira segítségét kérni.
Az ajándékom kicsi, és nem egy hasznos dolog, de én csináltam, ugyanúgy, ahogy a többit, és őszintén remélem, hogy boldoggá fogom tenni vele. Tudom, hogy nem nagyon hord ékszereket, de ezzel talán majd kivételt tesz, és mindenki annyira helyeselt, amikor felvetettem az ötletet. A bőrből font karkötő közepén lévő sima, ezüst táblácskára egyetlen szót gravíroztam a szokásosnál is nagyobb gonddal és figyelemmel, most pedig hirtelen zavarban vagyok miatta, főként pedig mert egy levél is pihen mellette.
Amikor összeszedem a bátorságom és felpillantok észreveszem, hogy ő is idegesen forgat a kezében valamit, és bár Theo boldog hangjai, amiket kiad, miközben az új játékaival szórakozik enyhíti a feszültséget, mindketten furcsán érezzük magunkat.
- Ez a tiéd - ejtem ki végül bénán, és finoman elé csúsztatom. Talán jobb lett volna, ha akkor adom át, amikor csak ketten vagyunk, és a tekintetéből, meg a piros arcából és füleiből ítélve ő is hasonló állásponton lehet, de már nem változtathatunk a helyzeten, és arra is rájövök, hogy talán nem kellene zavarban éreznem magam azért, mert életemben először szeretek valakit, egy férfit, aki megmentett. - Boldog Karácsonyt, Niall! Elmondani sem tudom, hogy mennyire sokat jelentesz nekem, és mennyi mindenért vagyok hálás. Köszönöm, hogy sosem adtad fel - a szemébe nézek, és meglepődve veszem észre a szembogarait csillogóbbá tevő könnyfátyolt rajtuk.
Az ölébe húz, miközben önmagamtól is felé mászok, majd a hajamon végigsimítva megcsókol a legközelebbi családtagjai előtt, Theo fújolásával kísérve, majd a homlokát az enyémnek döntve kettőnk közé teszi a kis rózsaszín dobozkát is, és ezzel mintha egy burkot hozna létre kettőnk körül.
- Bárcsak képes lennék elmondani, hogy én mennyire szeretlek téged - simogatja meg az arcom - ez meg aztán főleg nem elég a kifejezésére, de remélem, hogy még nagyon sokáig kereshetem majd a lehetőségeket, hogy bebizonyítsam.
Szinte reszketve bólintok, mert én is nagyon szeretném ezt, és innestől kezdve nem is igazán lényeg, hogy mit adunk egymásnak, azt azonban tagadni sem tudnám, hogy nem vagyok elvarázsolva a karkötőtől, amit a csuklómra csatol, és nem sugárzik az ő arca is, amikor megpillantja az én ajándékom. Nevetünk, mert mindkettőnknek Mira segített, és mindketten karkötőt vettünk egymásnak, ez azonban csak még szebbé teszi az egészet, mert mindketten magunkon fogunk hordani valamit, ami egymástól van, és összeköt minket.