60.rész

Sziasztok!
Icipicit megkésve, de itt vagyok az új résszel, amit ennél igazából sokkal hosszabbra terveztem, de sajnos nem jutott rá időm, hogy befejezzem, így most ennyivel kell megelégednetek. Remélem mindenkivel minden rendben van, a jövőhéti részt még kérdéses, hogy mikor teszem fel, mert a péntekem, és úgy az egész hetem egy verseny miatt nagyon sűrű lesz, de igyekszem!:)

N. x

Hazel Clark

Minden erőmmel próbálok erőt meríteni a higgadtságából, holott nagyon nem értem, hogyan képes nyugodt lenni, amikor egyenesen az oroszlán barlangjába készül belépni. A szüleim kedves, tisztességes emberek, felnevelték a menthetetlennek hitt gyereküket, aki most hazavisz egy fiút, aki valamilyen úton-módon olyan dolgokat volt képes elérni, amire előtte 15 évig senki nem volt képes. Tudom, hogy lesznek kérdéseik, felkészültem a kínos beszélgetésekre, de nem akarom, hogy beszámoljanak arról a kis romhalmazról, aki önmagáról is alig tudva végül 6 hónap után testileg hazakerült, de lélekben rég elveszett, és arra a vézna, bátortalan, mégis harciasan önvédelmező, rejtett öngyilkos hajlamokkal küzdő tinédzserre sem akarok emlékezni, aki addig a pillanatig voltam, amíg Niall el nem kezdett küzdeni értem. Tudja, hogy milyen vagyok, és tudom, hogy szeret, így és pont ilyennek, de valamiért nem akarom, hogy a szüleimtől is hallania kelljen, vagy hogy megpróbálja megfogalmazni nekik, mi az, amit szeretni tud bennem, és hogyan volt képes elérni, hogy viszont szeressem, és bízzak benne. Nem akarom, hogy bármilyen kínos kérdést feltegyenek neki, vagy nekem kettőnkről, vagy hogy figyelmeztessék arra, milyen nehéz eset vagyok, mert az az igazság, hogy a szüleim talán nagyon jól ismerik azt a lányt, aki egy új élet reményében, egy rakás hitelt a nyakába véve Londonba menekült, de azt nem, aki most hazajön egy férfivel az oldalán, boldogan, valamivel a háta mögött, és rengeteg tervvel a fejében. Szeretném ha minden tökéletes lenne, ha megmutathatnám, hogy mégsem vagyok reménytelen, hogy megérdemlem Niallt, és ugyanúgy képes vagyok neki mindent megadni, mint egy átlagos nő.
A csuklómon csilingelő karkötő kis medáljait piszkálgatva próbálok megnyugodni, elvégre a szüleim is azt akarják, ami nekem a legjobb, és nem tudnának olyat mondani, ami tönkretehetné azt ami köztünk van Niallel, mindezt nagyon jól tudom, de mégiscsak életemben először viszek haza valakit, akivel együtt tervezem a jövőm, úgyhogy ideges vagyok akármit is csinálok.
Az autó magnójából az a Michael Bublé lemez szól, amire szenteste éjszakáján táncoltunk, úgyhogy ez, és Niall megnyugtató dúdolása vezetés közben valamennyire elterelik a gondolataimat, mégis az a görcs, ami Mullingarbe menet szorította a gyomrom, most ezerszer súlyosabban nezehedik rám, ahogy sorra hagyjuk el a Waterford irányában fekvő városkákat. Minden megfordul a fejemben, de tényleg minden, holott nincs több titkom ez előtt a fiú előtt, és tudom, hogy őt nem érdeklik azok a dolgok, amik engem zavarnak, sosem érdekelték. Waterford gyönyörű, szebb, mint bármelyik másik hely, ahol eddig jártam, de a házunk kicsi, és régi. Miután elraboltak a szüleim minden pénzüket beleölték abba, hogy megtaláljanak, anya elveszítette az állását, és amikor megkerültem az örökre megbélyegzett, mindentől rettegő gyerekükkel ide jöttek, mert ez elég távol van Dublintól, és korábban voltunk már itt nyaralni, úgy gondolták az majd helyrehoz, ha eljárok majd a folyóhoz pecázni apával, mint ahogy régen. Feladták az életüket értem, és egy pillanatra sem szégyelleném az apró, szürke, tipikusan ír házat, amit a szüleim képesek voltak akkor megfizetni, de mindig előttem van Niall óriási háza, és hogy milyen mások vagyunk mi ketten még úgy is, hogy valahol összefolynak a gyökereink, mert az ő szülei is egyszerű, vidéki emberek.
- Beírod a GPS-be a címeteket? - szakítja félbe a dúdolást, és az említett szerkentyű felé bök az állával.
Magam is meglepődök azon, mennyire remeg a kezem amikor érte nyúlok, az ő szeme pedig azonnal megvillan, utána kapva a meleg tenyerébe fogja, és miután a szájához húzva megcsókolja biztatóan megszorítja az ujjaim. 
- Minden rendben lesz - csupán ennyit mond, és én azonnal kicsit jobban érzem magam. Ha ő velem van, akkor tényleg minden rendben lesz, akármi is történik, mert megígérte, hogy vigyáz rám.
- Jártál már Waterfordban? - kérdezem, hogy eltereljem a saját figyelmem.
- Nem, korábban még sosem - ereszti el gyengéden a kezem, hogy a kormanyt két kézzel fogva biztosan tartsa a kocsit a csúszós, latyakos, országúton. - Megmutatod majd?
- Ha szeretnéd látni - bólintok aprót - bár túl sok mindent én sem tudok róla, és annyira nem is ismerem.
Nem hökken meg, és tesz fel kérdéseket arról, hogyan lehetséges az, hogy nem ismerem a várost ahol felnőttem, mert tudja, helyette valami egészen meghökkentőt mond még számomra is.
- Hát akkor majd együtt felfedezzük, van rá időnk! - rám villantja a gyönyörű, szabályos fogsorát, és én legszívesebben a karjai közé omlanék. Minden egyes nappal egyre jobban szeretem, és csak azért várom már, hogy megérkezzünk, mert szeretném anélkül megcsókolni, hogy életveszélybe sodornám magunkat.
A szüleimnek igazán nagy meglepetést okoztam, amikor felhívtam őket és elmondtam, hogy az országban vagyok, és szeretném őket meglátogatni a barátommal. Nem mondhatnám, hogy majd kicsattantak örömükben, de nem is fogadták rosszul, csupán nem tudnak vele mit kezdeni, pont úgy, ahogy hozzám köthetően semmivel sem úgy igazán. Hallottak rólam dolgokat az elmúlt hónapokban, ahogy mindenki, és a hetente megejtendő kötelező beszélgetéseink alkalmával néha én is megemlítettem Niallt, de összességében fogalmuk sincs róla, hogy mi az ami köztünk van, mennyire komoly, miken mentünk keresztül mi ketten úgy igazán, és mik a terveink a jövőre nézve. Ezeket még én sem tudom, amit pedig igen egyelőre nem közöltem vele, de együtt képzelem el magunkat 5, 10, 15, 20 és akár 50 év múlva is, ha megélem, gyerekekkel, unokákkal.
- A korábbi barátnőid bemutattak a családjuknak? - kérdezem hirtelen puszta kíváncsiságból, és hogy megértsem, miért nem látom rajta, hogy izgul. Persze, őt mindenki szereti, lehetetlen nem imádni, most mégis egy olyan lány szüleivel fog találkozni, aki túl fiatalon túl sok mindent élt át, és ez egyáltalán nem olyan, amit az ember minden nap megtapasztal, legalább egy kevés idegességet mutatnia kellene.
- Előtted egyetlen komoly barátnőm volt még kölyökkoromban, az ő szüleit ismertem, a többiekkel viszont nem jutottunk el idáig, azok a kapcsolatok, ha lehet őket annak nevezni hamar véget értek.
- Akkor hogy lehet, hogy kicsit sem vagy ideges? Az én szüleim még csak nem is egy normális lány szülei.
- Nem normális? - neveti el magát. - Ne légy buta, Hazel.
- Tudod, hogy mire gondolok - motyogom.
- Akarod, hogy elmondjak neked valamit? - teszi fel a költői kérdést, mert azonnal válaszol is rá. - Még soha életemben nem féltem annyira semmitől, mint ettől a találkozástól, majd összecsinálom magam attól, hogy egyre közelebb érünk Waterfordhoz, és mindjárt bemutatsz a családodnak, akiknek be kell bizonyítanom, hogy méltó vagyok hozzád, de szeretlek, és akarom ezt, valamint tudom, hogy ha életem utolsó pillanatáig kell küzdenem érte akkor is megmutatom nekik, hogy mennyit jelentesz nekem, és hogy rám bízhatnak, mert annyira tisztellek amennyire csak egy férfi tisztelhet egy nőt. Attól mert nem látszik rajtam még igenis félek, de tudom hogy mit érzek irántad, és nincs semmi, ami ezt megváltoztathatná, még az sem, ha az apád gyűlölni fog.
- Nem fog - válaszolom - nem tudnak mit kezdeni ezzel, azzal, hogy én végül eljutottam ide, és úgy élek, mint egy normális ember, de nem fognak gyűlölni, mert nem a te hibád, hogy ilyen lettem.
- Mert mégis hogyan kellene? Az vagy, Hazel, akármi is történt veled annak már vége, megtanultál amennyire csak lehet túllépni rajta, úgyhogy ne beszélj így magadról csak azért, mert itt vagyunk. Semmi sem változott mióta eljöttünk otthonról, nem zuhantál vissza abba az állapotba amiben voltál.
- Le tudsz húzódni valahol? - kérdezem az alsó ajkam rágcsálva. Épp behajtunk egy városba, itt egyszerűbb parkolót találni, mint az országúton, és egyetlen szó nélkül az első adandó alkalommal leállítja az autót és felém fordul, én meg kikapcsolom a biztonsági övet és átmászok a váltón meg mindenen, ami elválaszt minket egymástól. Lejjebb csúszik, és kicsit hátratolja az ülést, az arcán kisfiús, édes mosoly ül, amikor az ölébe huppanok.
- Szia - simít el egy tincset az arcomból. - Nagyon ideges vagy?
- Most már nem annyira - rázom meg a fejem, és megérintem a csuklóján fénylő karkötőt, amit tőlem kapott. Folyton nézegeti, forgatja, piszkálja, és néha rajtakapom hogy csak mosolyog rá, ebből tudom, hogy eltaláltam, és megfelelő ajándékot vettem számára.
- Az jó - simít végig a kézfejemen - tudod, én leginkább azt várom már, hogy hazaérjünk, elhozzuk Szergit Miráéktól, és csak hármasban legyünk.
- Én is - bólintok aprót egyetértően, miközben a kezem a tarkójára csúsztatva simogatom a puha tincseit. Egyszerre önt el melegség és borzongok meg, amikor ugyanabban a pillanatban vonjuk közelebb egymáshoz a másikat, és a szánk pont ezért kicsit keményen érintkezik. A szívem hevesen kalapál miközben gyengéden szétválasztja az ajkaim és elmélyíti a csókunkat, most már egyszerűen azért nem akarok tovább menni, mert nem akarom ezt félbeszakítani.
- Nem mehetünk inkább haza? - mormolom, reménykedve abban, hogy ilyen helyzetben rábólint és azonnal a dublini repülőtér felé veszi az irányt.
- Nem - rázza a fejét - bármennyire is szeretném, nem, a szüleid várnak minket, és én tényleg azt szeretném, ha tudnák hogy ki vagyok, mert a helyükben nekem nem lenne mindegy, hogy kivel vagy, és egyébként is... Te már része vagy az én családomnak, én is szeretnék része lenni a tiédnek, mert remélem, hogy egyszer nem fogjuk így elkülöníteni őket.
- Menjünk akkor, már biztos türelmetlenek - mászok ki az öléből, és jó képet vágok ehhez a hazugsághoz, miközben megpuszilom az enyhén borostás arcát. A szemében hála ül, amikor rám mosolyog, és ha nem csúsznának az utak valószínűleg végig fogná a kezem, így viszont csak néha rám pillant, miután újra elindulunk.
- Haragszol rájuk, amiért nem jöttek el a kiállításodra? - kérdez ezúttal ő.
- Nem - vágom rá - nagyon rosszul esett, mert azt hittem büszkék lesznek rám, arra hogy elértem valamit, és örülnek majd annak is, hogy összeszedtem magam annyira, hogy tudjak nekik repülőjegyet venni, és egyáltalán hogy szeretném ezt megosztani velük, de nem haragszom. Megértem őket, és azt, hogy a húgom mindennél fontosabb nekik, és hogy őszinte legyek abban a pillanatban, hogy megláttalak az ajtóm előtt elfelejtettem mindent, nem is gondoltam erre. 
- Pedig nem tudják hogy kit hagynak ki - rázza meg a fejét - Zayn mondta, hogy minden kép elkelt.
Elmosolyodva aprót bólintok, a képek január közepéig kint lesznek még, de már mindnek van gazdája, egyedül a fotóim maradnak meg, mert azokat nem is akartam eladni.
- Én haragszom rájuk miatta - mondja csendben.
- Talán egy kicsit én is - hajtom le a fejem, és vakargatni kezdem az olcsó lakkot a körmömről. - Olyan lelkes voltam, ők meg csak... De mindegy, nem tudnak mit kezdeni velem.
- Most majd tudnak - mondja biztatóan - meglátod.
Ha tehetném a világ legmagasabb pontjáról üvölteném szerteszét, mennyire szeretem ezt a fiút, de helyette csendben maradok és oldalra fordulva az ülésben  hátradőlök, hogy az út további részében, miközben beszélgetünk zavartalanul nézegethessem a profilját. Nem látom, amikor elhagyjuk a Waterford táblát, csak elkezdem felismerni az utcákat, a tájat, és a már lassan feloldódott görcs a gyomromban most új erőre kap, és mire megérkezünk a pontos címre már valósággal fojtogat.
A házunk nem változott semmit, ugyanolyan kicsi és semleges, mint amilyen mindig is volt, annyi a különbség, hogy az első kertben egy szánkó hever a keményre fagyott deres füvön, és világosan látszódnak a nyomai annak, hogy él itt egy gyerek.
Nem emlékszem arra a napra, amikor ideköltöztünk, csak az első éjszakára, amikor én az ágyamban vergődve visítottam és sírtam, anya pedig mellettem, mert nem tudott mit kezdeni velem, nem lehetett. Nem tudom miért emlékszem pont erre, amikor rengeteg ilyen éjjelen vagyok túl, de most csak ezt látom magam előtt, és azt az első éjszakát, amikor anya hazajött a húgommal, és az a kislány a szivárvány összes színét elhozta a szüleimnek, meg ennek a háznak.
- Niall - rebegem, le sem véve a szemem róla. A kezem a kezébe veszi és megszorítja, én meg megpróbálom mindent biztatását és támogatását magamba szívni, mielőtt kifújom a levegőt és kioldom a biztonsági övet.
- Haze - fordít gyengéden maga felé - köszönöm, hogy eljöhettem ide veled, ez rengeteget jelent nekem.
Mély levegőt veszek, nem tudom mit válaszolhatnék erre azon kívül, hogy nekem ő jelent rengeteget, de az egészet megoldja annyival, hogy édes kis puszit nyom az arcomra, majd kipattan a kocsiból és gyorsan megkerülve azt kitárja előttem az ajtót, és kisegít. Behúzom a kabátom és a fejemre húzom a sapkám, majd kikászálódok az autó kellemes melegéből és belekapaszkodok a karjába. Legszívesebben belebújnék, elolvadnék a karjai közt, vagy bele a mellkasába, de ez lehetetlen, ahogy oly sok minden más is, amire vágyom vele kapcsolatban. Remegnek a lábaim amikor elindulunk, magam sem tudom igazán, hogy pontosan mi bajom van, mi az, amitől ennyire tartok, de minden lépés után úgy érzem, azonnal sírva fakadok. Otthon szeretnék lenni a lakásomban vele és a macskámmal, vagy az ő házában, vagy Mullingarben Bobbyval, Maurával, Greggel és a családjával, bárhol szívesebben lennék most, mint itt, és nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Bárcsak felhívhatnám Gigit, Mirát, vagy Zaynt, hátha ők okosabbak mint én, vagy hátha csak eltűnhetnénk innen anélkül, hogy bárki is tudna arról, hogy itt jártunk.
A következő pillanatban azonban, amikor az ajtóhoz igazán közel érünk meghallok egy lelkes, cérnavékony hangot, ahogy azt kántálja, hogy "megjöttek", majd kicsapja a műanyag bejárati ajtót, és a mintás kis sálját maga után húzva apró, csizmás kis lábaival kirohan. Először nem értem, hogy kihez siet így, kinek örül ennyire ez az apró gyerek, aki annyira hasonlít rám, majd amikor a kis kezeivel átfogja a lábaim megértem, hogy én vagyok az oka ennek az egésznek. Szinte térdre hullok előtte, viszonzom a ragaszkodó ölelését és az arcom a szőkésbarna hajába temetve magamhoz szorítom. Amikor utoljára láttam ezt a kislányt még feleekkora volt, pöszén beszélt, és annak ellenére is ragaszkodott hozzám, és folyton a közelemben akart lenni, hogy én sosem tudtam igazán játszani vele, nem voltam jó nővére. Zokogva szorítom magamhoz, mert észreveszem, hogy ő is pityereg, és semmi mást nem akarok már csinálni csak leülni a hideg betonjárdára itt az udvar közepén, és bocsánatot kérni tőle mindenért, legfőképp pedig azért, mert néha akaratlanul is őt hibáztattam a szüleim miatt, mert sosem viselkedtem testvérként, és itthagytam.
- Nagyon hiányoztál! - hüppögi, és az apró kezeivel az arcomat közrefogva a szemembe néz.
- Te is nekem - válaszolom hasonló hüppögésekkel teletűzve ezt a rövid mondatot, majd megpuszilom a rózsaszín kis arcát és eleresztem.
A szemem sarkából látom a szüleinket ahogy az ajtóban állnak és anya sír, de ahelyett hogy odamennék hozzájuk Niallhöz fordulok, a kezem fázik az övé nélkül és elveszettnek érzem magam. Ha lehetne még kérnék egy percet vele kettesben, csak hogy a karjai közt összeszedjem magam, helyette viszont itt állok a szüleim fürkésző tekintete előtt, és amit kapok az csupán egy gyengéd érintés az arcomon, és egy mosoly, miközben letörli a könnyeimet.
- Te ki vagy? - veszi végül észre őt is Raven, és kíváncsi tekintettel pislog fel a barátomra, miközben az apró kis kezével az enyémet szorongatja.
- Szia - guggol le elé Niall, és udvariasan a kezét nyújtja felé - a nevem Niall, a nővéred egyik nagyon jó barátja vagyok, téged hogy hívnak?
Alig bírom visszafojtani a mosolyom a kifejezés miatt, hogy ő az egyik nagyon jó barátom. Szabad kezem a tarkójára helyezve végigsimítok a puha haján, és elbűvölve nézem hogy milyen hamar megtalálja a közös hangot a testvéremmel. A kislány hosszú, szőkésbarna hajának tincsei ide-oda csapkodnak a hideg szélben, miközben átható tekintettel végigméri még néhányszor Niallt, valószínűleg mérlegeli  azokat a dolgokat, amiket a szüleink  megtaníthattak neki, majd a a kezét a kezébe helyezve bizalmat szavaz neki.
- Raven - dönti oldalra a fejét .
- Nagyon szép neved van, és pont olyan szép vagy, mint a nővéred, Raven, örülök hogy megismerhetlek - ráz vele kezet, mint egy kis felnőttel, aki a következő percben újra csak egy kíváncsi kisgyerekké változik.
- Te szerelmes vagy Hazelbe?
Elpirulok, és a hideg ellenére azonnal elönt a forróság, főként mert úgy válaszol erre a kérdésre, hogy nem Ravenre néz, hanem rám, és a legkevésbé sem zavarja, hogy a szüleim mindent hallanak és látnak. Tulajdonképpen akarom is, hogy hallják és lássák ezt.
- Igen - mosolyodik el - szerelmes vagyok belé.
Nagyot dobban a szívem, a húgom izgatottan néz rám, valószínűleg ezer meg ezer kérdést fog feltenni, amire meg kell majd próbálnom válaszolni, először azonban be kellene mennünk a házba, és túlesni a dolgok nehezén. Niall megsimogatja Raven fejét, majd a térdét szorongatva felegyenesedik, nem kerüli el a figyelmem az arcának fájdalmas rándulása, melyet gyorsan eltűntet, és felváltja a boldog mosolya. Raven ugrándozva szalad oda a még mindig az ajtóban álló szüleinkhez, míg én Niall karjába kapaszkodva lépdelek feléjük.
- Sziasztok - nyögöm ki végül esetlenül, és megkeresem az előttem álló két felnőtt döbbent tekintetét.
- Jó napot! - annak ellenére amit az autóban mondott, Niall sokkal bátrabb, mint én. Az egyik karját körém fonja, a másikat azonban apa felé nyújtja, és férfiasan kezet szorítanak. Nem értek az emberek viselkedéséhez, de azt azonnal felismerem, hogy apa igyekszik szigorúnak tűnni amellett, hogy kicsit talán le van nyűgözve. Még soha nem voltam ennyire büszke Niallre, mint most, és magamra sem. Valamit mondanom kellene, bemutatnom őt úgy, ahogy Mullingarben a saját családja előtt ő tette, de egyelőre megszólalni sem tudok, csak büszkén feszítek mellette.  - Örülök, hogy megismerhetem önöket, Niall Horan vagyok, Hazel barátja.
- Mi is nagyon örülünk neked, Niall! Gyertek be! - szólal meg elsőként anya, és Ravent beterelve maga előtt megfordul, és beinvitál minket a kis lakásba. Amíg háttal vannak nekem összeszedem a bátorságom, majd belépve a gyerekkori otthonomba összeszedem magam, és megszólalok, hogy felhívjam magamra a figyelmüket. Érzem Niall értetlenségét, hogy kíváncsi arra, miért nem ölelnek meg a szüleim, és fogadják úgy a 2 éve nem látott gyereküket, ahogy őt néhány hónap után a sajátjai, de nem tesz fel kérdéseket, mert ennél sokkal udvariasabb.
Kibújunk a cipőinkből és lesegíti a kabátom, utána megfogom a kezét és megállok a két ember előtt, akik felneveltek, mert elfelejtettek bemutatkozni a férfinak, akit szeretek.
- Niall, szeretném bemutatni neked a szüleim, Davin és Eva Clarkot.
- Hazel, Hazel, megnézed a szobám meg a játékaim? - rongyol elő a kistestvérem egy játék babával a kezében. - Jöhet az a fiú is, aki szerelmes beléd! Jössz? - ragadja meg Niall kezét izgatottan.
- Persze, kicsim, van 1-2 dolog amit be kell hoznom az autónkból, de utána megnézek mindent - minden erő kiszáll a lábamból a meghatottságtól, és könyörögve emelem a tekintetem a szüleimre, hogy ne viselkedjenek furcsán velünk. - Behozom a bőröndjeinket, jó? - érinti az ajkát az enyémhez, és megsimítja az arcom. Tudom hogy szándékosan csinálja, hogy megmutassa a szüleimnek, hogy én már nem az a gyerek vagyok, aki voltam, és nagyon jól csinálja, mert a szájuk valósággal tátva marad.
- Rendben van a térded? Megyek segíteni - indulok meg, reménykedve abban, hogy nem hagy velük egyedül, de finoman visszatart.
- Maradj csak, minden rendben, fél perc az egész.
A fél perc viszont számomra felér egy fél évezreddel, mert a csacsogó húgom ellenére ránk telepszik az a csend, ami az egész életemre jellemző volt, hiába beszélünk néha telefonon.
- Jól utaztatok? - szólal meg először apa, mióta itt vagyok.
- Igen, remekül - húzom mosolyra a szám, és ezzel vége is a kommunikációnak köztünk, idegesen jártatja a tekintetét a szobán, és már-már segélykérőn pislog anyára meg a kislányra, aki a karácsonyfáról és a Télapóról hadoválva ugrándozik előttem.
- Baj, hogy eljöttünk? - kérdezem végül a kezeim tördelve. - Nem maradunk sokáig, holnapután hazamegyünk Londonba, az új évet a barátainkkal ünnepeljük.
- Dehogy baj, szívem, nagyon örülünk nektek! A barátaitokkal? - lelkesedik anya. - Aha - harapdálom az alsó ajkam - vannak.
A bőröndünket cipelve megérkezik a megmentőm, és apa, csak hogy csináljon valamit felkapja az egyik nehéz táskát.
- Előkészítettük neked a vendégszobát idelent, fiam, Hazel neked pedig érintetlen a régi szobád - mondja, miközben Niall arcára kiül az értetlenség, és valószínűleg ugyanaz játszódik le a fejében, ami az enyémben is végbement, amikor Bobby a vendégszobáról beszélt.
- Köszi, apa, de Niallel mi együtt alszunk - biccentem fel a fejem, és már-már elvárom, hogy büszkék legyenek rám.
- Igazán nem szükséges, kicsim... - kezd rá anya.
- Ha önöket zavarja, ha együtt alszunk, akkor jó nekem idelent is... - vág bele Niall is, de egyikőjüket se hagyom, hogy végigmondja.
- Nekünk egymás mellett jó, és elég nagy az ágyam kettőnknek, később felviszem az ágyneműt.
- Ahogy gondolod - pislog nagyokat apával egyetemben, míg én lassan odaballagok a barátomhoz és megfogom a kezét. 
- Megnézitek a karácsonyfát? Én díszítettem apával! - szalad utánam Raven, és mindkettőnk szabad kezét megragadva próbálja felhívni magára a figyelmünket.
- Figyelj csak - hajol le hozzá Niall, és pont azért, mert nem guggol, tudom, hogy fáj a térde - várj meg minket a fánál, a Mikulás hozott nekünk valamit, amire a te neved van írva, de előbb ki kell pakolnunk.
- Tényleg? - ragyog fel méginkább a kis arca, majd Niall nyakába veti magát, és én megint alig tudom visszafojtani a könnyeim. Ez a kis ember az egyetlen, aki számára nem furcsa a jelenlétem, és az sem, hogy van velem egy fiú, ő az oka annak, hogy nem akadok ki a kínos helyzeteket miatt, és bírom rá Niallt arra, hogy inkább szállodában éjszakázzunk, holnap pedig menjünk haza.
Felbaktatunk a lépcsőn, és azon a rövid úton a szobám felé megelevenedik a szemem előtt az életem összes itt töltött napja, melyet csak fokoz az, amikor benyitunk a helyiségbe, ami ugyanúgy néz ki, mint amikor itthagytam. Nincs benne semmi személyes, se képek, se matricák, se személyes tárgyak, semmi, csak azért nem lett átalakítva a költözésem után vendégszobának, mert már eleve az.
Csendben bemegyünk, azután sem szólunk egymáshoz még egy darabig, miután becsukjuk az ajtót, csak csendben Niall kitárt karjai közé lépek, és behunyt szemmel a mellkasára hajtom a fejem.
- Sajnálom - nyögöm ki végül halkan - ez szörnyű volt.
- Nem volt az - simogatja meg a hajam - nagyon aranyos a húgod, és a szüleid is kedvesek, csak furcsa nekik ez az egész, én.
- Nem - rázom meg a fejem - én is furcsa vagyok nekik, mindig is az voltam, még megérinteni se mernek - kicsit elcsuklik a hangom, de gyorsan lenyelem, azonban előle nem tudok elrejteni semmit.
- Minden rendben lesz - kezdi gyengéden masszírozni a tarkóm - csak adj egy kis időt nekik, és magunknak is.
Az ajkait megnyugtatóan az enyémekre helyezi, mélyen beszívom a levegőt és magamhoz szorítom. Bár bejönnének most, bár látnák, mennyire akarom ezt, mennyire igyekszek, bízom benne, és hogy szeretem őt!
- 2 nap és otthon leszünk, a lakásodban, vagy nálam a cicánkkal, és senki sem fog furcsán nézni, ha megcsókollak, gondolj erre - mosolyog rám, és biztató puszit nyom a homlokomra.
Aprót bólintok, a jelenlegi helyzetben nagyon szeretném átugrani a holnapi napot, és már otthon lenni, de az izgatott kislány miatt bűntudatom támad. Talán magunkkal vihetnénk egy kicsit, csak néhány napra, de a szüleim ebbe sosem egyeznének bele.
- Menjünk le, Raven biztos nagyon türelmetlen - húzódok el tőle nagyot sóhajtva.
- Édes kislány - mosolyog rám, miközben kinyitja az egyik nagy bőröndöt és előszedi belőle a becsomagolt dobozokat. - Te is ilyen voltál?
- Valamikor régen - nyelek nagyot - de ő sokkal jobb, mint én.
Nem válaszol, bár az arcát látva tudom, hogy nem ért velem egyet, de nem akar újra belemenni abba, hogy leszidjon amiért így beszélek magamról. Nincs bennem semmi negatívság, nem azt mondom, hogy én rossz gyerek voltam, mert nem, de a saját makacsságom és a gyerekes hisztim vitt bele abba, ami örökre megpecsételte az életem, még akkor is, ha egyszer végleg túlteszem magam rajta.
- Ne hagyj velük egyedül - kérem, mielőtt még kimennénk - annyira kínos.
- Nem foglak - ígéri, majd dobozokat és tasakokat szorongatva újra visszamegyünk a frontra.
Anya a konyhában van, és az illatokból ítélve főz valamit, az apám pedig a nappaliban, egy könyvvel a kezében bólogat Raven fecsegésére, és néha feltesz neki 1-2 kérdést. Ha más nem, az örömmel tölt el, hogy a kisebbik lányukkal mindkét szülőm képes kommunikálni.  
- Azt mindet nekem hozta a Mikulás? - sikkantja a húgom.
- Hát, azért nem mindet, de többnyire - kacsint rá Niall, és a kezembe helyez egy fehér ajándéktasakot, és egy kisebb sötétkék dobozt, a többivel pedig letérdel a kislány elé. Követem a példáját, mert még ha nekem nincs is semmi közöm ehhez, az én testvéremről van szó, és nem állhatok csak úgy a barátom mellett, mint egy fadarab.
- Boldog Karácsonyt, Raven - nyújtja át neki a dobozokat. - Hazeltől és tőlem!
- Köszönöm! - bár a szemei azt tükrözik, hogy legszívesebben elmarná az összeset, udvariasan elveszi őket, és úgy ölel meg minket, hogy az egyik kis karjával Niallt, a másikkal engem fog át. Behunyt szemekkel fonom a karjaim kettőjük köré, és percekig nem is engedjük el egymást, utána is csak azért, mert Raven megelégeli az ölelkezést, és nekiesik a dobozoknak. Megint akkor jön a dolgok neheze, amikor a maradék két csomaggal a kezemben, amikben nem is tudom, hogy mi van, meg kellene szólítanom a szüleim.
- Anya, tudnál jönni egy pillantra? - köszörülöm meg a torkom, és ismét Niall kezébe kapaszkodok.
- Persze, Kicsim - szól a konyhából, majd néhány másodpercnyi pakolászás után kijön, és megtekinti, ahogy a húgom boldogan mutogatja az ajándékait apának. Most nekem kellene mondanom valamit, Niall jelzi is ezt egy apró kis szorítással, miközben szüntelenül mosolyog.
- Mindketten szeretnénk boldog karácsonyt kívánni nektek - motyogom zavartan - köszi, hogy itt lehetünk.
Zavartan előrelépek, magam után vonszolva a támaszom, és átnyújtom a csomagokat a döbbent szüleimnek, ezzel együtt pedig esetlenül át is ölelem őket. Mindketten megmerevednek, néhány másodperc múlva azonban fel is olvadnak, és körém fonják a karjaikat, belőlem meg hirtelen minden eddig visszafojtott érzelmem irántuk felszakad, és sírva fakadok. Most én nem tudok ezzel mit kezdeni, úgyhogy kibontakozok a karjaim közül, és ahhoz az egyetlen emberhez fordulok, aki iránt tényleg tudom kezelni az érzelmeim.
- Jól van - mormolja a fülembe - nem történt semmi, kicsim.
Én őhozzá bújok, anya pedig apához, és mindketten sírunk, akarok mondani valamit arról, hogy mennyire sajnálom, hogy azzá váltam amivé, de a számat se tudom kinyitni.
- Apa, miért sír anya meg Hazel? Mi a baj?
- Semmi, drágám, minden rendben - válaszol a húgomnak apa, és a mondat végén az ő hangja is elcsuklik. Évek óta először értek hozzám, ő pedig talán 8 éves korom óta először úgy, hogy nem rándultam össze tőle.