2017. október 13., péntek

Epilógus

Sziasztok!
Nem is tudom, hogy hogyan, egyáltalán mivel kezdhetném. Hogy őszinte legyek nem nagyon van mit mondanom, nem igazán jutott el még az agyamig, hogy vége, bár írás közben nagyon is azt éreztem, hogy tökéletes döntés volt ott lezárni ezt a történetet, ahol lezártam múlthét pénteken, és szívem szerint nem is írtam volna meg az epilógust, mentségemre szóljon azonban, hogy az viszont egyetlen percre se jutott eszembe, hogy hagyom az egészet és szólok nektek, hogy ez most elmarad, mindössze úgy érzem, hogy enélkül is jól lezártam ezt a történetet, bár ezt nem az én feladatom eldönteni.
Valamikor a napokban fogok még jelentkezni egy bejegyzéssel, amelyben kicsit jobban összeszedem a gondolataim, és tájékoztatlak titeket az írással kapcsolatos jövőbeli terveimről, és döntéseimről. 
Szeretlek titeket!
N.x 
 Niall Horan

- Basszus, haver! - szakad ki Zaynből, amikor meglátja, hogy mi az, amiből tökéletes szobát kellene varázsolni a lányomnak.
Dobozok, csomagok, mindenféle apró darabból álló ikeás bútor, kis csecsebecsék, szétszerelt babaágy, pelenkázó, mindez közepén pedig két vödör festék és egy vastag guriga öntapadós tapéta, meg az üres falak.
- Egy szóval se mondtam, hogy egyszerű lesz - vakargatom meg a fejem - de ezért vagytok itt.
- Csináltunk már ilyet - veregeti meg a vállam Liam - és tökéletes lett, ez is az lesz.
Elmosolyodok, a többiek egyetértően bólintanak, és szó nélkül nekiállnak, hogy kipakolják a dobozokat a folyosóra. Próbálok visszaemlékezni arra, milyen volt, amikor az ikrek szobáját csináltuk, de mintha hirtelen elfelejteném az egészet, és azt sem tudnám, hogy hogyan kell egy ecsetet megfogni, mert egészen más segíteni abban, hogy valaki más gyerekének tökéletes kis helye legyen, mint a sajátomnak. Kiakadok, ha valamit elrontunk, ha a fal foltos lesz, a tapéta elszakad vagy leesik, ha tönkretesszük a bútorokat, amiket Hazellel olyan gondosan választottunk ki, mert bár bármikor vehetünk újakat, az mégsem lenne olyan. Azt akarom, hogy minden már elsőre sikerüljön, hogy amikor hazaér egy gyönyörű gyerekszoba várja az üres, szürke falak helyett, és ha akar azonnal elkezdhesse a rendezgetést, és ezredjére is összehajtogassa a kis ruhákat. Csordultig van a szívem már a gondolattól is, hogy a kis helyes, gömbölyű pocakjával itt álldogál, simogatja a bútorokat, a falakat, és megpróbálja felgyorsítani az idő múlását addig, amíg a karunkban nem tarthatjuk a mi tökéletes kislányunkat. Azonban semmi pénzért nem siettetné őt egyikünk sem, tekintve, hogy már a meglepően gyors fogantatása is kész csoda volt számunkra, az pedig még inkább, hogy kisebb-nagyobb problémákkal, de sikeresen és egészségesen eljutottak mindketten a 30. hétig, illetve hárman, mivel az idegeim nekem is eléggé megsínylik ezt a tortúrát. Tisztában vagyunk vele, hogy ez a kislány lesz valószínűleg az egyetlen vér szerinti babánk, és emiatt még inkább igyekszünk, hogy minden a lehető legjobb legyen számára, addigra is, mire megérkezik, és azután is.
- Ne aggódj, menni fog - biztat Haz, és cinkos mosolyt villant rám.
Még szép, hogy menni fog, fantasztikus Apa és a legalább annyira fantasztikus nagybácsik csodás lakhelyet fognak csinálni a kis hercegnőmnek!
- Hogy gondoltad? - kérdezi Lou a falak hosszas vizsgálata után.
- A szemben lévő fal, a jobb oldali, és az ajtó felőli lila - magyarázom a kezemmel mutogatva - a balon van a tapéta.
Nagyon remélem, hogy jól emlékszem, és Hazel így mondta, meg azt is, hogy azóta nem gondolta meg magát.
- Sima ügy - bólint vigyorogva, majd megemeli az egyik nehéz dobozt Liammel, és kihátrál a folyosóra. Az üres falakat és ezt a kezdetleges kupit elnézve még csak elképzelni tudom azt, ami remélhetőleg a nap végére lesz ebből a szobából, de máris alig várom, hogy kész legyen, és hogy akár minden este, az éjszaka legközepén is bejöjjek ide, és a karomba vegyem azt a kis apróságot, aki csak az enyém, és a nőé, akit minden porcikámmal imádok, addig pedig amíg meg nem érkezik csak azért járjak be, hogy valamivel enyhítsem a türelmetlenségem.
Nem akartuk túl korán megcsinálni a szobát, tekintve azt, hogy Haze erősen veszélyeztetett terhes, örülni is alig mertünk, elmondani másoknak pedig még annyira se, mert rettegtünk attól, hogy egyik pillanatról a másikra az egésznek vége szakad, és itt maradunk egy kész szobával, meg rengeteg dologgal, összetörten, baba nélkül, de a lányunk már most egy igazi kis harcos, úgyhogy épp itt az ideje annak, hogy minden készen álljon az érkezésére. Mert meg fog érkezni, méghozzá makk egészségesen, mert az anyukája a legfantasztikusabb nő az egész univerzumban, aki mindent túlél, mindegy milyen nehéz az, és mindenre képes.
- Csinálsz is valamit, apuci, vagy csak állsz és ábrándozol? - lök oldalba Zayn. - Így nem lesz kész a lányod szobája, mire megérkezik az asszonykád.
- Bocsi - rázom meg a fejem - persze, hogy csinálok!
- Hát persze! - bólintanak, és mondják szinte teljesen egyszerre. Roppantul jól szórakoznak rajtam és a lelkesedésemen, meg azon, hogy mindent egy kicsit túlreagálok, de egyáltalán nem bántó szándékkal teszik, és a kiröhögés mellett meg is értenek, főleg úgy, hogy nem én vagyok az egyetlen kispapa a társaságban, ugyanis Harryéknél is érkezik a trónörökös, és Miráéknál sem az ikrek már a legkisebbek. Az esküvőnkre Mack már csak begurult, azonban még így is megnyerte a leglelkesebb tanu és vendég díját amellett is, hogy Aria végig zokogta a szertartást annak ellenére, hogy megígértem, 20 év múlva őt is feleségül veszem, Ms Posey Payne viszont volt kegyes megvárni, hogy a nászutunkról hazaérkezve kiessünk a repülőből, és az érkezésére mindketten a kórházi folyosón toporogjunk. Két rettentően okos, mégis kisördög 5 évessel, és egy veszélyesen bátor 1,5 évessel nem unalmas a Payne család élete sem, Liam mégis itt van, és segít az én kis szemem fényének a szobájában, ahogy a kis Styles miatt is összefogunk majd, miután hajlandó lesz megmutatni magát, mert az apjával ellentétben neki egyelőre nincsenek nudista hajlamai.
A bútorok és minden más kipakolása után már nem is tűnik olyan nagy munkának ez az egész, csupán három fal van, amit szépen ki kell festenünk, és egy másik, amire felragasztjuk a kis virágmintás tapétát. Ahogy Louis mondta, sima ügy, csak minden sikerüljön elsőre, és legyen tökéletes. Nagyon szeretném kivenni a részem mindenből, de rá kell jönnöm arra, hogy ez lehetetlen, úgyhogy felosztjuk egymás között a munkát, Harry, Louis, és Zayn kap 1-1 falat festésre, én meg Liammel a tapétával fogok ügyeskedni, mert a saját csemetéinek a szobájánál is mi küzdöttünk meg ezzel a feladattal. Érdekes, de egyikünknek sem jutott eszébe, hogy szakembert hívjunk és ő csinálja meg ezeket a feladatokat, hiába nem értünk ezekhez a dolgokhoz. Az nem lenne személyes, nem mondhatnánk el később a gyerekeinknek, hogy a szobáik a mi kezünk alól kerültek ki, mert szeretjük annyira őket, hogy még ezeket is mi csináljuk, még ha kicsit esetlenül és lassan is. Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy nem akarunk csak genetikailag apák lenni, vagy olyanok, akik csak a pénzt adják. Nekünk ennél sokkal komolyabb terveink vannak, amit Louis és Liam tökéletesen meg is valósít, és hiszem, hogy egyszer az én kislányom is azt mondja majd, hogy nálam jobb apát nem is kívánhatna magának.
Csupán a gondolattól is könnyek futják el a szemem, annyi terhes, vagy kisgyerekes nő vesz körül, hogy kezdem átvenni az érzékenységüket, aminek következtében lassan már egy aranyos kiskutya is könnyeket csal a szemembe, nemhogy a születendő gyerekem. Az a célom, hogy a lehető legjobb, legszebb, legteljesebb életet biztosítsam számára és az édesanyja számára, hogy a kapcsolatunk harmonikus legyen, a családunk idilli, és ezért a halálom napjáig mindent hajlandó vagyok megtenni. 
Világéletemben utáltam a nagyon macerás, türelmet igénylő dolgokat, mert mindig is borzasztóan izgága voltam ahhoz, hogy leüljek mondjuk egy kirakós mellé, és órákig molyoljak vele, most azonban nagyon is örömömet lelem abban, amikor a falak kifestése, és a tapéta felragasztása után elkezdjük összeszerelni a kiságyat és a bútorokat. Borzasztóan élvezem, hogy látom a szemem előtt létrejönni azt a kis zugot, ahol az én drága kislányom élni fog, hogy végre áll az ágy, amiben majd alszik, és ami mellett minden éjszaka ott fogok állni, hogy csodáljam. Semmit sem vártam még életem során annyira, mint hogy egyszer végre a kezemben tarthassam őt, és már most azon gondolkozok, hogy bár sose nőne majd fel, és sose kellene majd elengednem azt a csöppnyi kis kezét, amit néha olyan erővel présel Haze hasfalához, hogy tisztán látszanak az apró kis ujjai. Ilyenkor csap csak arcon igazán az a felismerés, hogy apa vagyok, hogy az az álmom válik valóra, amire évek óta vágyok, és hogy a kapcsolatunk Hazellel révbe ért, mert családunk lesz, már most van.
- Hova is küldted el Hazelt? - zökkent ki Zayn a gondolataimból.
- Én sehová - háborodok fel kissé, miközben összecsavarozom a hófehér ruhásszekrény két darabját.
- Hogyan feltételezheted azt, hogy Nialler elküldi bárhová is a terhes feleségét, te agyament? - gúnyolja ki Louis az enyhe túlféltési hajlamom a legnagyobb jóindulattal. - Hiszen terhes!
- Kapd be - intek be neki félkézzel, míg a többiek elnevetgélnek rajtunk. - Dolgozik, valami olyan felkérést kapott ami "egyszerűen visszautasíthatatlan", ezért megragadtam az alkalmat és gondoltam megtisztellek titeket azzal, hogy segíthettek az én kis tündérem szobájában.
- Szoktad egyáltalán a nevén emlegetni? - nevet rám Harry, és a kérdése lényegében teljesen jogos is, mert bár már döntöttünk a névről, nem igazán hívom így, mert addig kell becéznem ameddig csak lehet, amíg rám nem szól majd egyszer, hogy ne hívjam úgy, ahogy, mert ciki. Tapasztalatból mondom.
- Nem - válaszolom - bőven lesz még alkalmam a nevén szólítani. 
- Az biztos - sóhajt fel gyötrelmesen Liam - milyen világ az, ahol az 5 éves lányom rám szól, hogy ne hívjam Freddie előtt kiscicámnak, és ne pusziljam meg?
Louis bősz vigyorgásba kezd, míg Liam már-már gyilkos tekintettel, sértődötten méregeti.
- Már próbálom rábeszélni Mirát a következő babára, mert hamarosan a kicsi is direkt fog csapkodni, ha megközelítem, ezt nem lehet máshogy túlélni. Ebben a családban egyedül Noah az én gyerekem, ő nem ilyen kis undok. 
- Még - ront tovább a helyzetén Lou, bár az arca neki is kissé elcsügged - a lányaid egyszer kinövik majd ezt, viszont a fiadat még most úgy csókolgatod össze ahogy akarod, de oszd be egész életedre.
- Ne beszéljünk erről - motyogja a háromgyerekes apukánk a fejét rázva, én meg egyetértően bólintok. Elképesztő, hogy milyen hamar váltak pólyás kisbabákból egyfolytában csacsogó, örökmozgó gyerekekké az ikrek, és hogy az a kislány is, aki a nem olyan rég történt esküvőnkön még pocaklakóként vett részt, most nagyobb, mint a testvérei voltak akkor, amikor megismertem a feleségem, nem is beszélve a rangidős Freddie-ről. Feláll a karomon a szőr attól, hogy mennyire repül az idő, úgyhogy igyekszek olyan gyorsan kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat amennyire gyorsan csak lehet. 
Órákig bíbelődünk a bútorokkal, az orrunkat csavarja a festékszag, úgyhogy kinyitjuk az ablakot és az ajtót, hogy huzatot csináljunk, és így a falak is gyorsabban száradjanak. Tudom, hogy ennek semmi esélye, de nem bánnám, ha csoda történne, és megszáradnának még mielőtt Hazel hazaér, és minden a helyére kerülhetne, de akármennyire is akarom, ez egy több napos folyamat. 
- Itt az én haverom! - derül fel Zayn arca, a fejemet felemelve pedig meglátom Szergejt besomfordálni.
- Nem! - szólok rá kissé erőteljesen még mielőtt kíváncsiskodva közelebb lépne a falhoz, vagy bármihez is hozzáérne. - Kifelé innen, Szergi! Sicc!
- Most meg miért vagy ilyen undok vele? - kel a védelmére.- Ő is itt lakik!
- Itt, ebben a szobában biztos hogy nem! - pattanok fel, és a lábszárammal finoman kiterelgetem a bozontos állatot a lányom szobájából. - Bocs, szőrgolyó, de ide neked tilos a bejárás!
- Rosszabb vagy mint Mira, haver - nevet rajtam Liam, mire a többiek is csatlakoznak hozzá - pedig azt a tisztaság és egészségmániát párosulva a borzasztó féltéssel nehéz überelni.
- Bárhová máshová bemehet, de ide nem - védekezek - még csak az hiányzik, hogy a bútorokon járkáljon, beleragadjon a szőre a festékbe, vagy befeküdjön a ruhák közé.
- Emlékszel rá, hogy ennek a kislánynak te az apja vagy? A jófej, laza, engedékeny szülője? - cukkol Lou, mire szúrós pillantást vetek rá.
- Az is vagyok, meg az apja, akinek az a feladata, hogy megvédje, és ha a macskaszőrtől kell megvédeni, akkor attól védem meg, úgyhogy röhögjetek csak! 
- Tudod, hogy csak szívatunk - veregeti meg a vállam Haz - ezek ketten is pont ezt művelték, és én is ezt fogom, Zaynről meg ne is beszéljünk!
- Hé! 
- Fejezzük be ezeket, aztán lépjünk le még mielőtt Hazel hazaér - fog hozzá ahhoz, hogy behelyezze a fiókokat a szekrénykébe.  
Meglepően gyorsan végzünk, a végeredmény pedig igazán hasonlít ahhoz a szobához, amit elképzeltünk, mert bár még eléggé üres, lakatlan, és érződik friss festékillat, összességében igazán kislányos gyerekszoba formája van, aminek a falait Haze gyönyörűen kidekorálja majd, és ha a helyére kerül az a rengeteg dolog, amit vásároltunk, igazán otthonos lesz.
Miután elmennek visszamegyek, és perceken keresztül állok az ajtóban, csodálva a munkát, amit viszonylag rövid idő alatt végeztünk el. Szergej a lábamhoz dörgölőzve nyivákolni kell, nekem meg megesik rajta a szívem, úgyhogy a karomba veszem, és úgy döntök, megengedem, hogy megnézze a családunk legújabb tagjának a lakhelyét, elvégre ez az ő életét is megváltoztatja majd. 
- Ez egy nagyon kivételes alkalom ám, öreg - motyogom - először és utoljára vagy itt egy darabig. 
A macskával a karjaim közt ténfergek az egyelőre üres kiságy, szekrény, pelenkázó, és fotelek között, és ez megint azt juttatja eszembe, hogy már csak néhány hét és itt lesz a karjaimban, vele fogok így sétálgatni, nem ezzel a kis átokkal, aki minden lehetőséget megragad arra, hogy valahogy kitoljon velem.
- Na, mit szólsz hozzá, haver? Tetszeni fog a gazdádnak? - válaszul elégedetten dorombol, bár ez lehet csupán azért van, mert vakargatom a fülét, mindenesetre pozitív jelként könyvelem el magamban. 
Alig várom, hogy Hazel hazaérjen, de most nem csöröghetek rá, hogy megkérdezzem, mikor fog végezni, hiszen dolgozik, és a hangomból rögtön tudná, hogy sántikálok valamiben, nem marad más tehát, mint az, hogy türelmesen várakozzak. Kivételesen nem akarok ledőlni a tv elé és golfot vagy focit nézni egy sör társaságában, így jobb híján kapcsolok be zenét, majd a konyhába megyek, és felcsapom Haze egyik szakácskönyvét, hogy készítsek valamit vacsorára. A házunkat már betöltik a jó illatok, és hangosan éneklek a hús forgatás közben, amikor Hazel rám talál. 
- Szia! - köszön lágyan, halkan kuncogva, és amikor meglepetten megpördülök ismét tudatosul bennem, hogy a világ leggyönyörűbb nője a feleségem. Csodaszép, ahogy kis ruhájában és farmerkabátban, lábait a puha mamuszába dugva álldogál, a haja hullamosan omlik a vállára, és derűs arccal mosolyog rám. 
- Szia Gyönyörű! - zárom el azonnal a lángot, és rohanok oda hozzá. Úgy hiányzott! 
A kezeim közé veszem az arcát, a kis pocakja a hasamhoz ér miközben átölelem és gyengéden megcsókolom. 
- Mit csinálsz? - kíváncsiskodik oldalra döntött fejjel, ekkor azonban nyávogva beüget a konyhába Szergej, és azonnal felhívja magára a figyelmet. - Adtál neki enni, Niall? Akkor ilyen hangos.
- Színig van a tálkája - válaszolom gyorsan - készítettem vacsorát, hogy neked ne kelljen foglalkozni vele. Hogy van az én pici lányom? - fektetem a tenyerem a pocijára, és végigsimítok rajta.
- Tökéletesen, azt hiszem - emeli rám a tekintetét - egész nap fészkelődött, folyton pisilni járok mert valahogy úgy fekszik. 
- És te hogy vagy? A pisilést leszámítva - simítok el néhány tincset az arcából, és apró kis puszikat adok a szájára. Végre, végre itthon van, itt, ahol láthatom, vigyázhatok rá, és a macskánkon meg a gyerekünkön kívül semmi sem vonja el rólam a figyelmét. Önző vagyok, de nem szeretek osztozni rajta, főleg nem most. 
- Jól - valaszolja derűsen - most már kezdenek fájni a lábaim meg a hátam, és fáradt vagyok, de minden rendben.
- Feküdj csak le egy kicsit, mindjárt viszem a vacsorát - fogom meg a kezét, hogy átkísérjem a nappaliba, helyette viszont amennyire tud a babától átölel, és a mellkasomra hajtja a fejét.
- Hiányoztál.
- Te is nekem, szerelmem - válaszolom meglepetten és magamhoz húzom. Az egyetlen dolog ami zavar abban, hogy terhes, az az, hogy nem tudunk igazán összebújni, de azt hiszem ezt túlélem, és a helyzet amúgy sem olyan vészes, hiszen kicsi pocakja van. 
- Felmegyek átöltözni, utána vacsizunk? 
- Aha, addig elkészítem az asztalt - puszilok bele a hajába - de előtte felmegyek veled, szükségem van valamire. 
Megfogom a kezét, és a konyhában mindent őrizetlenül széthagyva elindulok vele fel az emeletre, mert azt hiszem, tudom, hogyan mutathatnám meg neki az alkotásunk. 
- De furcsa szag van - húzza fel az orrát, mire kis híján elnevetem magam - nem működik a szellőző? 
- Nem tudom, ránézek később - válaszolom somolyogva. - Figyelj csak, nem gondolod, hogy lassan ideje lenne berendezni a babaszobát? - torpanok meg akkor amikor elé érünk. Közvetlenül a mi szobánk mellett van, ami több szempontból is praktikus, például azért, mert éjszaka nem kell majd több métert megtenni, csupán néhány lépést, hamarabb meghaljuk, ha felsír, valamint ha majd nagyobb lesz, és szeretne bebújni közénk éjszaka, neki sem kell túl nagy utat megtenni.
- De, most már ideje lenne, viszont ez óriási munka, Niall, szakembert kellene hívni.
- Mert azt hiszed, hogy nem tudom megoldani? - helyezem a kezemet a kilincsre és lassan elkezdem lenyomni - kételkedsz bennem? 
- Dehogy, csak te dolgozol, nekem meg nem megy már.
- Nem dolgozok állandóan - simogatom meg az arcát - arra van időm, amire akarom, hogy legyen, és rád, meg a kislányunkra mindig lesz. 
- Tudom - válik kissé fátyolossá a tekintete, miközben pedig megcsókoljuk egymást a fél kezemmel kilököm az ajtót, hogy amikor elválunk, és kinyitja a csodaszép, okos szemeit, a lila falakat, a tapétát, és az összerakott bútorokat lássa. Hosszabban tartom lehunyva a szemeim, mint ő, de még így is tudom hogy mikor látja meg, mert a lélegzete elakad, az ujjai megszorítják a karom, és abból ítélve, hogy néhány pillanattal később nekem dőlve beletemeti az arcát a pólómba hamarosan sírva fakad. Csak ha ő elkezd sírni, akkor biztos én sem fogom kibírni. 
- Megcsináltad - mondja elvékonyodó hangon. 
- Segítettek a többiek - nyitom ki a szemeim, és a karjaimba zárom - egész nap azon dolgoztunk, hogy kész legyen, nem sokkal azelőtt mentek el, hogy megérkeztél. 
Az arcát a kezeibe temetve zokogni kezd, és bár tudom, hogy boldogságában teszi, elszorul a torkom, mert az, ha sír, legyen az bármi miatt, jobb, mintha magában tartaná, mégis gyűlölöm, mert hát ki akarná a feleségét sírni látni? Én nem, nagyon nem. 
- Miért sírsz? - fogom meg a kezét, és elhúzom az arcától. - Haze... Nem tetszik? - kérdezem elbizonytalanodva.
- Olyan csodálatos vagy - válaszolja halk hüppögések közepette, és lábujjhegyre állva belecsimpaszkodik a nyakamba. 
- Te vagy az - válaszolom rekedten, most már én is fátyolos tekintettel.  - Gyere be, nézd meg, csak tegyél valamit az arcod elé a festék miatt.
- Niall, a festékben nincs semmi káros, direkt olyat választottál - nevet, és a kézfejével megtörli az arcát, majd a kezemet szorongatva belép, és újabb könnycseppek buggyannak elő a szeméből.
- Ilyennek képzelted el? 
- Nem - rázza meg a fejét, ami miatt összeugrik a gyomrom - ez még sokkal csodálatosabb. Köszönöm! 
- Nem, kérlek ne - fogom a kezeim közé az arcát - ne köszönd meg, mert nincs mit, hiszen ez a dolgom. Amint megszáradtak a falak mindent a helyére teszünk, behozom a szőnyeget és segítek elpakolni a dolgokat meg kidekorálni a falakat, ha akarod. 
- Fantasztikus apa vagy, ugye tudod? - néz a szemembe nagy krokodilkönnyekkel az arcán, fél kezével átölelve a pocakját. 
- Még meg sem született...
- De te már most az vagy - simogatja az ujjaival a tarkóm - Avery imádni fog téged.
- Én is őt - buggyannak ki nekem is a könnyeim - már most imádom. Mindkettőtöket. 

Hazel Clark 

Egy mély lélegzet kíséretében térek magamhoz és azonnal felülök, kábán tapogatózok Niall után azt remélve, hogy az ölelésében gyorsan újra álomba süllyedek majd, de nincs mellettem, ha pedig itt nincs, akkor kizárásos alapon a lányunknál van. Lassan, fájdalmasan felülök, a lábaim a papucsomba dugom és belebújok a puha köntösömbe, hogy aztán így csoszogjak el halkan az ajtóig, és pillantsak ki rajta. A szomszéd szoba ajtaja résnyire nyitva van, a résen pedig tompa fény, és Niall hangja szűrődik ki, ahogy éppen felolvassa, és átkölti a lányunk egyik kedvenc meséjét, így lesz Szépségből "a csaj", Mrs Pottsból kancsó, Csésziből pohár, Lumiére-ből pedig állandóan dumáló gyertyatartó.
- Apa, nem is így van! - kacagja hangosan Avery. 
- Dehogynem, ez van ideírva! - háborodik fel.
- Hazudsz, anyu nem így szokta felolvasni! Ne legyél buta, apu! 
- Igazad van, de nem mindenki tud olyan jól mesét olvasni, mint anyu, kicsim, úgyhogy most be kell érned velem. Ugye nem baj? 
- Nem - válaszolja dalolva, kicsit sem tűnik álmosnak, pedig éjjel kettő van, ellenben vele Niall hangja viszont elég érdes, és fáradt. - Elénekled a dalt? 
- Aludnod kellene, Aves - válaszolja, a hangja viszont olyan lágy, hogy tudom, a világ egyetlen kincséért sem erőltetne rá a lányára semmi olyat, amit nem akar. 
- De nem vagyok fáradt - erősödik.
- Én viszont igen, eléggé - vallja be. - Melyik dalt, azt amelyik a mesében van? 
- Igen - válaszolja, és a nyakamat teszem rá, hogy hozzá óriásit bólint. Az "igen" sokkal inkább "iden"-nek hangzik, tekintve, hogy még mindig nagyon kicsi, és nem bír kimondani egyes betűket, azonban nagyon okos, és egész nap csacsog, amit bizonyára az apukájától örökölt, mert én soha életemben nem beszéltem annyit, amennyit a lányom az elmúlt néhány  hónapban. 
A szívemet elönti a melegség, amikor Niall elkezdi a dalt, közelebb húzódok az ajtóhoz, hogy lássam őket, Niallt, aki alig fér el Avery ágyában, a lábait fel kell tennie a leesésgátlókra, ami bizonyára nagyon kényelmetlen, mégis ott fekszik a kislánnyal a mellkasán, és le-lecsukódó szemekkel énekli a kedvenc dalát. 
Miután vége lesz halkan benyitok, a férjem alig van ébren, és Avery is valahogy álmosabbnak tűnik, de derült arccal elmosolyodik amikor meglát, és felemeli a fejét az apukája mellkasáról.
- Szia, anyu - mondja, és a kócos, elfeküdt világosbarna hajával, a nagy, kék szemeivel, és az aprócska szeplőkkel az arcán annyira tündéri, hogy még mindig nem tudom elhinni, hogy ő az én gyerekem.  
- Szia, kisbabám - guggolok le az ágy mellé, és végigsimítok az arcán - miért nem alszol? 
- Haze? - emeli fel a fejét Niall - nem aludtam.
- Tudom - mosolygok rá - neked viszont kellene, Avery. 
- Nem vagyok álmos - mondja, azonban ezt az állítást azonnal megcáfolja egy ásítással - apu énekelt nekem, meg mesélt. 
- Tényleg? - mosolygok rá. - Akkor ma duplán megvolt az esti mese, mi következik utána? 
- Puszi, és alvás - válaszolja kicsit talán elszégyellve magát, de mentségemre szóljon, hogy egyáltalán nem ez volt a célom. - Hol van Szergej?
Niall mellkasa rázkódni kezd, amikor Avery kimondja, hogy "Szeldej", és így elég nehéz komoly szülőként viselkedni. 
- A helyén, biztos alszik ő is, Kicsim, apuval mi is nagyon álmosak vagyunk, hogy lehet, hogy te nem vagy az? 
- Már aludtam - közli.
- Nekem van egy ötletem, Aves - böki oldalba a mutatóujjával az édesapja - mi lenne ha ma kivételesen anyuval és velem aludnál? Mit szólsz hozzá? De akkor most kell mennünk.
Avery néhány másodpercig oldalra döntött fejjel gondolkodik, az okos kis tekintetét köztünk jártatva fontolóra veszi az ajánlatunkat, végül bólint, és kinyújtja felém a karjait, hogy vegyem fel és vigyem át hozzánk. A fejét a vállamra hajtva pihen míg megvárom, hogy Niall összekaparja magát az ágyból, majd együtt elhagyjuk a gyerekszobát. A rövid út megtétele során Avery félig el is alszik, hallom az egyre lassuló légzését, és érzem, ahogy a ragaszkodón öleli karjai elernyednek a nyakam körül. 
- Meddig voltál bent nála? - suttogom.
- Körülbelül 1 órát - tárja ki előttem az ajtót, és előresietve feloltja az egyik éjjeli lámpát. - Egyszer csak megjelent az ajtóban és engem szólítgatott, utána pedig annyit fecsegett, hogy nem volt szívem csak úgy ágyba dugni és rácsukni az ajtót. 
Az ágy közepére, kettőnk közé fektetem, amikor a kis feje a párnához még pislog egy laposat, és a kezecskéjét felém nyújtva, kissé sírós hangon hív magához, úgyhogy amilyen gyorsan csak lehet bebújok mellé, és betakargatom.
- Itt vagyok - húzom közelebb magamhoz, és végigsimítok a haján - itt van anyu, Manókám. 
Ahogy hozzám bújik, és összegömbölyödik felidézi bennem annak az emlékét, amikor még igazán kicsi volt, az pedig csak méginkább erősíti ezt az emléket, amikor Niall is elfoglalja a helyét, és mindkettőnket átölel, végszóra pedig, csak hogy teljes legyen az idill, egy éles nyávogás kíséretében beüget a macskánk, és önkényesen elfoglal egy kis területet az ágyból, közvetlenül a férjem lábai mellett. Így süllyedek újra álomba, most már évek óta azzal a tudattal, hogy mindegy mi megy végbe éjszakánként a fejemben, mert amikor kinyitom a szemeim rájövök arra, hogy én vagyok a világ legboldogabb, legszerencsésebb nője. 

2 megjegyzés:

  1. Drága Nessa!

    Hol is kezdhetném...?
    Köszönöm.
    Köszönöm, hogy elvittél magaddal erre a csodálatos utazásra. Szavakkal el sem tudom mondani, mekkora élmény volt. Egy csavaros, imádnivaló történet, fantasztikus szereplőkkel, könnyekkel, és reménnyel. Egytől egyig imádtam az összes szereplőt és a sztori minden sorát!
    Köszönöm, hogy kitartottál, és azt is, hogy hétről hétre várhattam az újabb fejleményeket. El nem tudom képzelni mihez kezdtem volna akkor, amikor éppen nem azt lestem, hogy felkerült-e már az új rész... Köszönöm, hogy megsírattál, miközben nevettem. Végtelenül boldog vagyok, hogy Niall és Hazel megkapták a jól megérdemelt happy endet, ugyanakkor nem tudom elhinni, hogy itt a vége. Méltó befejezése a történetnek. (Bár olvasás közben végig izgultam, nehogy bejöjjön valaki a szobámba... Még most is a könnyeimmel küzdök)
    Mindent köszönök, amit az írásaiddal adtál. Nem tudom mit tervezel a jövőben, de annyi biztos hogy én (és remélem ezzel nem vagyok egyedül, kedves olvasó társak) hiszek benned! Soha ne hagyd abba!

    Puszi, és óriási ölelés:
    Luca

    VálaszTörlés
  2. Drága Nessa!

    Hihetetlen, hogy ennek a történetednek is vége. Ez is ugyan úgy a szívemhez nőtt, mint a Mirás blogod. Annál is fájó szívvel olvastam az utolsó gondolatokat, ahogy ennél is. Hihetetlen, hogy az írásod mennyit fejlődött, az első blogodhoz képest, de én azt is teljes szívvel és lélekkel olvastam. Hazel és és Mira karaktere nagyon hasonlít hozzám, és velük tudtam a legjobban azonosulni.
    Na mindegy, ezt is tökéletesen fejezted be, ahogyan a többit is.
    Azért még egyszer szeretnék köszönetet mondani, hogy megszeretetted velem az olvasást, a legrosszabb napjaimon a Te blogjaid voltak az én ments váram, a világomat változtattad meg az írásoddal, és így mindig egy kicsit közelebb éreztem magamhoz a fiúkat.
    Akár hogy is döntesz, támogatni foglak. Ha még fogsz írni, akkor előszeretettel fogom várni, hiszen a te írásodra megéri várni.
    Azért szeretnék jó szórakozást kívánni Hazza koncertjére. Kérlek ha tudod ölelgesd meg helyettem is.
    Mónika

    VálaszTörlés