33/2.rész

 Niall Horan

Nem tudok megfelelő szót találni az elmúlt két nap történéseire, mert azt hiszem, egyik nyelvújító sem talált még kielégítő kifejezést Hazel viselkedésére, amire már a zavaros és furcsa szó sem elég jó. Alapjába véve pont olyan, mint mindig, kedves, mosolygós, néha elbizonytalanodó és bátortalan, máskor, Mira és a lányok társaságában harsány, bohókás, viszont amikor csak ketten vagyunk megfejthetetlen, mint egy rejtély, ami direkt úgy van kitalálva, hogy senki ne tudja a megoldást, mert nem létezik. Néha meglepően bújós, aztán távolságtartó, bizonytalan, és annyira szótlan, hogy úgy kell kikönyörögnöm a válaszokat a kérdéseimre, egy óra múlva viszont már fecsegve beszél valamiről. Sokszor egy puszi is zavarba hozza, máskor egymásba feledkezve fekszünk, bizonytalanul közeledve a másik felé, de ezek a próbálkozások gyakran kudarcba fulladnak, de ami a leginkább bosszant, és piszkálja a fantáziám, az az, hogy még mindig nem tudom, mi okozza azt, hogy minden egyes éjjel eljön egy bizonyos pont, amikor nyöszörögni, csapkodni kezd mellettem, dobálja magát, levegőért kapkod, majd egy másodpercre megfeszül, a következő pillanatban pedig, amikor kipattannak a szemei sikoltozni vagy sírni kezd, tágra nyílt pupillákkal körbepásztázva a helyiséget és engem. Tudni akarom, mert úgy érzem, hogy tudnom kell róla, jogom van hozzá, de leginkább azért, mert segíteni akarok neki legyőzni bármi is az, ami nem hagyja nyugodni, ezért pedig lassan már mindent bevetek. Mindig akkor kezdek el beszélni, amikor már majdnem elaludt, de még éppen nem, mert ezekre a beszélgetésekre nem emlékszik. Bunkó módon kérdezem magáról, a családjáról, arról, hogy miért nem beszél róluk, miért nem hallottam még egyszer sem telefonálni velük, tudnak-e egyáltalán rólam, és minden egyes alkalommal megkérdezem, hogy mi az, ami kísérti az álmait, de egyikre sem kapok normális válaszokat, sőt, tulajdonképpen semmilyet. Egyetlen egy kérdés van, amire mindig válaszol valamit, és ez az, hogy szeret-e engem. Nem minden esetben mondja ki, vagy ha igen, az is összefolyik, de mindig kifejezi valahogy a válaszát,  többnyire egy bólintással, egy apró puszival a testem azon pontjára, ami épp az útjába kerül, vagy csak egy szorítással, de erre az egy kérdésre mindig válaszol, ami elég ahhoz, hogy elfogadjam ezt az egész helyzetet, és félretegyem a furcsaságait. Már kimondja, hogy szeret, és én is kimondom, bár ez nem a legmegfelelőbb szó az érzelmeim kifejezésére, de ahogy az ő furcsaságaira, úgy erre sincs.
Ma éjszaka elbúcsúztunk a többiektől, Miráék és Harryék a magángéppel hazautaznak, Zayn, Gigi, Louis és Danielle pedig egy másik járat first classán amerikába repülnek, így itt ketten maradtunk, amivel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak, mert egyrészt mást sem akarok, csak a nap minden pillanatában vele lenni, másrészt viszont ha beszélni szeretnék valakivel már nem rohanhatok át a másik szobába a barátaimhoz, de talán így is boldogulok. Foglaltam szállást egy másik helyre, nem olyan puccos, mint ez, de eldugottabb helyen van, a város egy csendesebb részén, ami talán mindkettőnknek jót fog tenni, és próbáltam olyan programokat kitalálni, amikhez nem kell túl messzire mennünk. Azt akarom, hogy felejthetetlen napokat töltsünk együtt, olyanokat, amik után többé nem bizonytalankodik, hanem eljön velem bárhová, ezért pedig mindent hajlandó vagyok elkövetni.
Hosszasan nézem, ahogy kiterül az ágy azon térfelén, amit befoglalt. Velem ellentétben ő hajlamos úgy aludni, hogy a lehető legkisebbre összehúzza magát, most azonban talán azért, mert elfáradt az éjszakai búcsúzkodásban, a hasán kiterülve fekszik, és amikor kibontakozok a karja alól a párnámat öleli magához. A takarót félig lerúgta magáról, félig pedig még le is csúszott, úgyhogy csak egy egész kis része van elrejtve a testének előlem. Lassan végighúzom a kezem a hátán, hagynom kellene aludni, és tulajdonképpen nem is áll szándékomban felébreszteni, csak nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzá, így hosszú percekig semmi mást nem csinálok, csak az ágy szélén üldögélve gyengéden simogatom, és játszok a hajával. Néha bágyadtan felpislog rám, olyan tekintettel, amiből látszik, hogy még nem tért magához, és vissza is ejti a fejét a párnára, hogy tovább aludjon.
Tökéletes reggelt akarok kreálni számára, finom reggelivel, teával, és talán egy kis összebújással, hogy megmutassam magamnak és neki is, hogy bár az életem felfordultsága miatt nem tudom minden egyes nap ezt biztosítani neki, de amikor csak lehetséges ezt megkapja tőlem. Már-már kétségbeesetten vágyok a szeretetére, és nevezzetek telhetetlennek, de nem érem be akármivel. Sokszor már nem ismerek magamra, nem tudom, hogy mikor lettem ilyen borzalmasan nyálas, de azt szeretném, ha úgy szeretne, ahogy a legszörnyűbb romantikus filmekben szeretik egymást, elsöprően, szívvel-lélekkel, mindennél jobban. Talán semmire sem vágytam még úgy, ahogy erre, de szerencsére tudom, hogy türelmesnek kell lennem.
Úgy döntök, hogy szobaszervíz helyett én magam megyek le, és az étteremben fellelhető különféle reggelik közül magam választom ki, hogy mit együnk. Meglepő, hogy ettől milyen izgatott leszek, és milyen lelkesedéssel pakolok tükörtojást és minivirsliket egy tányérra, hogy aztán müzlivel, zöldségekkel és gyümölcsökkel, valamint különféle péksüteményekkel együtt eljuttassam a jól megrakott tálcát a szobánkig. Szerencsére az emberek a segítségemre vannak, így nem ejtek le semmit, és nem teszem tönkre senki ruháját. A sors íróniája viszont, hogy amikor a könyökömmel nagy nehezen kinyitom az ajtót, a barátnőm éppen kiront a fürdőszobából az én egyik pólómban, és ragadozó módjára ráveti magát az ágyra, hogy lerángassa róla a lepedőt. Értetlenül állok az ajtóban, és nézem, mígnem kapcsol az agyam, és a szemem képes lesz mást is látni azon kívül, hogy a ruhámat viseli, és felfedezem az oda nem illő, tekintélyes foltot a lepedőn, mielőtt összegyűri, és eltűnik vele a fürdőben, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne rá. Ennyit a tökéletes reggelről, az összebújásról és az ágybareggeliről. Leteszem a tálcát az asztalra és a fürdőszoba ajtóhoz lépek, de hiába kopogok, nem kapok választ.
- Haze? - tapasztom a fülem az ajtóhoz. - Jól vagy?
Amikor nem válaszol kezdek aggódni, de ahogy lenyomnám a kilincset szinte érzem, hogy minden erejét beleadva, a pici testével nekivágódik a tömör fának, csak hogy megakadályozza, hogy bemenjek.
- Ne gyere be!
- Jól vagy? - egyedül ennyit akarok tudni, semmi más nem érdekel, csak az, hogy épségben van-e.
- Igen - furcsán fáradtnak tűnik a hangja - csak történt egy kis baleset.
- Gyere ki és megoldjuk - meglehetősen bizarr dolog egy ajtón keresztül beszélgetni vele, főként úgy, hogy semmi mást nem szeretnék csak a karjaimban tartani.
- Nem - motyogja.
- Bébi, hoztam fel reggelit, amit veled együtt szeretnék elfogyasztani az ágyunkban, nem pedig a budiajtón keresztül, csak gyere ki, mondd el, hogy mi történt, megoldom, és mehet tovább a reggel a rendes kerékvágásban.
Hosszú másodpercek telnek el, mígnem kattan a zár, és kidugja az orrát a kis résen.
- Csajos dolog - annyira végtelenül aranyos, ahogy ezt kimondja, hogy legszívesebben felkapnám és a világ másik végéig szaladnék vele, egy olyan helyre, ahol senki más nem bukkanhat fel rajtunk kívül.
- Kérek egy másik lepedőt, rendben? Csak add ide az előzőt, hogy átadjam a takarítónőnek.
Szinte látom a szemében a rémületet, és a vonakodást, végül hosszas gyűrögetés után kinyújtja.
- Nem szeretnél előjönni? - hajolok közelebb a réshez. - Az égvilágon nem történt semmi nagy dolog. 

Válaszul kislányos nyöszörgést hallat és elbújik az ajtó mögött, nem akarok nevetni rajta, de nem tudom megállni a mosolygást, így amíg összeszedi magát az ágy melletti vezetékes telefonhoz sétálok, és letelefonálok a recepcióra, hogy kérjek egy tiszta lepedőt, és egy kis csokit a reggeli mellé. Elsősorban azt  szeretem a nagy, és neves szállodákban, hogy emberként kezelnek, és sosem szivárogtatnak ki semmilyen személyes információt rólunk, de még csak nem is néznek igazán furán ránk akkor sem, amikor hat plusz matracot kérünk, hogy stúdiót építsünk magunknak az egyik sarokban, ehhez képest egy lepedőcsere igazán semmi.

- Haze - kopogok újra, ekkor viszont már kinyitja az ajtót, kicsit szélesebbre, mint korábban, és félve, édesen rózsaszín arccal, lehajtott fejjel pillant rám. - Most már kijössz hozzám?

- Szörnyen kellemetlenül érzem magam - takarja el az arcát a kezeivel, de azért közelebb lép, néhány pillanat elteltével pedig már a karjaim közt próbál elbújni.

- Nincs miért - simítok végig a hátán, és megcsókolom a feje búbját - gyere, bújj vissza velem az ágyba.

- De hát már felöltöztél - biccenti fel a fejét, és végigjártatja a pillantását az ócska rövidnadrágomon és a fehér pólón, amit eme rövid nap folyamán lecsöpögtethettem valamivel, mert egy folt díszeleg rajta. 

- Ezen nagyon könnyen tudunk változtatni - egy gyors mozdulattal lekapom a pólóm, annak ellenére, hogy tisztességes fiúként, hogy ne hozzam túlságosan zavarba mindig felveszem alváshoz. - Talán jobb lenne, ha lemennék, kidobnám ezt, és hoznék fel frisset, mert ezek már eléggé megdermedtek és kihűltek - pillantok a jól megpakolt tányérokra sajnálkozva.

- Engem nem zavar - vonja meg a vállát, és egy zavart pillantást követően végül bebújik a takaró alá - ételt nem dobunk ki.

- Teljesen igazad van - mosolygok rá, és elfoglalom a saját helyem, szorosan mellette. A szívem hevesebben kezd verni, amikor úgy helyezkedik, hogy a testével felém forduljon, és egy kicsit nekem is dőljön, perpillanat nincs ennél nagyobb boldogság számomra. Az ölembe veszem a tálcát és óvatosan felé tolom az egyik pár evőeszközt, a nap kínos indulása ellenére gyorsan feloldódik, és szinte érzem a boldogságot, amit érez, csupán csak azért, mert azzal, hogy reggelit hoztam, és lecseréltem a lepedőt gondoskodtam róla. Az az öröm, és elégedettség, ami sugárzik belőle két ilyen apró dolog miatt, okot ad arra, hogy azon gondolkodjak, vajon milyen volt a gyerekkora, mennyire foglalkoztak vele a szülei. Történt vele valami, nem tudom, hogy mi, ami miatt fél, bizalmatlan, és éhezik a szeretetre.
Az ételek valóban kihűltek és megdermedtek, mégis úgy lát hozzá, mintha friss és meleg lenne, a boldog rágcsálásával pedig ismét mosolyt csal az arcomra.
- Jól áll neked a pólóm - piszkálom meg az ujját, ami majdnem a könyökéig ér, és csókot nyomok arra az érzékeny pontra a fülénél, ahol találkozik a nyaka a fejével.
- Csak felkaptam - húzza fel a vállát, és az ujjbegyeivel picit beletúr a hajamba.
- A tiéd lehet - mormolom - neked sokkal jobban áll.
Tulajdonképpen a legvadabb álmaimban se hittem volna, hogy egyszer így látom, úgyhogy igyekszek megakadályozni, hogy valaha is önként levegye.
- És én mit adjak neked a saját cuccaim közül? - kérdezi édesen huncut, játékos mosollyal, miközben bedob a szájába egy szelet uborkát. Sosem láttam még senkit olyan jó étvággyal enni, ahogy őt.
- Hát, tudod, volt az a kis fekete izé, amit levettél, amikor lementünk az uszodába. Úgy tűnt, nincs rá szükséged.
Kuncogva, nem túl erősen a karomra csap, és az arcán még inkább szétterjed az a kis rózsaszín folt, kirobban belőlem a nevetés, és kis híján fel is borítom a tálcát, amikor elrántom a kezem.
- A bántalmazás miatt kénytelen vagyok extra juttatásokat kérni!
Egy gyors mozdulattal felkapja a reggelinket és a komódra teszi, minivirslik szóródnak szét, mert a tálca nem túl puhán landol a hirtelen elengedés miatt. Benne van a gyerekes játékomban, én pedig hülye lennék, ha nem élnék az ezáltal nyújtott lehetőségekkel, sokáig farkasszemet nézünk egymással, mindkettőnk szája sarka meg-megrándul, mígnem felnevet.
- Milyen extra juttatásokra gondolsz? - vonja fel a szemöldökét kihívóan.
- Nem is tudom, mivel a pólómat szeretném, ha megtartanád, egyetlen egy lehetőség maradt.
- Bunkó vagy! - kacag fel, és a kecses kis mutatóujjával megböki a mellkasom. Elkapom a kezét és az ölembe húzom, az arcára egy pillanatig kiül a meglepődés, majd gyorsan reagál és játékosan megpróbál kiszabadulni, de csak közelebb és közelebb húzom magamhoz.
- Lehet, de nem vicceltem - vetem be a legellenállhatatlanabb mosolyomat - esetleg kiválthatod valamivel.
- Tényleg? - dönti oldalra a fejét - mivel?
- Azt nem tudom, próbálkozz csak.
A szemei bőszen, huncutul csillognak, azt hihetném, hogy most kihátrál az egészből, feláll és elmegy felöltözni, vagy tovább folytatja a reggelit, és hoppon maradok, ehelyett viszont felém hajol, és egy igazán gyengéd csókot lehel a számra.
- Na? - kérdezi kuncogva - ez elég?
- Közel sem - nyögök fel, közben végigsimítok a derekán.
Emlékeztetnem kell magam arra, hogy még ha mindketten akarnánk se érhetek most hozzá, a múltkori éjszakát pedig ha akarnám se tudnám elfelejteni, sok időbe telik majd, mire újra összeszedem a bátorságom valami olyasmihez, mint akkor.
Tűnődve dönti oldalra a fejét, az alsó ajkát lebiggyeszti egy kicsit, miközben látszólag nagyon gondolkozik, pedig nem vágyok túl nagy dologra. Végigsimítok az arcán, elfeküdte a haját, ezért kicsit borzas, és lágy hullámokban hullik a vállára, megcsillannak rajta az élénk napsugarak, miközben a kezével még mindig a csuklómat szorongatja, megpróbálva megakadályozni egy hirtelen mozdulatot.
- Te vagy a legszebb, amit valaha láttam - mondom ki hangosan a gondolataim, a szemeimet az arcán és a fedetlen nyakán legeltetve. Már-már fájdítóan gyönyörű, annyira, hogy úgy érzem, én kevés vagyok egy ilyen nőnek, de úgy tűnik, hogy nincs igazam, mert ahogy ezt kimondom mindkét kecses kezét az arcomra helyezi, és döbbent tekintettel, elnyílt ajkakkal végigfürkészi az arcom, mígnem megállapodik a szemeimnél.
- Nekem pedig te vagy - simogatja meg az arcom az ujjaival, majd elveszi az egyik kezét róla, és a mellkasomra simítja - itt bent is.
Valósággal elszédülök, és elgondolkodok azon, hogy tényleg várnom kell-e arra a mindent elsöprő szerelemre tőle, amire úgy vágyom. Akármennyire is úgy érzem, tudom, hogy mi jár a fejében, ez nincs így, és talán csak túl kishitű vagyok ahhoz, hogy elhiggyem, amit akarok, már most a birtokomban van.
Felé hajolok, de megelőz, és finom vonalú száját az enyémre tapasztja, a karjaival átfogva a nyakam, a lábaival pedig a derekam, azért, mert neki így kényelmes, mert ő ezt igényli, nem azért, mert én ezt várom tőle.
Egész nap képes lennék így maradni, ha tudtam volna előre, hogy ennyire tökéletesen alakul a reggel, inkább holnap cuccolnék át a másik hotelbe, de ezen már nem lehet változtatni, ki kell csekkolnunk még ebédidő előtt, ami azt jelenti, hogy fel kell kelnünk. Szerencsére nincs túl sok minden, amit össze kell pakolnunk, ezért csak az utolsó pillanatban pattanunk fel és dobálunk bele mindent a bőröndjeinkbe, közben hívok egy taxit, majd kissé zilált külsővel levágtatunk, miközben kijelentkezek bepakolják a cuccainkat, úgyhogy csak annyi a dolgunk, hogy az épületből kilépve bemásszunk az autóba. Rengeteg tervem van az elkövetkezendő napokra, szeretném elvinni vacsorázni, szeretném, ha tartanánk egy filmezős, összebújós estét, ha kimennénk éjjel a tengerpartra és fürdenénk a vízben, vagy csak sétálnánk, ezekhez nem kell kőgazdagnak lenni, nem érezné kellemetlenül magát, és ezért lenne olyan tökéletes, ha mindez összejönne.
Már kinézetre is teljesen más az a  hotel, ahová megyünk, mint ahonnan jöttünk, mindössze három emeletes, olyan, mint egy óriási családi ház vaskerítéssel, és elől kialakított reggelizőhellyel, bár tökéletes kilátást a város fölött nem tudok biztosítani, azért remélem, hogy a tengerre néző ablakok is legalább annyira elvarázsolják majd. Mivel viszonylag távol vagyunk a nyüzsgéstől, amikor kiszállunk az autóból Hazel bátran megfogja a kezem, én pedig összekulcsolom az ujjainkat és a számhoz húzom, nem viselek sapkát és napszemüveget, nem rejtegetem magam, és így ezerszer jobb vele lenni, mint abban az idétlen maskarában.
- Tetszik? - húzom magamhoz, és miközben a fejét jobbra-balra forgatva nézelődik megcsókolom az arcát.
- Igen - pillant rám sugárzó tekintettel. Befelé andalogva, mögöttünk a cuccainkat pakoló londinerekkel elfog az az érzés, mintha a nászutunkon lennénk, hiszen csak ketten vagyunk, a csinos kis nyári ruhájával huncutul játszadozik a meleg szél, a háttérben gyerekek ugrálnak a partot mosó vízben. Ha feleségül vehetném egy ugyanilyen helyre hoznám, a nyugalom és béke szigetére, ahol pihenhetünk, kiélheti a kreativitását, és minden feltétel adott ahhoz, hogy boldoggá tegyem. Egyetlen egy probléma van, hogy hiba csúszott a rendszerbe, és egy kétszemélyes, egyágyas szoba helyett kétszemélyes, kétágyas szobát kapunk, méghozzá nem is akármilyet, mert az ágyaknak kerekei vannak, a recepcióra pedig hiába megyek, közlik velem, hogy sajnálják a félreértést, de az összes franciaágyas szoba ki van adva.
- Nem baj, jó így is - simogatja meg vigasztalóan a karom, ettől azonban most nem érzem jobban magam, és ezt ki is mondom.
- Csak most sikerült elérnem, hogy velem aludj - sóhajtok nagyot morogva, csalódottan - erre elrontják a foglalásom, és még csak összetolni se tudjuk az ágyakat, mert gurulnak.
- Majd bebújok melléd - simul hozzám mosolyogva - vagy pedig kötözzük össze az ágyakat, akkor nem csúsznak szét.
- Ez egy jó ötlet! - derül fel az arcom, és bár ő mondta, mégis elég furcsán néz, amikor visszaszaladok a portára zsineget kérni, majd elkezdem átrendezni a szobánkat, és a két ágyat összekötözöm a díszeknél a fejtámláknál és a végeken.
- Nem mondtam komolyan - jegyzi meg, én viszont végighempergek a kreálmányomon és még rugózok is rajta, csak hogy teljesen biztos legyek abban, hogy nem életveszélyes.
- Én viszont komolyan gondolom - vigyorgok rá - most mondd azt, hogy nem veszett el bennem egy ezermester!
Édesen kuncog, és amikor kitárom a karjaim közéjük sétál, majd az ölembe mászik. Ez a szoba sokkal, de sokkal kisebb, mint az előző volt, és egyszerűbb, mert mindössze ez két - most már egy - ágy van, két komód, egy minihűtő, üres polcok a ruháinknak, lapos tévé a falon,valamint egy apró fürdőszoba, de ha csak feleannyira lesz távolságtartó velem itt, mint az utóbbi 2 napban volt a másikban, az már egy plusz pont ennek a helynek.
- Mit szólnál hozzá, ha most csak itt maradnánk, rendelnénk mindenféle egészségtelen kaját, amit később megbánok a refluxom miatt, este pedig kimennénk a partra sétálni?
- Fantasztikusan hangzik - dől le az ágyra, mint egy kis zsák, és szétterül. Ha már fantasztikusnál tartunk, én fantasztikusan szeretem azt a mosolyt, ami az arcán ül, amikor rám pillant, ahogy azt is, hogy milyen egyszerű, apró dolgokkal boldoggá lehet őt tenni, ahogy lényegében engem is, hiszen az én boldogságomhoz nem kell semmi más, csak ő.

Hazel Clark

Nehézkesen nyitogatom a szemeim, valahol a közelben egy tv hangosan szól, és amikor megmozdulok zacskók csörögnek alattam. Egy pillanatig azt sem tudom, hogy hol vagyok, keresem a nagy, faltól-falig érő ablakot, de csak egy normál méretűt látok, ami nem arra néz, amerre a nagy nézett, az egyetlen, ami ismerős, a fejét hátrahajtva alvó fiú, az ő közelsége azonnal megnyugtat. Visszabújok az oldalához, kinyújtott karral átölelem és mélyen belélegzem az illatát, ma megint olyan csodálatosan viselkedett velem, nevethett volna rajtam, kigúnyolhatott volna, helyette gyorsan eltüntette a bizonyítékot, majd mintha misem történt volna visszacsalogatott az ágyba, és édesen huncut játékot játszott velem. Felemelem a fejem, hogy ránézzek, és megcsókoljam az arcát, ekkor azonban rádöbbenek arra, hogy órákig aludtunk együtt, mivel a nap már lemenőben van, én viszont magamtól ébredtem fel, nem az álmaim miatt, azok most elmaradtak. Mosoly árad szét az arcomon, sosem szoktam délután aludni, igyekszem messziről elkerülni az ágyat, ő viszont még ezt is megváltoztatta, mellette néha, egyre gyakrabban elmaradnak a rémálmok. Végighúzom a kezem az arcán, és a borzas, félig szőke, félig barna tincseken, le sem tudom venni róla a szemeim, a gondolataim pedig csak akörül forognak, hogy mennyire nem akarok elmenni ebből a városból, az egész életemet szívesen leélném itt vele. Írországból Angliába menekültem abban a reményben, hogy ott békére lelek, de végül nem az ország hozta meg a várt békességet, vagy legalábbis ezt az ahhoz közeli állapotot, hanem ő, és bár sokszor nyugtalankodom amiatt, hogy mi lesz a jövőben, semmin se változtatnék.

- Szia - szólal meg rekedten, és összehúzott szemekkel, boldogan mosolyog rám. - Felébredtél?

Aprót bólintok, a fejem a mellkasára hajtom, és egyszerre veszek levegőt vele, kísérteties, hogy mennyire tudunk alkalmazkodni a másikhoz. Úgy igazgatja a testem és a végtagjaim, hogy teljesen rajta feküdjek, ez ellen pedig nincs kifogásom, meglepően megnyugtató ilyen közel lenni hozzá. 

- Úgy tűnik, feleslegesen kötöztem össze az ágyat, mert így sokkal kényelmesebb - húzza végig a kezét a hátamon.

- Szerintem is - feljebb kúszok rajta, megtámasztom az állam, és a szemébe nézek.

- Van még kedved kimenni sötétedés után?

- Persze - derül fel az arcom. Egy énemnek, aki akkor bukkant fel, amikor Niall váratlanul, és némiképp erőszakosan bevágtatott az életembe, nagyon tetszik annak az ötlete, hogy a holdfényben sétálgassunk a tengerparton. 

- Tudtál pihenni? - kérdezi néhány perc csend után. Sejtettem, hogy felteszi majd ezt a kérdést, mindig felteszi, ha kivételesen elmarad a szokásos műsorom.

- Igen - nyújtom ki a kezem, és magam felé húzok egy fél csomag kekszet. Valami idétlen sorozatot kezdtünk el nézni, előtte felvásárolva a szálloda fél büféjét, de egyetlen képet se tudok felidézni a műsorból, mert amíg el nem aludtam csak őt néztem, ahogy kacarászik, hangosan nevet, és meggondolatlanul gyűri a szájába az egészségtelenebbnél egészségtelenebb rágcsálnivalókat, amik miatt később szörnyen szenvedni fog.

- Olyankor, amikor rosszat álmodsz - fog bele nehézkesen, én pedig már most tudom, hogy hazudni fogok neki - mi történik?

- Semmi - válaszolom a lehető leghihetőbb hangsúllyal - csak túl élénk a fantáziám, nem szabad horror filmeket néznem, meg ilyesmi, mert ha egy kicsit is megijeszt vagy megrendít valami, az éjszaka előjön az álmaimban. 

Nem tudom, hogy ez honnan a fenéből jut eszembe, de már mindegy is, csak reménykedni tudok abban, hogy elhiszi, és nem kérdez tovább, de Niall nem ilyen egyszerű személyiség. Ritkán kérdez vissza, de amikor igen, arra nem egyszerű választ adni.

- És miattam volt már ilyen? 

- Nem - kerekednek el a szemeim - dehogy, épp ellenkezőleg! 

Gyanakvóan, furcsán pásztázza végig az arcom, majd egyszerűen bólint egy aprót, és megpuszilja az arcom. El kellene mondanom, hogy miatta lesznek egyre ritkábbak ezek, de nem akarom tovább feszegetni a témát azzal, hogy elkezdek magyarázkodni, inkább elhatározom, hogy bebizonyítom a tetteimmel, a szavaimmal, és az érzelmeim nyílt kifejezésével, amit már rögtön a parton sétálva elkezdek.

- Mi lesz, ha hazamegyünk? - kérdezem csendesen, az oldalához simulva. 

- Az csak rajtunk múlik - csókolja meg a halántékom - a srácokkal kiadjuk a lemezünket, visszatérünk, beindul a promózási időszak, tavasszal elkezdődik a turné. Velünk tarthatsz, Miráék is jönni fognak, beszélhetek a fotósunkkal, és ha még mindig nem akarod, hogy tudjanak rólunk, velünk jöhetsz turné fotósként, Cal a gondodat viselné, tanulhatsz tőle, és együtt lehetünk anélkül, hogy bárkinek is feltűnne.

- De még van egy évem, és nem szakosodtam - pillanatok fel rá.

- Azt elfelejtettem - hajtja le a fejét, és megsimogatja a kézfejem.

- Én is elfelejtettem, hogy mekkora sztárok vagytok - megsimogatom az arcát, és rámosolygok, mert egy kicsit letörtnek tűnik. Sose szoktam erre gondolni, mert a szememben ő nem híresség, csak egy különleges fiú, aki mellett furcsa, de boldog vagyok. 

- Megoldjuk - mosolyog vissza rám - mindent. 

- Tudom - átölelem a nyakát, amikor hozzám hajol, és a homlokát az enyémek dönti - muszáj lesz, mert nem akarok ott lenni, ahol te nem vagy.