2017. március 10., péntek

35.rész

 Niall Horan

Nem tudom, hagytam-e már el helyet olyan fájó szívvel, mint ahogy Ausztráliát többször is. Szeretem ezt a kontinenst, az országot, az embereket, de sosem emiatt nehéz elmenni, mert tudom, hogy minden ugyanígy lesz a legközelebbi alkalommal is, amikor visszajövök, de mindig, amikor elmegyek hátrahagyok valamit, vagy valakit. Most egyszerűen csak nem akarok menni, ahogy Haze sem, a nagy sóhajaiból és a szomorú pillantásából ítélve, miközben összepakolja a cuccainkat. Soha nem éreztem még ilyen kedvetlenséget, ha haza kellett utaznom, persze, volt már olyan, hogy nem szívesen tettem, most viszont kifejezetten nem akarom, furcsán kellemetlen előérzetem van, és már csak abba is rossz belegondolni, hogy nem lesz mellettem a nap minden percében, nem velem alszik el, és ébred fel.
- Megígérem, hogy amint lehetőség lesz rá, visszajövünk - húzom magamhoz a kézfejét, és megcsókolom, miközben lebiggyedt ajkakkal néz ki a repülő ablakán. El kellett hozatnom ide a magángépünket Amerikából, ahová a legutóbb utaztak a többiek, mert az embereket ismerve nem akartam bevállalni annak a kockázatát, hogy valaki lefotóz minket, és elárasztja vele a világot, márpedig én nem vagyok hajlandó egy egész napos repülőutat  rejtőzködve tölteni a business classon, és hát minek van magángépünk, ha nem azért, hogy a lehető legkényelmesebben utazzunk vele?
- Alig várom - dől neki a vállamnak - még soha nem akartam ennyire nem hazamenni
- Én sem - halkan nevetve megcsókolom a feje búbját, és magamhoz ölelem - de tudok erre egy megoldást.
- Igen? - pillant rám felvont szemöldökkel, kíváncsian. - Mit?
- Ne menj haza - kimondva sokkal bugyutábban hangzik, mint a gondolataimban - aludj mindig nálam, költözz hozzám.
- Niall, ez...
- A legjobb dolog, amit csinálhatsz - vágok a szavába - nem kellene semmit sem fizetned, és mindig együtt lehetnénk, mint itt.
- Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű, te dolgozol, én suliba járok, turnézni fogsz, utazni, alig leszel otthon.
- Akkor csak addig, amíg ez el nem kezdődik - szánalmasan könyörgő a hangom.
- Nálam aludhatsz, amikor csak akarsz - simogatja meg az arcom, és ezzel a gesztussal lényegében visszautasít.
- Ha hazaértünk?
- Igen - nevet fel, és előrehajol, és persze ezt a pillanatot válassza a pilóta, hogy életre keltse a többihez képest kicsi gépet, és meglóduljon a kifutón. Nem túl erősen, de összekoccan a homlokunk és az orrunk, mire mindketten kelletlenül felnyögünk, és egymás arcához kapunk.
Elszorul a szívem, amikor látom, és hallom is, hogy kilégzés közben megremeg a mellkasa, és a tekintete fátyolossá válik, ha tehetném visszafordítanám a gépet, hogy itt maradjunk még addig, ameddig csak akar, de azzal rengeteg embert hagynék cserben, köztük a barátaimat, és hiába érzem azt most én is, hogy nem akarok hazamenni, nélkülük nem hinném, hogy boldog lennék.
- Csatold be magad - szólítom meg gyengéden, és összekapcsolom a szíjat az ölében, majd olyan szorosra húzom, amennyire csak lehet. - Fáj a füled? Kérsz rágót? - aggodalmaskodok, amikor látom, hogy milyen nagyokat nyel, és dörzsölgeti a jobb fülét. Az első repüléseink alkalmával én is sokat szenvedtem, mostanra viszont már fel sem tűnik a légnyomás változás.
- Jól vagyok - pillant rám, majd az ablakhoz hajol, és bár a sötétség miatt nem lát semmit, kitartóan néz kifelé. Szerettem volna még elmenni vele egyet sétálni a parton, és megnézni a napfelkeltét, amit egyszer sem láttunk itt, de nem tanácsos nappal indulni az ilyen hosszú utakra, kora este a legjobb, mert az első néhány órát így átalusszuk.
- Hová szeretnél menni legközelebb? A Lollapalooza Amerikában lesz, utána átugorhatunk LA-be, van ott egy házam, de oda megyünk, ahová akarsz. Mit szólsz Thaiföldhöz? Nemrégiben voltam ott egy kis szigeten pár haverommal, tetszene neked, de oda télen kellene mennünk, mert akkor van száraz évszak, vagy ha gondolod, utazhatunk közelebbi országba is, mondjuk Franciaországba, vagy Hollandiába! - egészen belelkesedek, miközben a jövőbeli utazásainkról fantáziálok.
- Az állatkert, veled és az ikrekkel - vágja rá - és az operát is szerettem a lányokkal, meg a várost, és az időt, és minden pillanatot, amit együtt töltöttünk.
- Van egy jó hírem - mosolygok rá az arcát simogatva - otthon is van állatkert, az ikreket bármikor ránk bízzák, és a színházat még én is szeretem, legközelebb elmegyek veled, de a csajokat is beszervezheted, ha velük akarsz lenni. Jó időt nem tudok biztosítani, viszont én mindenhol ilyen tökéletes vagyok, mint itt.
Hangosan fölnevet, a tincsei közben lecsúsznak a válláról, és teljesen szabaddá teszik a bronzos bőrét, és a szépséges, kislányos arcát.
- Tudod, hogy maga a mindenható veszett el bennem? - vonom fel a szemöldököm, és kíváncsiskodva hajolok közelebb hozzá. Direkt csinálom, azért, hogy nevessen, és hogy ne fájjon a szíve ennyire Ausztráliáért, mert ha akarjuk Londonban is lehet minden olyan tökéletes, mint ott volt.
- Igen, ezt a sztorit már hallottam néhányszor - kuncog a kezét a szája előtt tartva - minden alkalommal lebilincsel a csodálatosságod.
- Ez igazán elismerő - vigyorodok el. A pilóta bejelenti, hogy elértük a repülési magasságot, és most már szabadon mozoghatunk, két légiutaskísérő pedig meg is jelenik, hogy megkérdezzék, kérünk-e valamit, de egyetértünk abban, hogy túl korán, vagy talán inkább túl késő van az evéshez. Mindketten álmosak vagyunk, úgyhogy becuccolunk a szobánkba és leheveredünk az ágyra, erről megint eszembe jut, hogy előző alkalommal még kint, az egyik kanapén aludtam, a szállodában pedig rám mérte azt a csapást, hogy kénytelen voltam átköltözni Louishoz, most viszont kényelmesen befészkeli magát a karjaim közé.
- Min mosolyogsz? - pillant fel rám, közben az egyik kezével végigsimít az arcomon.
- Csak eszembe jutott, hogy milyen voltál, amikor idejöttünk, és milyen vagy most. Nem álmodtál rosszat egy ideje.
- Igen - bólint aprót egyetértően - furcsa, de a legkevésbé sem bánom.
- Talán most már így is marad - nyomok apró csókot a homlokára, ekkor azonban még fogalmam sincs arról, hogy mennyire elhamarkodott vagyok.
Hosszú ideig félálomban simogatom a hátát, és addig hallgatom a fokozatosan lassuló légzését, amíg annyira hozzá nem igazodok, hogy engem is elnyomjon az álom, olyan mélyen, hogy semmit nem veszek észre, csak azt, amikor sikoltozva letépi magáról a karjaim, és kiugrik az ágyból. Azonnal kipattannak a szemeim, nem vagyok magamnál, de annyit tudok, hogy történt valami, és mentenem kell őt. Mivel az utóbbi napokban egyáltalán nem történt ilyesmi, még csak hasonló sem, az állapota legalább annyira lesokkol, mint az első alkalommal, és hirtelen azt sem tudom, hogy mit csináljak.
- Haze - felpattanok, úgy kapkod levegőért, mintha asztmás rohama lenne. Megfogom a karját és magamhoz rántom, de amikor rám néz a szemében rettegés ül, és kétségbeesetten szabadulni próbál. Nem engem lát, hanem valaki mást, akinek a kilétére még nem jöttem rá, de ha egyszer rájövök barbár módszerekkel kínzom halálra, amiért ezt tette a barátnőmmel. Nem hiszem el az élénk fantáziás, rémálmos mesét, tudom, hogy valami van az álmai mögött, az a dolog, ami miatt olyan nehéz az egyik lépcsőfokról a másikra jutnunk, de nem tudom kideríteni, hogy mi az.
- Ne - nyöszörgi könyörögve, kétségbeesetten - kérlek ne, ne érj hozzám!
- Én vagyok az, Haze - leültetem az ágy szélére, és leguggolok elé, majd megfogom az arcát, és magam felé fordítom - nézz rám, Gyönyörű, csak én vagyok az, Niall.
Olyan szelíden szólítgatom amennyire csak lehet, szinte remeg, de hallja amit mondok, és próbál figyelni rám, de valami visszatartja, az a valami, ami miatt leszökik egy könnycsepp a gyönyörű arcán, és elnyílt ajkakkal, hangtalanul kapkod levegő után. Összeszorul a mellkasom, elfacsarodik a szívem, és mérhetetlen düh ébred bennem.
- Hazel! - szólítom meg erőteljesen, zavart tekintetét felém fordítja, de szinte átnéz rajtam. - Csak rosszat álmodsz, Kicsim, akármi is az, nem a valóság, érted?
Nem tudom, hogy mi történik, csak nézem, ahogy zavartan pislog kettőt, és a szemébe visszatér az élet, ezzel együtt azonban el is homályosodik a tekintete, és amikor meglátja, hogy előtte térdelek zavartan az arcához kapva megpróbál felállni, és elmenekülni.
- Ne haragudj - pattan fel - én csak, én...
- Semmi baj - szinte átmászna rajtam, de megfogom a derekát és visszahúzom - próbálj megnyugodni, és mondd el nekem, hogy mi történt.
- Nem - rázza meg a fejét kétségbeesetten - nem, semmi sem történt, csak egy buta álom.
- Hazel, keresztül néztél rajtam, pánikoltál, és azt mondtad, hogy ne érjek hozzád, ne mondd azt nekem, hogy csak egy buta álom, mert nem az!
- De igen - dörgöli meg hevesen az arcát - csak felejtsd el, kérlek!
- De nem tudom! - talán egy kicsit túl hevesen reagálok, mert rémülten összerezzen a hangomra, és elkerekednek a szemei. - Ezt lehetetlen elfelejteni, Haze, mert szörnyű, ami ilyenkor történik veled! Miért van ez, és mióta?
- Nem tudom! - kiált fel, és most rajtam a sor, hogy összerezzenjek. - Nem tudom, hogy miért van, és mióta, csak jön és kész! - tudom, hogy hazudik, nem tudom, hogy honnan, de tudom, érzem, viszont ha most tovább faggatózok, miközben ebben az állapotban van, csak ellököm magamtól.
- Rendben - fújok nagyot, és kinyújtom felé a kezeim - gyere ide hozzám.
Olyan mohón húzom magamhoz, mint egy gyerek a legbecsesebb kincsét, még mindig remeg, úgyhogy a mellkasomhoz szorítva ringatni kezdem, és megcsókolom a homlokát.
- Azt hittem, hogy elmúlt - szólal meg halkan, szívfájdítóan csalódott hangon.
- El fog múlni - ígérem - gondoskodok róla, hogy elmúljon - nem tudom, hogy ezt hogyan fogom csinálni, de így lesz, az életemet teszem rá.
Nekidönti a fejét a mellkasomnak, érzem, ahogy az izmai ellazulnak, és úrrá lesz rajta a fáradtság.
- Miért történhetett megint? - gondolkodok hangosan, nagy meglepetésemre ő pedig válaszol.
- Mert nem akarok hazamenni - remeg meg a hangja - kérlek Niall, ne beszéljünk erről többet.
Szó nélkül aprót bólintok, és lefektetem az ágyra, szándékosan az én felemre, majd ledőlök mellé, olyan közel, hogy szinte már szorongjunk.
- Szeretlek - húzom magamhoz, és belecsókolok a hajába - jobban mint azt hinnéd.
- Én is téged - mormolja, és belefúrja az arcát mellkasomba. Ezúttal nem alszok olyan nyugodtan, ahogy korábban, ő pedig sehogy sem, mert ha kinyitom a szemem mindig azt látom, hogy bágyadtan pislog maga elé, reggel pedig nincs is mellettem, amikor felébredek. Nagyon hamar rájövök arra, hogy utálok, sőt, gyűlölök nélküle ébredni, azokra az időkre emlékeztet, amikor olyan igazán magányosnak éreztem magam, és ezt a legkevésbé sem sírom vissza. Kómásan kitántorgok a szobából, és nagyon hamar meg is találom őt, az egyik széken ül, és elmélyülten rajzol.
- Szia - köszönök halkan, nehogy megijesszem. Fáradtnak tűnik, nyúzottnak, miközben halványan elmosolyodik, de én is így érzem magam - régóta vagy itt? - foglalok helyet mellette, és miközben puszit nyomok az arcára vetek egy pillantást a rajzra, amin dolgozik. Egy homokóra, melyben a homok egy lány, ami lassan folyik lefelé, jelentéktelen kis dombbá alakulva.
- Nem tudtam aludni - motyogja.
- Reggeliztél már? - váltok gyorsan témát - Kérek valamit, rendben?
Aprót bólint, nem igazán figyel rám, ami egy kicsit rosszul esik, de természetesen megértem. A légiutas kísérők pillanatok alatt készítenek nekünk reggelit, bár igazán nem nehéz dolog előre elkészített kajákat bedobni a sütőbe melegedni, majd két tálcára pakolni. A repülős kaja tulajdonképpen kifejezetten jó, feltéve, ha nem azon kell élnem heteken keresztül, és még nincs beszorulva a szaga a gépbe, mert az egy idő után elég kellemetlen. Visszautasítom a segítséget és a két tálcával egyedül egyensúlyozok a barátnőm felé, és a lehajtott tálcatartóra helyezem a bőséges reggelit, van joghurt, kis műanyag dobozkában narancslé, aprócska lekvárok, muffin, gyümölcssaláta, és egy lezárt dobozban puha, meleg piskóta. Választhattam volna sósat is, de tapasztalatból tudom, hogy az omlett itt kifejezetten rossz, ez viszont finom, legalábbis szerintem. Óvatosan kiviszem a kezéből a füzetet, amibe rajzolgat, és a fejem fölé emelem.
- Még nem fejeztem be! - háborodik fel.
- Visszaadom, egy feltétellel - emelkedek meg, amikor megpróbál utána kapni.
- Mi az?
- Ne viselkedj így - nézek a szemébe - ne fordulj magadba és rajzolgass egész nap csak azért, mert megint megtörtént ez a hülyeség.
- Nem fordultam magamba - morogja a mellén összefont karokkal.
- Tényleg? - pillantok fel a rajzára. - Rajzolj akkor nekem egy rókát, és egyél.
- Egy rókát? - vonja fel a szemöldökét.
- Szeretem a rókákat - adom vissza a füzetét, ebben az állításban annyira nem vagyok biztos, de más nem jutott eszembe. Elmosolyodik, és lapoz egyet a füzetében, utána kézbe veszi azt a dobozkát, amiben a piskóta van, és kibontja, én pedig elégedetten nyugtázom, hogy nem csak szép, és okos a barátnőm, hanem meglepően szófogadó is. Felbontom a saját reggelimet és vele ellentétben mohón lapátolom magamba, de mentségemre szóljon, hogy én közben nem rajzolok sem rókát, sem semmi egyebet, csak az étellel kell foglalkoznom, és persze vele, mert van valami elbűvölő a kecses mozdulataiban, miközben finom vonalakat húz a papírra.
- Tessék - tolja elém néhány perc múlva a sokkolóan élethű rókát ábrázoló rajzot.
- Hű - nyílnak nagyra a szemeim - egy mesefigura rókával is beértem volna, ez elképesztő! - minden alkalommal eljátsszuk ezt, amikor megmutatja valamelyik rajzát.
- Megtarthatod - mosolyodik el, megtörli a kezeit egy szalvétába, majd óvatosan kitépi a lapot a füzetből, és felém nyújtja - ha már más ajándékot nem tudok neked adni.
- Köszönöm - veszem el tőle őszinte örömmel, és megpuszilom az eperlekvártól maszatos száját - rengeteg ajándékot adtál nekem az elmúlt napokban, szóval csak hagyd ezt abba.
Alig észrevehetően forgatni kezdi a szemét, de kivételesen elnézem ezt neki, és felállok, hogy a magammal hozott hátizsákomból kihalásszam a kottákkal, és dalszövegekkel teli mappámat, melynek az elejére helyezem a rajzát.
- Aláírod nekem? - nyújtom felé, ő pedig zavartan pillant rám, miközben harap egyet a csokis muffinjából. - Valami szívhez szóló üzenettel.
- Mint például? - nevet fel, de újra megfogja a ceruzáját.
- Egyetlen szerelmemnek, Niall James Horannek.
Kuncogva, de a gyöngybetűivel ráírja ezt a rövidke mondatot a papírra, alá pedig a nevét, és rajzol mellé egy döbbenetesen szimmetrikus, apró szívecskét.
- Ha egyszer lesz tetoválásom, ezt a mondat lesz az- bárgyún vigyorogva mondom ezt, de az igazság az, hogy halálosan komolyan gondolom.
Bár ezen a repülőgépen sokkal könnyebb elütni az időt, mint mondjuk egy sima, zsúfolt turistaosztályon ahol nincs semmi más, csak az ülések hátuljába épített képernyő, én így is elkezdek unatkozni egy idő után, mert hát ez a repülő kényelmes, meg minden, de nem szeretek túl sokáig bezárva lenni egy helyre, úgyhogy kifejezetten nyűgössé válok. Míg Haze feltalálja magát, rajzolgat, nézegeti a fényképeit, és a laptopomon szerkesztgeti őket, én fel-alá járkálok, bekapcsolom az xboxot, de a fiúk nélkül nem élvezem a játékot, elkezdek olvasni, de semmi sem tetszik, az utolsó mentségem a gitárom, és a már korábban említett kottákkal teli mappám, ezzel bárhol, bármikor tudok bíbelődni. Megszokott akkordokat játszok el, olyanokat, amiket egy idő után szörnyen meguntam, mint például a What makes you beautifult, amit ötször turnéztattunk meg eddig, most mégis hiányzik egy kicsit, mert egy ideje nem énekeltük együtt, és nem is hallottam. Magamban dúdolgatom a dalt, lelki szemeim előtt pedig már megjelenik az őrülten hangos közönségünk a világ egyik legnagyobb stadionjában, ahogy megunhatatlanul éneklik és ugyanúgy táncolnak rá, ahogy közel 10 évvel ezelőtt, amikor először léptünk fel vele. Olyan szükségem van most már egy igazi, nagyszabású koncertre a fiúkkal, mint egy falat kenyérre, enélkül nem nagyon látom értelmét az életemnek.
Mielőtt depresszióba zuhannék amiatt, mert erre a bizonyos koncertre még kell várnom néhány hónapot, gyorsan az egyik új, még ki nem adott dalunkat kezdem pengetni, amiről már most tudom, hogy a rajongóink imádni fogják, és mi is imádjuk, mert megvan benne minden, ami a One Direction.
Annyira hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy többnyire, ha nem egyedül vagyok, akkor mindig néz valaki, hogy fel sem tűnik Hazel pillantása, csak akkor, amikor közelebb húzódik hozzám, és véletlenül megérint.
- Bocsánat - szabadkozik gyorsan, mert abbahagyom a játékot - folytasd, nem akartalak megzavarni.
- Nem zavartál meg - mosolygok rá - mit szólsz hozzá?
- Nagyon tetszik, főleg ahogy játszod, látszik rajtad, hogy szereted.
- Igen - bólintok aprót egyetértően - az egyik kedvencem, a skacok is imádni fogják, már látom magam előtt őket a koncerteken.
- Milyen érzés? - kérdezi érdeklődve, oldalra döntött fejjel. - Amikor ott vagytok előttük?
- Elmondhatatlan - sóhajtok aprót, és a szám akaratlanul is egy mosolygó pozíciót vesz fel - nem tudom elképzelni, hogy más legyen a munkám, az éltet, hogy zenét csináljak nekik, és lássam az arcukat, amikor először hallják, vagy már százezredjére, és még mindig ugyanúgy szeretik. Már nagyon hiányzik ez, mióta leálltunk folyton látom, hogy a közösségi oldalakon csoportosan szenvednek, megjelölnek régi képek alatt, és olyan üzenetekkel bombáznak, hogy hiányzunk nekik, de igazság szerint ők sokkal jobban hiányoznak nekem, mint mi nekik.
Nem mond semmit, csupán előrehajol, és nyom egy aprócska puszit az arcomra, majd visszakúszik a helyére, és folytatja a saját dolgát, én pedig átülök egy másik ülésbe, az ablak mellé, és ott elnyújtózva pengetem tovább a gitárom sorban írogatva a sorokat arról, hogyan lehet a zenével az egész világot megváltoztatni.
Órákkal később, miután a gitárommal az ölemben elalszok, majd Hazellel végigdőlünk a kanapén, és végignézünk egy szörnyen gagyi filmet, ebédelünk, majd vacsorázunk is, a pilóta bejelenti, hogy megkezdjük a leszállást, a gyomrom pedig izgatottan ugrik össze, mert hiába csak Londonba érkezünk meg, nekem itt van mindenem, és még mindig merem állítani, hogy itt is lehet minden olyan tökéletes, amilyen Sydneyben volt. Addig nincs is semmi baj, barátságosan elköszönve lekászálódunk a gépről, és a szakadó eső miatt végigsétálunk a terminálba vezető, általam csak bádogdoboznak hívott folyosón. Összeszedjük a csomagjainkat, majd a fejembe csapom a sapkámat és felhúzom rá a kapucnimat is, hogy még véletlenül se ismerjen fel senki azon a rövid úton, amíg kijutunk az épületből, és megkeressük a privát parkolóban hagyott autómat, amiről már teljesen elfeledkeztem, ezzel szemben az első dolog, ami fogad minket, az egyszerre több száz villanó vaku, és kiabálás, a telefonom pedig vadul rezegni kezd a zsebemben.
A bőröndökkel nem törődve magamhoz rántom Hazelt, aki lesokkolva néz szembe a villogó vakukkal, és kétségbeesetten pillantok körbe segítségért, ami rövid időn belül megérkezik néhány ismerős biztonsági őr személyében, addigra viszont én már megpróbálok túljutni az embertömegen.
- Maradj szorosan mellettem - hajtom le a fejem, és egyenesen a barátnőm fülébe beszélek - el ne engedj, Haze!
- Hogy kerültek ide? - kérdezi remegve, de sajnos nem tudok választ adni a kérdésére. Valaki megragadja a vállam, már készülök arra, hogy egy ingerült mozdulattal elüssem a kezét, de csak Preston az, aki a testével védelmezve maga elé tol minket.
- Gyerünk, kishaver, szedjétek a lábatokat! - utasít, én viszont egy pillanatra lelassítok és visszanézek, hiszen jó néhány rajongó is ott van a megvadult fotósok és riporterek között, akik valahonnan már előre tájékozódhattak Hazel kiléte felől, mert az egyetlen, amit értek az üvöltésükből, az az ő neve. Amíg ki nem jutunk innen nem engedem, hogy rám telepedjen a bűntudat, mert ezek szerint nem vigyáztam eléggé arra, hogy még egy ideig titokban maradjon a kapcsolatunk, de már most érzem, hogy valamit jól elcseszhettem.
Beterelnek minket a régi kisbuszunkba, és Preston jó erősen bevágja az ajtót, mielőtt megkerülné a kocsit és bepattanna, hogy hazaszállítson minket.
- Mi lesz az autómmal? - kiáltok utána. Két másik testőr bedobja hátra a csomagjainkat, majd eltűnnek, míg mi meglepő gyorsasággal kifarolunk az ideiglenes parkolóhelyről, és nyílegyenesen elindulunk valamerre.
- Később hazaviszik neked - válaszol Preston, én viszont már rég nem vele foglalkozok, mert ami Hazel arcára kiül, az sokkal több, mint aggasztó.
- Jól vagy? - fogom a kezembe az arcát. - Ne haragudj rám, esküszöm, nem tudtam, hogy ez lesz!
Az ajkai kicserepesedtek és elnyílnak, miközben kerekre nyílt szemekkel rázza a fejét.
- Tudják - néz rémülten a szemembe - mindent tudnak.
- Honnan? - kapom fel a fejem, és a visszapillantótükrön keresztül megkeresem a kedvenc testőröm tekintetét. - Honnan tudták, hogy ma érkezek haza, és hogy kicsoda Hazel?
- Az újságból - válaszolja szűkszavúan, felkap valamit a mellette lévő ülésből, és hátranyújtja nekem. Lesokkolva meredek a címlapra, ami dugig van képekkel rólunk, az egyiken Sydneyben sétálunk az operaház előtt, vagy éppen befelé igyekszünk a hotelba, a többi képen pedig sötét van, valaki lefotózta, ahogy napnyugta után elnyúlunk a homokban, és hogy még véletlenül se tudjak kimászni ebből, a legnagyobb képen egymást átölelve, a tengerben állva csókolózunk, alatta pedig óriási, vastagon szedett betűkkel virít a cím: Az elrabolt lány szerelemre lelt.

6 megjegyzés:

  1. <3 elrsbolt lány.... Nagyon kíváncsi vagyok.....

    VálaszTörlés
  2. Waoo ez a rész! Azt mindenit, azt se tudom mit mondjak, na most jön majd a fekete leves. Nagyon várom! Fantasztikus lett!

    VálaszTörlés
  3. Mi? Nenene!
    Úristen, mik lesznek még itt.

    VálaszTörlés