58.rész

Hazel Clark

A gyomrom helyén egy óriási, szorító görcs van már azóta, mióta elhagytuk a lakásom, azonban amikor Dublinban beülünk a bérelt autóba ez a görcs a duplájára nő, és szinte fojtogat. Gyűlölöm ezt a várost, még úgy is rosszul vagyok tőle, hogy csak keresztül megyünk rajta, és Niall velem van. Utoljára akkor voltam itt, amikor Londonba költöztem, és bár már akkor is tudtam, hogy sajnos fogjuk még viszontlátni egymást, nem hittem volna, hogy ilyen hamar. Az idegességemnek azonban közel sem ez a fő oka, sokkal inkább az, hogy ma Niall bemutat a családjának, és velem még nem történt ilyesmi, nem tudom, hogy hogyan kellene majd viselkednem, azt pedig végképp nem, hogy mit gondolnak rólam. Bizonyára tudnak mindent, mert nincs olyan ember ezen a földön, aki nem tud rólam mindent, és hiába mondja azt Niall, hogy a családja már most nagyon szeret engem, nem tudom, hogy én mennyire örülnék, ha a gyerekem beállítana valaki olyannal, mint én.
- Jól érzed magad? - fordul felém, mielőtt beindítaná az autót. - Egész úton olyan szótlan voltál.
Az egyik kezem a tenyerébe fogja és az ajkához húzva belecsókol, a gyomromban pedig mintha enyhülne a szorítás. Kiterítem az ujjaim a frissen borotvált, puha arcán, és megsimogatom.
- Minden rendben, csak ideges vagyok - vallom be csendesen.
- Tudom, de hidd el, hogy semmi okod rá, imádni fognak, téged nem lehet nem imádni - előrehajol, és az ajkait puhán az enyémekre helyezi, a vastag ruhákon túl pedig kellemes borzongás fut végig a gerincem mentén. Elhiszem neki, hogy a családja nagyon rendes, és kedvesek, mert ő ilyen, és bizonyára örökölnie kellett ezeket a tulajdonságait valahonnan, de szerintem addig nem fogok teljesen megnyugodni, amíg bele nem dob a mély vízbe. Átölelem a nyakát és lehúzom a sapkáját, hogy az ujjaim beletúrhassanak a dús tincseibe, legalább ez eltereli a figyelmem Dublinról, és a rám váró megpróbáltatásokról, amiket érte ezerszer is végigcsinálnék. Az út Mullingarbe csupán egy óra az autópályán haladva, ha nincs dugó, ami Niall egyik legnagyobb ellensége, tehát legrosszabb esetben is már csak néhány órám van felkészülni a találkozásra, márpedig most rajtunk kívül senki nem siet sehova, mert gond nélkül tudunk haladni.
Az út első néhány perce fura csendben telik, szokatlan számomra az autó, és hogy Niall a rádiót nyomkodja ahelyett, hogy indításkor azonnal megszólalna valamelyik lemeze, az elsuhanó táj pedig egyszerre babonáz és borzongat meg, mert büszke vagyok a származásomra és az országomra, és szavakkal kifejezetlen boldogsággal tölt el, hogy itt lehetek vele, de Dublin feszélyez, minél messzebb akarok kerülni tőle, részben ezért is költöztünk az ország túlsó felébe miután megtaláltak.
- Kérdezhetek valamit? - pillant rám, miután a telefonját rácsatlakoztatja a rádióra, és megszólalnak az ismerős dalok. Nem sok időt töltök az autójában, de már kiismertem a zenei ízlését, és hogy előszeretettel hallgatja a saját dalaikat, illetve csak a sajátjait, amiket egyedül énekelt fel a stúdióban valamikor. Szeretem, amikor mellettem dúdolgat, és a kormányon dobol az ujjaival, mert olyan szinten éli meg és fogadja magába a zenét, amit én sosem fogok megérteni.
- Persze - a térdemen pihentetett kezének ujjai megkeresik az enyém, és a levegő egy kicsit még melegebb lesz a fűtés ellenére emiatt az egyszerű gesztus miatt.
- Eddig hogy töltötted a karácsonyt? Otthon, Londonban.
- Sehogy - hümmögök - nem igazán volt pénzem arra, hogy karácsonyfát állítsak, vagy rengeteg kaját főzzek magamnak, meg miért is kellett volna? Többnyire egyedül voltam, sétáltam a városban, fotóztam, ugyanazt csináltam amit egy átlagos napon.
Amikor egymásra nézünk nem sajnálatot látok a szemében, pedig arra számítok, mert engem mindig mindenki sajnál, de az ő szemében eltökéltség csillog, annak az ígérete, hogy ez mostantól más lesz, és hiszek neki.  
- Nálunk mindig nagy családi összejövetel van, unokatesók, meg a bátyám és a családja, és a válásuk ellenére a szüleim is jóban vannak, úgyhogy anya néha beugrik még mielőtt mondjuk megtehetném én, most is ott lesz, alig várja már, hogy megismerjen.
- Biztos nagyon kedves - nyelek nagyot.
- Tényleg az - szorítja meg a kezem egy picit - és apa is, meg a bátyám, az unokaöcsémet pedig egyszerűen imádni fogod, nála vagányabb kissráccal még nem találkoztam.
- Alig várom - húzom mosolyra a szám. Tényleg várom, ugyanakkor a gyomrom még mindig görcsben áll, és legszívesebben megkérném arra, hogy forduljunk vissza és az első repülővel menjünk haza, hiába akarom mindazt, amit eltervezett, és vágyom arra, hogy a része lehessek a családjának. - Most kérdezhetek valamit én?
- Bármit, szerelmem - a lélegzetem elakad attól, ahogy ezt kimondja, miközben a tekintetét az úton tartja.
- A családodat nem zavarja, ami velem történt? És hogy ennek ellenére is velem vagy?
- De - a gyomrom azonnal felkavarodik, azonban arra már rájöhettem volna, hogy Niall nem mindig gondolja azt, amit mond - zavarja őket, hogy olyan szemét, undorító emberek élnek a világon, akik képesek gyerekeket bántalmazni bármilyen módon. Rohadtul zavarja őket, ahogy engem is, hogy nem tudnak ellene mit tenni, és hogy nem tudják meg nem történtté tenni mindazt, ami veled történt, de pont úgy próbálkozni fognak, ahogy én is teszem, mert annak ellenére, hogy még nem beszéltek veled, szeretnek, mert tudják, hogy én is mennyire szeretlek. Nincs semmi, ami miatt nem örülhetnének annak, hogy téged választottalak, mert kedves vagy, gyönyörű, csodálatos, nagyon bátor, és elmondhatatlanul boldoggá teszel, nekik pedig ez a lényeg.
Az arcához hajolok és az ajkaim hosszan a puha bőréhez érintem, azt kívánom, hogy lehúzódjon, és legyen néhány percünk, amikor rendesen megcsókolhatom, de sajnos nem teszi, helyette csupán elmosolyodva a szájához húzza a kezem, és megcsókolja az ujjperceim. Az út hátralévő részében elpilledve élvezem a kis simogatásait, a korai kelés és utazás miatt fáradt vagyok, a repülőn egymásra borulva szundítottunk, és azt elégnek is éreztem, most viszont nagyon nehezen tartom nyitva a szemeim addig a pillanatig, amíg magunk mögött nem hagyjuk a Mullingar táblát, mert ekkor felpattannak a szemhéjaim, és visszaköltözik a feszítő érzés a gyomromba. Nagy házra számítok, valami ahhoz hasonlóra, mint amilyen Niall londoni otthona, ezért lepődök meg nagyon, amikor a tipikus ír kisvároson áthajtva végül egy kicsi, egyszerű ház előtt parkol le, ami szinte majdnem ugyanolyan, mint az én családomé.
- Megérkeztünk - állítja le az autót, és sugárzó arccal fordul felém. Látom rajta, hogy mennyire örül annak, hogy itt lehet, érzem a belőle áradó izgatottságot, és egy kis türelmetlenséget, mert alig várja, hogy bemenjünk.
- Itt nőttél fel? - kémlelem az ablakból mosolyogva a házikót, és az aprócska, rendezett kis udvart. Nem tudom, miért akarom húzni az időt, amikor ő láthatólag mindennél jobban szeretne végre bemenni.
- Bizony - viszonozza a mosolyom - mindent megmutatok majd neked, és a szüleim biztos rengeteget fognak mesélni rólam. Elég hosszú ideje te vagy az első lány, akit bemutatok nekik, úgyhogy kérlek nézd el, ha túlzásba esnek.
- Nekem ez nem baj - közelebb hajol hozzám, elsimítja az arcomba hulló tincseket, és az egyik kezével megfogja a fejem, hogy magához húzzon. Óriási sóhaj szakad fel belőlem, a hajába túrva vonom magamhoz még közelebb, és olvadok szinte a karjai közé. 
- Gyere, menjünk be - szakítja meg végül a csókunk nehézkesen, és kiszáll a kocsiból. Annak ellenére, hogy azonnal követem, és mire odaér már fél lábbal kint vagyok, megfogja a kezem és kisegít, majd azt szorongatva kiveszi hátulról a csomagjainkat. Rettenetesen hideg van, a levegő ködös, a csizmám talpa alatt pedig csúszik a beton, ami esőről, vagy inkább ónos esőről árulkodik. Niall bőröndje háromszor akkora, mint az enyém, de fél kézzel is könnyedén emeli ki, majd csapja le a bérelt autó csomagtartójának tetejét, és úgy indulunk el, hogy a szabad kezünkkel a bőröndünket húzzuk magunk után, a másikkal pedig ő engem is húz, mert olyan óvatosan és lassan lépkedek, mint egy reumás teknős. Elkezdek azon gondolkodni, hogy nem nézek ki elég jól, a nekik szánt karácsonyi ajándékaim bénák, és úgy összességében nem vagyok elég jó ahhoz, hogy Niall oldalán mutatkozhassak, de még mielőtt bepánikolhatnék kinyitja előttem az ajtót, és beterelget maga előtt a meleg családi házba, ahol szinte azonnal felolvadok, minden lehetséges módon.
A környezet egyszerű és nagyon barátságos, a konyha irányából karácsonyi zenék hallatszódnak, és beszélgetés foszlányai. Kibújok a cipőmből, Niall pedig lesegíti a kabátom és a sálam, csodálkozok azon, hogy nem rongyol be azonnal, vagy kiáltja el magát, hogy megjöttünk, szokatlanul csendes, aminek az okát végül megértem, amikor a hűvös kezei közé fogja az arcom, és megcsókol úgy, ahogy a kocsiban nem tudott.
- Hidd el nekem, hogy nincs semmi, amitől tartanod kellene - suttogja, közben elrendezi a kusza tincseket az arcom körül. Beszívom a levegőt és aprót bólintok, másodperceken keresztül maradunk még így, a mellkasához bújva erőt gyűjtök, majd amikor felemelem a fejem csókot nyom a homlokomra, és csak utána ereszt el annyira, hogy megfogja a kezem. 
A táskáinkat az előszobában hagyva lépünk be, és végül Niall a családja tudtára hozza az amúgy is egyértelműt, mégpedig azt, hogy megjöttünk. Amint megpillantom az apró, szőke hajú kis hölgyet, az anyukáját, rájövök, hogy találkoztam már vele, mégpedig Ari keresztelőjén, miután Niall mindenki előtt elkezdett kiabálni velem. Ez addig a pillanatig feszélyez csupán, amíg oda nem lép hozzám, és át nem ölel. Sokkal alacsonyabb, mint én, le kell hozzá hajolnom, mégsem olyan érzés, mintha egy gyerek fogná át a nyakam, mert ez a nő pont úgy ölel, ahogy a fia, a legőszintébb érzelmeit belesűrítve, és emiatt amint megérint elszáll minden félelmem.
- Nagyon örülök, hogy itt vagy, és hogy megismerhetlek, drágaságom! - fogja az arcom a kezei közé, és a szikrázó kék szemeiben, melyek pont olyanok, mint Niallé, megcsillan 1-2 könnycsepp. - Még sokkal szebb vagy, mint amire emlékszem, és amit a kisfiam elmondott! - mintegy végszóra kinyújtja a kezét, és magához vonja Niallt, hogy mindkettőnket átfogjon amennyire csak tud.
- Mondtam, hogy lehetetlen szavakba önteni - pillant rám fél szemmel, miközben két puszit nyom az anyukája arcára. - Szia, Anya!
- Most már megértem - simogatja meg az arcát. - Szervusz, csillagom!
Elenged minket, és ahogy Niall átöleli a derekam az oldalához húzva, ösztönösen tudom, hogy a hivatalos bemutatás csak most jön, és ideje lesz mondanom is valamit. Miközben beszél a lehető legbarátságosabb mosollyal az arcomon felváltva fürkészem a szüleit, megállapítom, hogy mennyire hasonlít mindkettőjükre, de főként az apukájára, és hogy mindketten mennyire elbűvölően kedvesnek tűnnek, pont olyannak, mint amilyen ő maga is.
- Szóval, izé... - hümmög a kezemet szorongatva, és a pöttyös zokniba bújtatott lábaival kicsit előre-hátra hintázik, amitől annyira aranyos, hogy legszívesebben úgy megpuszilgatnám, mint Arit és Noah-t.  - Szeretném bemutatni nektek a barátnőmet, Hazelt.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem önöket! - bököm ki, és bár bátornak szeretnék tűnni, sokkal inkább kelthetek gyáva kisegér benyomást, ahogy az oldalához préselőve cincogok, mintsem egy magabiztos, fiatal nőét, de az anyukája így is a kezét a szívéhez szorítva olvadozik, az édesapja pedig barátságosan mosolyogva, a kezét nyújtva lép hozzám.
- Mi még jobban örülünk, hogy végre megismerhetünk téged - elfogadom a kezét, és a fejemet felbiccentve viszonzom a kedves gesztusait. - Szólíts csak Bobbynak, és érezd otthon magad nálunk.
- Köszönöm - pislogok hálásan, majd hivatalosan bemutatkozik Maura is, és még legalább ezerszer elmondja, hogy mennyire örül nekem, és hogy milyen helyesek vagyunk Niallel, ami perpillanat mindennél többet jelent számomra.
- Előkészítettem neked a vendégszobát, ha ott szeretnél aludni - közli velem Bobby, amikor Niallel behozzuk a cuccainkat a kis előszobából.
- Köszönöm - mosolygok, és elgondolkodok azon, hogy vajon ez azt jelenti-e, hogy muszáj ott aludnom, és Niall szobájának még csak a közelébe se menjek. Ez a gondolat most annyira nem tetszik, mint ahogy korábban éppen az együtt alvásé nem tetszett, azonban miközben a lépcsőn felfelé rángatjuk a cuccainkat halkan kimondja azt, amit hallani akarok.
- Nem muszáj ott aludnod azért, mert apu előkészítette a szobát neked, csak nem igazán tudja, hogy hányadán állunk mi ketten, és még véletlenül sem akarta, hogy kellemetlenül érezd magad itt.
- Akkor inkább veled szeretnék lenni -  pillantok rá - ha lehet.
- Reménykedtem benne - mosolyodik el huncutul, és gyors puszit nyom a fejemre.  - Csak szólni szeretnék, hogy az ágyon kívül a szobámban minden olyan, amilyen 16 éves koromban volt, szóval ne nevess ki.
- Sosem nevetnélek ki - pislogok nagyokat meglepetten. 
Kitárja előttem az ajtót és beenged maga előtt, csak azután rángatja be a bőröndjét és a csomagjait. Rengeteg ajándékot vehetett a családjának, én meg meglátogatni se fogom a sajátom. Körbenézek a kis helyiségben, és valamiért azonnal párhuzamba állítom a saját gyerekkori szobámmal, és Niall mostani hálójával. Ez a szoba apró, zsúfolt, a falak színesek, és szinte ordít róla, hogy hónapok, vagy talán évek óta nem lakik benne senki, mert bár minden teljesen portalanítva van, a tárgyakon látszik, hogy nem használják, piszkálgatják őket, mégis tudná akár egy idegen is, hogy egyszer lakott itt valaki, és olyan, mintha bármikor visszajöhetne. Az én szobámon sosem látszott igazán, hogy valaki él ott, talán mert nem éltem, csak léteztem, és a kettő messze nem ugyanaz. 
- Mintha sose mentem volna el - pillant körbe mosolyogva, és az egyik karját a derekam köré fonva az oldalához húz, és puha csókot nyom az arcomra. - Látod, nem volt mitől tartanod, minden rendben ment, máris imádnak.
- Nagyon kedvesek - biccentem fel a fejem.
Tesz egy lépést hátra, leül a szépen bevetett ágy szélére és a kezét nyújtva közelebb húz magához.
- Gyere ide hozzám - paskolja meg a combját, én pedig vele szemben leereszkedek rá. Nem beszélünk, eligazgat néhány hajtincset a vállamon, megsimogatja az arcom, míg én a tarkóján lévő puha hajtömeggel játszadozok, és visszanézek rá. - Mackenzie-n kívül egyetlen lány sem járt itt, mióta elköltöztem - mondja, nekem pedig ez a mondat óriási súllyal nehezedik a vállamra, de van benne valami kellemes, egyelőre nem tudom megmondani, hogy mi, viszont annyit felfogok, hogy számára különleges jelentőséggel bír az, hogy elhozott ide, bemutatott a szüleinek, és beengedett abba a szobába, ahol azzá a fantasztikus férfivá vált, aki ma.
- Köszönöm - csúsztatom a kezem az arcára, és az alsó ajkát megérintve megsimogatom az állát -  hogy elhoztál ide, és hogy az életed része lehetek.
Magához húz, és amikor az ajkaink találkoznak minden levegő kiáramlik a tüdőmből. Valamikor, nem is tudom igazán, hogy mikor, eljutottunk arra a szintre, hogy nincs szükség szavakra a kommunikációhoz kettőnk között, sőt, feleslegesek, mert a tetteink, a gesztusaink megfelelőbbek hozzá.
- Gyere, megmutatom neked a házat, meg a környéket - egy kisfiú izgatottságával néz rám, és fogja meg a kezem. A legnagyobb örömmel követem, és valódi érdeklődéssel szemlélem az apró ház minden kis zegzugát, amit megmutat, és közben felidézi néhány gyermekkori emlékét, a legjobban azonban a nappaliban álló karácsonyfa bűvöl el. Mi is állítottunk, és közben újra 4-5 éves kislánynak éreztem magam, aki gondtalanul, rendezetlenül helyezte el a nagy, csillogó gömböket a fenyő ágain, de mégsem volt ugyanolyan, nem, mert a szüleim helyett Niallel csináltam, mégpedig óriási precizitással és odafigyeléssel, ez a fa viszont még a miénknél is szebb. Megfogok egy apró, kézzel készített kis díszt, egy gipszből öntött, vízfestékkel díszített csillag az, és valahogy azonnal tudom, hogy annak a pirospozsgás arcú kisfiúnak a keze közül került ez ki valamikor, aki most sugárzó tekintettel figyel engem, és simogatja a hüvelykujjával a kézfejem. Felfedezek még több ilyen kis díszt a fán, újabbakat, amiken a Theo név szerepel, és igazán régieket is, amik által furcsa érzéssel telik meg a lelkem, de tulajdonképpen az egész ház ilyen. Hiába váltak el a szülei, a konyhából hallom a nevetésüket, és ide belépve olyan érzés töltött el, mint amikor a Payne-rezidenciába teszem be a lábam, kézzelfogható a szeretet, a ragaszkodás, és az összetartás. Nagyon szeretném, ha egy nap a mi otthonunk is efféle melegséget sugározna, és ilyen apró kis ajándékoknak lehetnék majd a gazdája, mint ezek a kis díszek, és a többi, melyek a ház legkülönbözőbb pontjaiban helyezkednek el.
- Tetszik? - akasztja le a fáról, és félmosollyal az arcán végigsimít rajta. - Kreatív kiskölyök voltam.
- Nagyon édes - emelem fel a fejem, és a mellkasának dőlve rámosolygok. Nem mondom ki amit igazából gondolok, arról, hogy a mi karácsonyfánkon is legyenek egyszer ilyenek, helyette lábujjhegyre állva megpuszilom az arcát, és ketten visszaakasztjuk.

- Jöttök ebédelni, kedveseim? - jelenik meg Maura. - Biztos éhesek vagytok egy ilyen hosszú út után. Szoktatok enni házi kosztot? Mert bár az én kisfiam tud főzni, nem nagyon veszi a fáradtságot, mert könnyebb rendelni, ugye, Niall? 

- Igenis szoktam venni a fáradtságot, egyébként pedig Hazel remekül főz, anyu - fűzi össze az ujjainkat, és a konyha felé sétálva cuppanós puszit nyom az édesanyja arcára, aki kedvesen nevet rám - úgyhogy már Mira nyakára sem járok rá.

- Épp itt volt az ideje, az a kislány tartja el mindannyiótokat.

- És rettentően élvezi! - vigyorodik el, majd a szabad karjával átöleli az apró nőt, és úgy sétálunk az étkezőbe, ahol az asztal már szépen meg van terítve négy főre, középen pedig olyan hagyományos ír ételek gőzölögnek, almaleves, borsmártásos steak, desszertnek pedig bownie. A számban összefut a nyál, és csak most érzem meg igazán, hogy tényleg milyen éhes vagyok, amikor pedig leülünk az asztalhoz megtapasztalok valami olyat, amit eddig sosem, mégpedig hogy milyen békében, rohanás, és kínos beszélgetéskezdeményezések nélkül elkölteni egy finom ebédet a családdal. 

 Niall Horan

Teli szájjal, bazsalyogva figyelem, ahogy az anyám, és életem nője folyamatosan csacsognak ebéd közben. Magam is meglepődök azon, hogy Hazel milyen gyorsan kinyílik, hiszen alig 2 órával ezelőtt még rettegve ült mellettem a kocsiban, és a törékeny kis kezei reszkettek az enyémben, amikor beléptünk, most pedig mosolyogva válaszol a kérdésekre, amiket a szüleim feltesznek neki, lelkesen mesél a fotózásról, az egyetemről, a kiállításáról, Zaynről, Gigiről, Miráról és a srácokról, meg kettőnkről is. A falat megakad a torkomon, amikor zavartan a tányérjába pislogva kimondja előttük, hogy az élete mennyivel jobb lett, mióta a része vagyok, ezért pedig legszívesebben a karjaimba kapnám és azonnal eltűnnék vele. Néha persze én is közbeszólok, de többnyire csak őt figyelem, és összenézek apával, aki minden pillantásával némán az áldását adja arra, amit még meg sem kérdeztem tőle. Tudtam, hogy szeretni fogják Hazelt, de azt nem, hogy ő is ilyen gyorsan kibontakozik majd előttük, hiszen ez mégiscsak egy idegen környezet számára, és idegen emberek, akik ráadásul még a családom is, ami egy plusz indok volt számára, hogy kicsivel még idegesebb legyen, emiatt pedig most még büszkébb vagyok rá. Figyelmeztettem a szüleim arra, amit amúgy is tudnak, hogy Hazel más, mint az eddigi lányok akiket kölyökkoromban hazahoztam, sokkal másabb mint bármelyik lány a világon, ezért lehet, hogy csendes, bátortalan lesz, így valószínűleg őket is pont úgy meglepi a viselkedése, mint engem, és a tündéri bája, a mosolya, a kedvessége, és hogy milyen okos pont úgy az ujjai köré csavarja őket. Dagad a mellkasom, mert ő az én barátnőm, hozzám tartozik, ennyi ember közül pont engem választott. 

- És mik a terveid az egyetem után, Hazel? - kérdezi tőle apa, és erre a kérdésre a válasz engem is nagyon érdekel.

- Még nem igazán tudom - emel a szájához egy falat brownie-t, hogy kicsit húzza az időt a válasszal addig, amíg rág. Annyira ismerem már. - Sok minden felmerült, nyilván szeretnék elhelyezkedni valahol, és felépíteni az életem, az alapdiplomám után talán maradnék még az egyetemen és szakosodnék, viszont Niallel arról is beszéltünk már, hogy velük tarthatnék a következő turnén, mint fotós, és ez is vonz, bár félek mások reakciójától. Én nem tekintek úgy Niallre, mint egy hírességre, nekem ő csak a barátom, és sosem használnám fel arra, hogy én sikeresebb legyek, egyesek viszont ezt hiszik, és ez engem...

Szólásra nyitom a szám, de anya megelőz. 

- Kicsim, az emberek mindig azt fogják elhinni amit elakarnak, te ezzel ne foglalkozz, az a lényeg, hogy a számodra fontos emberek tudják, hogy milyen ember vagy, a többi nem fontos, úgyhogy ezen ne rágódj, ha nem élsz ezzel a lehetőséggel azért tedd, mert nem akarsz, ne azért, mert mások ezt meg azt fognak gondolni rólad. 

- Igen, tudom - bólint aprót beismerően, én pedig az asztal alatt megsimogatom a térdét, miközben hálásan pislogok anyura. - Mindenképp gondolkozni fogok rajta. 

- Es később? - puhatolózik finoman apa, bár én átlátok rajta. Pontosan tudja, hogy Hazel miért hagyott el, és megértem, hogy kíváncsi arra, most milyen választ ad, de nem biztos, hogy feszegetnie kellene ezt a témát, akármilyen finoman is teszi. 

- Én is csak ugyanazt szeretném, mint bármelyik másik nő - vonja meg a vállát egy picit, és az ujjai megkeresik az enyém - családot, gyerekeket, boldogságot. 

A kezét a számhoz emelem, és megcsókolom, legszívesebben azonnal elmondanám neki, hogy bármikor állok rendelkezésére ebben, de itt vannak a szüleim, és bár anya biztos elájulna örömében, azért mégsem jelentem ezt ki előttük, így is amint Haze kiejti a "gyerekek" szót  úgy kapja fel a fejét, mint egy szurikáta, és a nyakamat teszem rá, hogy lelki szemei előtt már a kettőnk kis porontyát pelenkázza. 

A vacsora befejeztével apával együtt leszedem az asztalt, míg Haze lelkesen követi anyut a nappaliba, hogy képeket mutogasson Theoról, bár ez valószínűleg csak a csali volt, előbb-utóbb úgyis az én első fotósorozataimnál fognak kilyukadni, és hiába nagyon nincs ínyemre, hogy anya megmutassa neki az összes korai aktfotóm, és a rettentően előnytelen korakamaszkori, csálé fogas képeim, hogy aztán a végén sírva fakadva elmesélje, milyen volt, amikor alig 17 évesen elmentem itthonról, sosem fosztanám meg ettől az élménytől sem őt, sem a barátnőm.

Odamegyek apa mellé, hogy együtt bepakoljuk a tányérokat, edényeket és evőeszközöket a mosogatógépbe, és bár én nem kérdezek semmit, azért abban reménykedek, hogy elmondja a véleményét Hazelről, és ez így is lesz, mert pontosan tudja, hogy mennyire kíváncsi vagyok rá, és fontos nekem. 

- Nagyon helyes lány - mondja végül - és ha nem tudnám, hogy mi történt vele, sosem gondolnám, hogy bármi ilyesmin kellett keresztülmennie. 

- Rengeteget fejlődött - bólintok aprót mosolyogva - elképesztően erős.

- Látom - biccent aprót mosolyogva - és nagyon intelligens, arról nem is beszélve, hogy fülig szerelmes beléd, fiam. 

- Nem annyira, mint én belé - nem érzem cikinek ezt mondani, egyrészt mert hát apa az apám, és beszélgettünk már mindenféléről a méhecskéktől kezdve, másrészt pedig mert ez az igazság, és akár az egész világ előtt hajlandó lennék kimondani.  - Szóval ha egy nap azt mondanám, hogy szeretném feleségül venni, támogatnál? 

- Teljes mértékben - a szívem nagyot dobban, amikor ezt kimondja, a véleményével pont úgy vagyok, mint Miráéval, nagyon fontos nekem, habár nem biztos, hogy ebben az esetben megváltoztatnám a döntésem, de azért minden sokkal jobb azzal a tudattal, hogy mellettem áll. Egy rövid pillanatra magához von, és férfiasan megtapogatja a vállam, mielőtt kimennénk a nappaliba, és megpróbálnám valamennyire megfékezni anyát. 

Belépve az édes nevetése fogad, az ölében egy rakás kép hever, és úgy tűnik, az aktfotókon már túl vannak, mert ezeken már 3-4 éves vagyok, és büszkén vigyorgok a játékaim közt, vagy épp az óvodában. 

- Jaj anya, muszáj ezt? - nyöszörgök színpadiasan, miközben Haze mögé lépek, és fintorogva megpróbálok elcsenni néhány cikis fotót. 

- Annyira aranyos voltál - pillant rám szikrázó szemekkel, és védelmezően magához szorítja őket. 

- Hála Istennek ezt a tulajdonságom megőriztem - villantom rá a mosolyom, aztán lehajolok, és finom, mégis hosszú csókot pihentetek meg az ajkain. Az arca és a fülei pirosak, amikor elhúzódok, és zavartan azonnal rendezkedni kezd, míg én magamban nevetgélve leülök a szőnyegre, és az ölembe veszem a vastag zokniba bújtatott apró lábait. Minden pontjában annyira kecses és csinos, hogy szinte el sem hiszem, hogy valódi. 

- Ugye milyen gyönyörű gyerek volt? - lelkesedik anya. - És a bátyjának a kisfia, Theo, kiköpött olyan, mint amilyen Niall volt! Tündéri, biztos imádni fogjátok egymást! 

- Remélem - feleli csillogó szemekkel, közben gyengéden fésülgeti, simogatja a hajam. - Alig várom hogy megismerjem, Niall mindig emlegeti. 

- Még iskolában van, de később biztos beugranak, vagy átmehettek hozzájuk ti is - szól közbe apu - napok óta kérdezgeti, hogy mikor jön már Niall nagybácsi a barátnőjével - mindannyian nevetni kezdünk, a fejem az ölébe hajtom, és megfogom a kezét, csak hogy simogathassam valamijét. Akaratlanul is a gyűrűsujját nézegetem, és elképzelem rajta a gyűrűt, ami a dobozában jelenleg is nyomja a hátsóm. Elvileg érezni fogom, hogy mikor jön el a megfelelő pillanat, és biztos nem ez az, a szüleim társaságában, miközben képes lennék elaludni az ölében, de már annyira szeretném megtenni ezt a lépést, és az az érzésem, hogy az idei évben meg is teszem. 

- Kedveled őket? - kérdezem, miután anyu úgy dönt, hogy távozik, mert még rengeteg elintéznivalója van, mi pedig elindulunk sétálni egyet a környéken. 

- Nagyon - mosolyog fel rám a nyakát takaró vastag sál mögül - szörnyen kedvesek, az anyukád pedig nagyon lelkes, még sosem örült nekem ennyire senki.

- Nem is tudom már, hogy mióta rágta a fülem azért, hogy mutassalak be neki, de nem akartam elsieteni. Nagyon büszke vagyok rád, amiért ilyen jól kezeled őket - megsimogatom a hidegtől kipirult arcát, és magamhoz húzom. - Szeretném, ha jól éreznéd magad nálunk, és velünk. 

- Jól érzem - mormolja a kabátomba - alig várom, hogy megismerjem a többieket is. 

- Én is szeretném megismerni a te családodat - nyögöm ki hirtelen - mit szólnál hozzá, ha meglátogatnánk őket 26-án? Vettem nekik ajándékot is, mindenféle csajos kis dolgot meg játékot a húgodnak, Mira segített. 

- Nem is tudom, Niall - húzódik el kicsit, és a kesztyűs kis kezével megdörzsöli az arcát - évek óta nem voltam otthon, és nekik sem hiányozhatok túlzottan, mert nem jöttek el a kiállításra. Elmondtam nekik azt is, hogy mi van köztünk, de azt hiszem nem fűznek hozzám túl nagy reményeket, és én igazán nem akarlak kitenni téged a furcsa kérdéseiknek, meg a kétkedéseiknek. 

- Pont ezért kellene elmennünk, nem gondolod? Hogy lássák, hogy mi a helyzet valójában, hogy mennyire komoly, és hogy mennyit változtál. Szeretnék bemutatkozni a szüleidnek, és megismerni a kishúgod, mert őszintén remélem, hogy egyszer egy család leszünk, és nekem fontos lenne, hogy ismerjük egymást. Persze megértem, ha neked ez most túl sok, csak szeretném, ha tudnád, hogy bármikor, amikor úgy érzed, készen állsz rá, nagyon szívesen elviszlek hozzájuk. 

- Komolyan mondod? - meglep a meglepettsége, és a szemében ülő csodálkozás. 

- Teljesen - bólintok aprót. - Nagyon-nagyon komoly terveket szövögetek veled, és szeretném ha ezt ők is tudnák.   

- Ha visszaértünk felhívom őket, jó? - harapdálja az alsó ajkát. - De nem ígérek semmit, azt sem, hogy nem fogják megkérdezni tőled, hogy miért vagy velem, és egyáltalán hogyan érted ezt el. 

- Kérdezzék csak meg - mosolygok rá - a legnagyobb örömmel fogom felsorolni az indokokat. 

- De Niall... Köztem és a szüleim között nem épp olyan a kapcsolat, mint köztetek, ők nem igazán tudnak mit kezdeni velem. 

- Engem ez nem érdekel - fogom a kezeim közé az arcát - nem tudnak olyat tenni, vagy kérdezni, ami befolyásolná azt, ami köztünk van, úgyhogy ne aggódj, talán épp ez lesz az, ami kicsit összehoz titeket. Végig ott leszek veled.  

Hangtalanul bólogatva húzódik közelebb hozzám, és miközben a karjait a nyakam köré fonja hallom, ahogy halkan azt a szót mondja, ami a legtöbbet jelent számomra a szájából, amikor pedig összeérnek a hűvös ajkaink elönt az az érzés, hogy már tényleg csak egy igazán vékony kis hajszál választ el minket attól, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen, és talán csak a képzelőerőm túl élénk, vagy a vágyaim nőnek túl rajtam, de az az érzésem, hogy hamarosan ez is eltűnik, magával viszi Hazel minden félelmét, végül pedig nem marad más, csak mi ketten, és a boldogságunk.

57.rész

Sziasztok! 
Bár ez a mai nap még valószínűleg mindenkinek elég laza volt/lesz, azért nem tekinthetünk el a szomorú ténytől, hogy vége a nyárnak. Mindenkinek, aki még jelen van velem ezen a blogon szeretnék nagyon sikeres tanévet, és sok szerencsét kívánni, valamint kitartást nektek, mindjárt itt az őszi szünet! 
Nagyon szerettem ezt a részt írni, úgyhogy nagyon remélem, hogy ti is szeretni fogjátok, nekem az eddigiek közül talán a kedvencem lett.

Niall Horan

 

Bár Miráék óriási házzal büszkélkedhetnek, azért elgondolkodtat, hogy vajon hova pakolnak annyi karácsonyi díszt, amennyit Liam kipakolt a kertbe, és amelyek arra várnak, hogy a helyükre szenvedjük őket. A lakást boldog, babás kacajok, nevetések, és mézeskalács illat tölti be, én pedig végre nem érzem magam kívülállónak, mert idén az én barátnőm is ott áll Mira mellett, a lányok gyűrűjében, és lelkesen szaggatja a mézes tésztát. 
- Ni! Ni! - kurjongat Aria, apró kis cipőbe bújtatott lábaival csattogva nekirohan a lábamnak, és pici kezeivel átölel, miközben a kabátomat szeretném felvenni, mert a fiúk kint már javában dolgoznak. Még mindig képes lennék elolvadni ettől a kislánytól, a nagy, barna szemeitől, és attól a foghíjas vigyortól, amit rám villant, miközben a fejét veszélyesen hátradöntve néz fel rám. Legalább annyira rabul ejtette a szívem, mint az édesanyja, és Hazel.
- Mondd szépen, hogy Keresztapu! - nyúlok érte, és a karomba veszem.
- Te! - csapkod boldogan.
- Ke-reszt-a-pu! - szótagolom, és közben mindenféle hülye grimaszt vágok, mert imádom ahogy hangosan kacag. - Hol hagytad a testvéred, Nyuszikám? - lépdelek vissza a nappaliba, aminek a szőnyegén ott ül Noah egy rakás játék között, nekidőlve Arthurnak, és fel sem pillant, amikor belépünk, ellenben a lányok mindannyian észrevesznek.
- Hoztam egy kis szökevényt - lépek be a konyhába, és azonnal egy tepsi frissen megsült kőkemény mézeskalács szívecske felé nyúlok, azonban Mira a kezemre csap, a felháborodásom pedig egyszerűen felfoghatatlan méretű. - Hé!
- Ne nyúlkálj! - dorgál meg. - Még forró, ráadásul kemény is, beletörik a fogad.
- Aha - nézek rá igazán csúnyán - mondd azt, hogy sajnálod!
Casey, Danielle és Hazel is nevetni kezdenek, a pillantásom azonnal megtalálja őt és rákacsintok, illetve kacsintanék, ha Ari nem hadonászna a könyékig nyálas kis kezével az arcom előtt.
- Az egynegyedét az én csajom csinálja, úgyhogy aki itt nem kaphat sütit az Zayn, nem én! - csörtetek felé a kislánnyal a karomon, és hátulról átölelve a derekát megcsókolom a halántékát. Kitűnő eredménnyel átment az összes vizsgáján, és amellett, hogy emiatt rohadtul büszke vagyok rá, marhára örülök is, mert végre megint nyugodtan alszik, és legalább a téli szünetben hanyagolhatja az egyetemet. 
- Neked nem kint kellene lenned? - von kérdőre a legjobb barátom.
- De, ha a lányod hagyna - megsimogatom Haze vékony derekát, észreveszem, ahogy kissé megborzong, miközben mackó formájú sütiket készít. Ellopok egy már elkészült medvét és nyersen a számba tömöm, mire Hazel felháborodva pördül meg, de még mielőtt rázendítene csókot nyomok a szájára, majd a hangosan nevető gyerekkel a karomon kislisszolok a konyhából, Mira mellett elhaladva pedig neki is nyomok egy puszit a homlokára.
- További jó munkát, hölgyeim! - kiáltom a nyers tésztát ízlelgetve, és közben leültetem Arit a testvére és a kutyájuk mellé, puszit nyomok mindkettőjük kis buksijára, majd szinte futok a bejárati ajtó felé. Pokoli hideg van, már megint, és hiába élek ezen az éghajlaton lassan 26 éve, borzasztóan gyűlölöm a telet, és hogy az összes testnyílásom befagy amint kiteszem a lábam az ajtón. Ez az az időszak, amikor általában lelépek valami melegebb helyre, beiktatok egy nyaralást valahol Ázsiában, vagy Dél-Amerikában, vagy ha turnézunk azt is általában Japánban kezdjük, de karácsonykor azért többnyire itthon vagyok, és most a világ legmelegebb helyét sem cserélném el ezzel a faggyal, mert az idei ünnep nagyon különleges lesz.
- Na végre már, hogy kidugod az orrod! - ad hangot Louis az örömének, amiért csatlakozom hozzájuk.
Meglehetősen vicces látványt nyújtanak, miközben öt réteg ruhában, idétlen sapkákkal a fejükön, sál takarta szájjal szórakoztatják egymást, és a kesztyűik miatt bénázva próbálják kibogozni az összeakadt égősorokat.
- Hiányoztam? - tekerem a nyakam köré én is a sálam, majd felhúzom a sapkám és a kesztyűim.
- Te nem, csak ha mi szenvedünk, akkor szenvedj te is! - vágja rá a lehető legőszintébben Lou, azonban hogy elvegye a szavai élét a nyakát nyújtogatva rám vigyorog.
- Jövök már, csak a kisasszony feltartóztatott - lépdelek le a lépcsőn, és csatlakozom hozzájuk. Harry épp a Télapót piszkálja, mármint nem az igazit, hanem azt az idétlen műanyagot, amit a kilenc még idétlenebb szarvasával együtt a tetőre kellene felbűvölnünk.
Igazából mindannyian morgunk emiatt, de nem hiszem, hogy bármelyikünk is komolyan gondolja, mert örülünk, hogy itt lehetünk, hogy Gigi kivételével a barátnőink bent főzőcskéznek, mi meg ellátjuk a férfias teendőket. Tavaly is megcsináltuk, és bár Harry leesett a garázs tetejéről, engem viszont szerencsére felfogott a csatorna, élveztük, mert közel 10 év barátság után is tudtunk csinálni új dolgokat, és mert az, hogy Liam megosztotta velünk valamelyest az első karácsonyát a családjával még egy picit szorosabbá tette azt az amúgy is nagyon erős kapcsot köztünk. Szeretem ezeket a srácokat, és akár az északi sarkon is képes lennék házat díszíteni velük, mert tudom, hogy egyszer visszakapom, eljön majd az a nap, amikor mindannyian az én kertemben fognak tobzódni azért, hogy segítsenek szebbé tenni az én családom ünnepét is.
- Mikor indultok Írországba, Nialler? - lényegében Zayn szavait összefolyt mormogásként halljuk, valamiért mégis mindannyian értjük, mert senki sem kiabál rá, hogy beszéljen érthetően.
- Szerdán a koraival - válaszolom hasonlóan mormogva. - Te mikor mész Gigihez? Ha gondolod felveszünk.
- Már holnap, de köszi - bár nem látom, azért viszonzom a mosolyát, még ha ő sem látja az enyém. Tényleg piszkosul hideg van, a fű ropog a csizmáink alatt a ráfagyott zúzmarától, és mert minden nap esik egy kevés hó. Hétfő van, december 20, meglehetősen furcsa, hogy csak most díszítünk, mivel tavaly már december első hetén túlestünk ezen, de idén minden kicsit eltolódott a próbák miatt. Van 5 napom, illetve már annyi se, hogy eldöntsem, mit akarok kezdeni a gyűrűvel, amit a zoknijaim közt dugdosok, már akartam beszélni róla a srácokkal, de valahogy eddig sosem sikerült, nem tudom, hogy hogy hozhatnám fel, és félek tőle, hogy teljesen hibbantnak hinnének, habár semmi okom nincs rá, mert ők a legjobb barátaim.
- Liam, ezek biztos hogy működnek, ugye? Csak hogy ne szenvedjek valami olyannal, ami esetleg nem is jó - kérdezi Haz a sálán keresztül, mire Liam megkeresi a hosszabbítót, meg a Harry kezében tartott fényfüzér végét, és bedugja. Szerencsére működik, egy pillanatra mindannyiunk arcát megvilágítják a színes kis égők, és velük együtt a szemeink is felcsillannak, a jeges szélben pedig egymásra mosolygunk. Van mindannyiunkban valami gyerekesség az idei karácsonyt tekintve, bennem azért, mert Hazel velem és a családommal lesz, Harry Caseyt viszi haza, Zayn az egész családjával LA-be repül, hogy Gigiékkel együtt ünnepeljenek, Louishoz napokon belül megérkezik Briana Freddie-vel és Doncasterben ünnepelnek, Liamnek meg itt van a tökéletes családja, és idén a gyerekei már sokkal jobban tudják értékelni ezt az egészet, mint mondjuk tavaly ilyenkor. Ma pedig itt vagyunk, kicsit hiányosan, de együtt.
Mindent bedugunk, hogy vajon működik-e, ami önmagában egy elég hosszadalmas procedúra, tekintve, hogy van vagy ezer égősor, és még el sem kezdtük felrakni őket.
- Megkérem Gigi kezét - nyögi be egyszer csak Zayn, mire mindannyiunk kezéből kiesik amit épp tartunk, és tátott szájjal fordulunk felé, ami nem bizonyul túl jó ötletnek, mert a szél átsüvít a sálamon és a fogaim nem fogadják épp kitörő örömmel ezt a fajta instant hűtést.
Visszaemlékezek egy hónapokkal ezelőtti beszélgetésre, amikor a stúdióban ülve váratlanul arról kezdett kérdezősködni, hogy a Perrie-vel évekkel ezelőtt befuccsolt házasodási mizériája után mennyire lehetne komolyan venni, ha újra megfordulna a fejében ennek a gondolata. Akkor azt mondtuk, teljesen rendben van, mindegy mi volt a múltban, az a kapcsolat sok minden miatt nem működött, Gigi viszont egészen más, de ez a téma valahogy ott is maradt akkor, mert azóta nem került szóba, vagy csak előttem nem, esetleg nem emlékszek rá, mert éppen magamba voltam zuhanva.
- Hű - szólal meg elsőként Liam - az király! Mikor?
- Szenteste - mondja, miközben továbbra is az égőket próbálgatja, zavarban van a döbbenetünk miatt. - Azért lesz ott az egész család.
- Miért csak most mondod el nekünk? - kérdezi Louis teljesen jogosan.
- Mert ma reggelig nem voltam biztos benne, hogy tényleg megteszem. Még mindig aggódok, hogy ugyanaz lesz, ami anno Perrie-vel, aztán beszéltünk, és egyszerűen... Kell nekem ez a nő, már nem elég csak így, többet akarok.
A szavai úgy szíven ütnek, hogy majdnem hátratántorodok, mert azt mondja ki, amit én is gondolok akárhányszor Hazelre nézek, csak az a különbség köztünk, hogy ő évek óta együtt van Gigivel, míg mi csak pár hónapja ismerjük egymást, és több időt töltöttünk külön, mint együtt, bár ez volt az ami igazán rádöbbentett arra, hogy nélküle nem akarok létezni. Kedvem lenne benyögni, hogy nekem is ilyesmik járnak a fejemben, de azzal elrontanék mindent, magamra vonnám a figyelmet, és ezt nem akarom.
- Gratulálok! - nyögöm ki, és teszek egy lépést felé, mire a többiek is megindulnak és pillanatokon belül már ott állunk az udvar közepén egymásba kapaszkodva.
- Köszi srácok, de majd akkor, ha igent is mond - nevetgél.
- Kizárt, hogy elutasítson - jelenti ki Harry mindenki helyett - ti egymásnak vagytok teremtve!
Bólogatva helyeselünk a szavaira, majd kibontakozunk az ölelésünkből, hogy visszatérjünk a munkához, bár azt hiszem, én csak fizikailag vagyok jelen, gondolatban már azt terveztem, hogy elcsípem Zaynt, és csak neki elmondom én is, hogy mi a helyzet, elvégre ő olyan Hazelnek, mint én Mirának, ha valaki tud mondani valamit arról, amin vacilálok, akkor az ő. 
Amikor felmászok a tetőre egy rakás égősort cipelve a vállamon elgondolkodok azon, hogy szólok neki, jöjjön fel segíteni, végül ezt az ötletet elvetem, mert emlékeztetem magam a tériszonyára. 

Azt hinné az ember, hogy öt olyan tökfilkó, mint mi nem tud együtt fizikai munkát végezni, de ennek pont az ellenkezője történik, úgy ahogy a színpadon, vagy a stúdióban, itt is megtaláljuk a közös hangot, hamarabb tudjuk egymás gondolatait, mint maga az illető, így gond nélkül összedolgozunk. Így is órákig tart, de a végeredményért, a nevetésekért, és az új emlékekért viszont már azelőtt megéri, még mielőtt kijönnének a lányok, és a gyerekek. A változatosság kedvéért idén Louis csúszik el a tetőn, felborítva az éppen rögzített Mikulást és Rudolfot, kardozunk az óriási, világító cukorpálcákkal, és idétlen képeket készítünk egymásról az ajtó mellé helyezhető két legalább 2 méteres karácsonyi katonával. Tökmindegy, hogy az ember hány éves, és hogy hogyan kellene viselkednie, mi magunkat adjuk, és ez az élet egyik lényege, nem?

Úgy szemléljük a munkánkat, mintha valami elképesztő művészeti alkotás lenne, és számunkra az is. A keményre fagyott füvön toporogva várjuk, hogy a csajok kijöjjenek, munka közben elfelejtettük, hogy mennyire fázunk, de egy helyben állva már nincs más dolgunk azon kívül, hogy siránkozzunk. Az egyre rövidülő nappalok miatt már kezd sötétedni, hiába nincs még 5 óra sem, de ez pont kapóra jön. Óriási, idétlen vigyor ül az arcomon, amikor végül kijönnek a lányok a két olyan vastagon felöltöztetett kis manóval, hogy mozdulni is alig bírnak. Noah Hazel karján ül, és ez valami olyan látványt nyújt számomra, ami miatt képes lennék csak eldőlni a tűvé fagyott fűszálakon és az eget bámulva töprengeni az élet értelmén, amit lényegében már megtaláltam.

- Apa! - visítja boldogan a kisfiú amint a szemébe csúszott sapka, és az orráig felhúzott sál és sötétkék overál mögött megpillantja Liamet, engem meg hirtelen megint elkap a féltékenység, mert bárcsak Hazel az én fiamat szorítaná magához. De nem, átadja Noah-t az apjának, aki szabad karjával Mirát öleli magához, és a vállán átnyúlva megsimogatja a lánya kipirult arcának éppen csak kivillanó részét. Gyönyörűek. 

- Szörnyen hideg van - bújik hozzám vacogva végül az én gyönyörűm, és azonnal el is felejtem, hogy bármi többet akarok ennél. 

- Képzeld el, hogy milyen lehetett ebben a szörnyűségben itt kint dolgozni - sajnáltatom magam, és az arcára azonnal ki is ül az együttérzés, kesztyűs kezével pedig felnyúl az arcomhoz, hogy a vastag sál ellenére megcirógassa. Nem érzek semmit, de nem is ez a lényeg. 

- Készen álltok? - kérdezi Zayn, és mivel Gigi sajnos jelenleg nincs velünk, jobb híján rá marad az a feladat, hogy felkapcsolja a hosszabbítót, amibe mindent bedugtunk. Rajta kívül mindenki túl elfoglalt azzal, nos, amivel én is.

- Nyomjad! - kiáltja vidáman Lou, és Danielle derekát szorongatva felmutatja a hüvelykujját is.

Ellep minket az izgatottság, a fejünket forgatva vigyorgunk egymásra, míg végül Zayn áram alá helyezi a hosszabbítót, és még a mi lélegzetünk is elakad a látványtól, amit csak fokoz az, hogy mindkét apróság sikongatva ugrálni kezd a szüleik karján, és az egyujjas kesztyűbe bújtatott kis kezeikkel hüledezve mutogatnak. Esküszöm, hogy a széltől lábadnak könnybe a szemeim. 

Amikor elszakítom a tekintetem róluk és a hátával a mellkasomnak dőlő lányra pillantok megint elakad a lélegzetem, mert a mogyoróbarna szemei pont úgy csillognak, mint az égők a házon. Olyan döbbent csodálat ül az arcán, hogy abban a pillanatban ahogy ránézek tudom, hogy talán még sosem látott ilyet, és átkozom magam azért, mert nem vásároltam fel az ország minden csilivili karácsonyi díszét, és dekoráltam ki a saját házamat is a srácokkal, hogy elvarázsoljam. Nagyokat pislog, amikor magam felé fordítom, szólásra nyitja a száját, de be is csukja, amikor a kezeim közé veszem a hidegtől kipirult arcát, lejjebb húzom a sálját, és megcsókolom. Nemhogy a hideg, de az egész világ mintha megszűnne, az ajkai felmelegítenek, a belsőm pedig valósággal lángolni kezd, nagyon szeretném most idevarázsolni azt a gyűrűt a fiókom mélyéről és térdre borulni előtte. Még én magam sem vagyok tisztába azzal, hogy valójában mennyire menthetetlenül szerelmes vagyok ebbe a lányba, mert bár ismerem magam és a túlcsorduló érzelmeim, ez még az én felfogásomnak is túl sok, és azon kapom magam, hogy nem is akarom megérteni, mert ezt csak érezni kell, semmi több. Imádom, minden egyes porcikáját, minden lélegzetvételét, mozdulatát úgy ahogy van. 

- Van fogalmad róla, mennyire szeretlek? - kérdezem halkan, alig milliméterekre elválva csupán a szájától. 

Nem zavar, hogy körülöttünk egy kisebb tömeg van, és két igazán lelkes kiskölyök, csak a halk, kissé kapkodó lélegzetvételeit hallom, és a fülemben doboló vérem. Alig észrevehetően jobbra-balra ingatja a fejét, de emiatt most nem szólok rá, nem kezdem el bizonygatni, hogy mindennél jobban, helyette egyetértek.

- Nekem sem - mormolom, majd újra megcsókolom. 

Azt kívánom, hogy bár valóban csak ketten lennénk, bár ez az én telkem volna, bár bevihetném a karjaim között, és megmutathatnám neki úgy, ahogy egy ember képes rá, hogy mennyire őrülten szeretem, és bár nem borítana fel minket kis híján Arthur, és nevetne ezen jóízűt mindenki.
- Na, végre, már kezdtem kellemetlenül érezni magam! - jegyzi meg Zayn, mire felmutatom a középső ujjam, és csak azért is lopok még egy gyengéd csókot.
- A kutyátok remekül tud időzíteni - nézek olyan haragosan a skót juhászra amennyire csak tudok ilyen kábult állapotban, közben mindkét karom Hazel köré fonom és az állam megtámasztom a feje búbján.
- Ugye? - morogja Liam, amiből következik, hogy tapasztalt már valami hasonlót, ezt pedig csak fokozza hogy Mira finoman oldalba is vágja a könyökével, persze csak annyira, hogy a két boldog kis csöppség ebből semmit se vegyen észre.
- Gyönyörű munkát végeztetek, srácok - szólal meg Casey. Felé fordítom a fejem és valahogy automatikusan elmosolyodok attól a látványtól, amit nyújtanak Harryvel. Borzasztóan aranyosak, ahogy szorongatják egymás kezét, és ahogy ez az apró lány szinte eltűnik Haz mellkasában.
- Most akkor lássuk, hogy ti milyen munkát végeztetek! - ragadja kézen Lou a barátnőjét, és elindul a bejárati ajtó irányába.
 - Menj csak be, én még elpakolok, kicsit később jöttem ki, mint a többiek - a hideg, félig megfagyott orromat Haze pisze orrához érintem, és újból hagyok egy gyengéd csókot a száján, mielőtt elengedem.
- Ne segítsek? - néz körbe a kertben szétszórt kartondobozokon.
- Dehogy, pár perc és megvan - tolom gyengéden a többiek felé. - Zayn, esetleg segítenél? - fordítom az említett felé a fejem, és a mimikámmal próbálom azt sugározni felé, hogy beszélni akarok vele.
- Hogyne, haver - fordul azonnal sarkon, vele együtt azonban Harry és Liam is megindul, Louis nem, ő már rég bent van a melegben.
- Menjetek csak, semmi az egész, vidd be Noah-t Lima nehogy megfázzon.
Többet nem is kell mondanom, Liam azonnal megindul, H-ra meg csak egy pillantást kell vetnem és azonnal levágja, hogy most Zaynnel van beszédem, azonban az, ahogy visszanéz rám azt üzeni, hogy ő is tudni akar róla, akármiről is van szó, és nem fogom megúszni.
- Mi a helyzet? - oldalazik mellém végül a félig arab pajtásom, miután becsukódik a bejárati ajtó a barátaink után.
- Van valami, amiben szeretném a tanácsodat kérni - kezdek bele halkan, szinte mormolva.
- Új fényképezőgépet ne vegyél Hazelnek karácsonyra, Gigivel közösen választottunk neki egyet ultramodern portréobjektívvel.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - nézek rá teljesen értetlenül. - Nem karácsonyi ajándékról van szó, illetve de, de nem ebben akartam a segítségedet kérni.
- Hallgatlak - hajol le, és összeszed néhány dobozt. Követem a példáját, és közben megpróbálom megfogalmazni, hogy mi a szitu, de nem távolodhatok el tőle nagyon, mert igazán nem szeretném a telek másik végéről odaordítani neki, hogy szeretném eljegyezni a barátnőmet.
- Az van, hogy én... izé, a múltkor vettem valamit, és nem igazán tudom, hogy mit csináljak vele.
- Lehetne, hogy ennél kicsit konkrétabban beszélj, Nialler? Csak mert akármiről is van szó, elmondhatod, pontosan annyira megbízhatsz bennem, mint Mirában, és nem foglak kinevetni sem.
- Tudom, nem erről van szó, csak hülyén érzem magam - ha nem lenne rajtam sapka, akkor már a végtelenségig összekócoltam volna a hajam, így azonban a fejfedőt húzogatom ide-oda.
- Nem tudsz olyat mondani, amitől nagyobb sokkot kapnék, mint attól, amikor Harry először jelent meg előttünk pucéran - az emlék hatására mindketten nevetni kezdünk, és pont ez kell nekem ahhoz, hogy megnyugodjak.
- Vettem egy gyűrűt - suttogom úgy, mintha Haze mellettünk állna - mert ahogy megláttam tudtam, hogy muszáj megvennem, mert egyszer az ujjára kell húznom, azóta viszont szinte megőrülök a tudattól, hogy van, és megtehetném, de mégsem, mert nem tudom, hogy készen áll-e rá, és amúgy is olyan idiótán érzem magam, túl korán van, nem? Mármint, te évek után jegyzed el Gigit, Liam meg Mira meg azért elég sok mindenen mentek keresztül.
- Miért, ti nem? - vonja fel úgy a szemöldökét, mintha mindenből amit mondtam csak ez lenne a fontos, vagy csak ennyit hallott volna.
- De, de ez egészen más, tudod, mert ő... más.
- Próbálj meg úgy nézni rá, mintha nem lenne az, akkor mit gondolsz? Egy átlagos lány, akit szeretsz, és ő is szeret téged, mindennél jobban, nekem elhiheted, szerinted készen áll rá? Függetlenül attól, hogy 8 hónapja ismered, vagy 8 éve?
- Hát... te vagy a legjobb barátja, te voltál vele, amikor én nem... voltam képben, vagy mi.
- De beléd szerelmes, Niall, nem belém.
- Te úgy is félsz, hogy tudod, hogy Gigi mennyire szeret téged - pirítok neki egy kicsit oda, csak hogy átérezze, hogy mit élek meg.
- Igen - hümmög - tudod mit gondolok? Szerintem sosem lesz igazán megfelelő időpont ahhoz, hogy megtegyél egy ilyen lépést, mert mindig félni fogsz, akkor is, ha 80 éve ismered, mert félned kell, ha szereted, ez a normális. Tudom, hogy Hazel más, de már nem annyira, mint hiszed, azt is tudom, hogy a vizsgák alatt megint előjöttek a rémálmai, és lehet, hogy ezek véglegesen sosem fognak elmúlni, de ez nem jelenti azt, hogy emiatt elkezd félni tőled, kevésbé akar veled lenni, vagy bármi ilyesmi. Amit én látok az az, hogy ez a lány már nem is hasonlít arra, akivel én először találkoztam, vagy arra akivel elbeszélgetettem a repülőn úton Sydneybe, azt a Hazelt a félelmei irányították, és a dolgok amiket bebeszélt magának, mert sosem cáfolta meg őket senki, viszont az a lány, aki az előbb perceken keresztül csókolózott veled a közelében sincs ennek. Szerintem készen áll rá, sőt, szüksége is van rá, mert ennek a lánynak rajtunk kívül még nem volt igazán állandó ember az életében, akire mindig számíthatott, ezzel mindenkinek bebizonyíthatnád, mennyire komolyan gondolod, és addig jártok jegyben amíg csak akartok, mondd meg neki, hogy nem holnap akarod elvenni, hacsak nem pont erre vágyik.

- Kösz - nyögök ki csupán ennyit a szemébe nézve - pont erre volt szükségem. 

- Számíthatsz rám - dobja át az egyik karját a vállamon, és megszorongat - de attól függetlenül, hogy a legjobb barátom vagy, még elverlek, ha megbántod.

- Te komolyan azt hiszed, hogy én... - zendítek rá felháborodva, de félbeszakít a nevetésével.

- Dehogy - mosolyog szélesen - csak akartam, hogy tudd. 

- Értettem - bólintok - de nem fog rá sor kerülni. 

- Tudom - szorongatjuk meg egymást, majd elválunk, hogy gyorsan összekapkodjuk a dobozokat, és bemenjünk, még mielőtt túl feltűnővé válik az eltűnésünk, azonban az arcomról nem tudom levakarni az idétlen vigyort, és már nem is csak a hidegtől reszketek. Megkérem a kezét, még nem tudom, hogy mikor, és hogyan, de megteszem, az a gyűrű mostantól mindig a zsebemben fog lapulni. 

56.rész

Sziasztok!
Majdnem feltettem ezt a részt is anélkül, hogy akár egyetlen szót is írtam volna elé, aztán az utolsó pillanatban rádöbbentem arra, hogy mekkora bunkó vagyok az utóbbi időben, mert tényleg semmi jelet nem adok magamról azon kívül, hogy feldobom a részeket. Igazából ez azért van, mert nem tudok semmit se mondani, és azt sem hiszem, hogy érdekelne titeket, amit esetleg mégis kipréselhetnék magamból, szóval csak annyi, hogy élek, és remélem jól vagytok. Szörnyű belegondolni, hogy jövőhéten ilyenkor már megint szeptember lesz, és kezdődik minden elölről. Most fogok végezni, úgyhogy halvány lila gőzöm sincs egyelőre, hogy hogyan hozok össze majd mindent azzal, hogy jó lenne lassacskán befejezni a blogot, de majd megoldom ezt is.
Jó pihenést nektek a nyár további részére!
N.x

Niall Horan

Nem értek semmit, és másodpercekig azt sem tudom, hogy hol vagyok, amikor az éjszaka közepén Hazel levegőért kapva kivágódik mellőlem, és elszalad. Olyan rég éltünk már át ehhez hasonlót, hogy nem esik le, mi lehet a baj, a pihent, legkevésbé sem tiszta agyammal miközben félig ülőhelyzetbe tornázom magam csak arra tudok gondolni, hogy talán valami rosszat evett, vagy elkapott valamit, mire viszont talpra kecmergek már tudom, hogy mi lehet a baj, és pánikolva trappolok a fürdőszobához.
A látvány ami fogad felér egy óriási pofonnal, azonnal kijózanít, és elszomorít, mert reméltem, hogy soha többé nem kell ezt látnom.
- Menj ki - nyöszörgi, miután reszketve feláll, és az apró kis kezével letörli az arcán csordogáló könnyeket.
Elbizonytalanodva áll, csak néhány másodperc elteltével lép a mosdóhoz, és kapja fel esetlenül a fogkeféjét.
Szó nélkül a háta mögé lépek, lehúzom a csuklóján hordott hajgumit és gyengéden összefogom az izzadt tincseket a tarkóján. A fejét lesütve mos fogat, kerüli a tekintetem, emiatt pedig olyan, mintha mérföldekre lenne tőlem, mert az újra előbukkanó szégyen miatt megpróbál kizárni, de én ezt nem hagyom. Megvárom, hogy végezzen a fogmosással, mely után lehajtott fejjel fordul felém, ő is tudja, hogy nem hagyom csak úgy elmenni, és hála istennek meg sem próbál elmenekülni.
- Jól vagy? - húzom magamhoz, a kezem a háta alján pihentetem, gyengéden simogatva az átizzadt pizsamafelsőjét. Hogy tudtam nyugodtan aludni mellette, amikor minden bizonnyal forgolódott, dobálta magát, és talán még sikoltozott is?
- Igen - nyel nagyot, és aprókat bólint. - Én csak... Csak a vizsgák miatt nem tudtam rendesen kipihenni magam, és most nem megy amit a pszichológus tanított - törölgeti kislányosan az arcát. Beszéd közben a hangja halk, vékony, és remegős, el-elcsuklik.
- Semmi baj - közelebb húzom magamhoz, az arcunk egymáshoz tapad, és végre átöleli a nyakam. Halkan szipog és néha megrázkódik, nekem meg a szívem szakad meg érte.
- Azt hittem, hogy többet nem lesz ilyen - motyogja elkeseredetten.
- Ne, ne csináld ezt - csókokat nyomok az arca apró szegleteire, és gyengéden felültetem a beépített fürdőszoba szekrény tetejére. - Ez nem jelent semmit, érted? Egyszer megtörtént, mert kimerült vagy, hiszen ki tudja már, hogy hanyadik vizsgádon vagy túl, miközben próbálsz velem is lenni, te mondtad, hogy azért történt, mert fáradt vagy, ez nem jelenti azt, hogy mostantól megint rendszeresek lesznek.
- Nem ez az első - vallja be halkan - a héten a harmadik.
Egy pillanatra eltátom a szám, aztán gyorsan be is csukom, elkezdődtek a félévi vizsgái és megegyeztünk abban, hogy amíg véget nem érnek kicsit több időt töltünk külön, és én ezt megértem, mert tanulnia kell, pihennie, nem várhatom el, hogy mindent sutba dobva amint kilép az iskolából rohanjon hozzám, úgyhogy a héten most először alszok nála, azért, mert péntek van, erre a hétre végzett.
- Akkor sem jelent semmit - kötöm az ebet a karóhoz - amint végzel mindennel újra menni fog, amit tanultál, hidd el nekem.
- Nem akarom újra kezdeni - nyöszörgi.
- Nem fogod - közelebb nyomulok hozzá, hogy az orrunk összeérjen - semmit nem kezdünk újra, csak előre megyünk, érted? Hevesen bólogat, a kezeim közé veszem az arcát és megcsókolom, nagyon lágyan és gyengéden, puhatolózva, hogy vajon most mit szól a közelségemhez, de még csak jelét sem adja annak, hogy zavarná.
Leveszem a szekrényről és a karjaimban viszem vissza a szobába, ahol a macskája ideges köröket ró az ágy tetején, és csak akkor higgad le, amikor megpillant minket. Minden nappal egyre inkább megértem ezt az állatot, és azt a különleges kapcsolatot, ami közte és a szerelmem között van, és hogy hogyan gyógyítják kölcsönösen egymást. 
- Minden oké, kishaver - simítok végig a puha, hosszú szőrén.
Egy kecses ugrással Haze ölében terem, és dorombolva szaglászni kezdi, mindezt úgy, hogy közben szinte odadörgöli magát a kezéhez némi simogatásért, míg én a szekrényhez sétálok, hogy elővegyek neki valami új, tiszta pizsamának valót. Végül jobbnak találom a pulcsim, amiből néhány órával ezelőtt bújtam ki, azt felkapva csörtetek vissza az ágyhoz, aminek a szélén üldögélve már halvány mosollyal az arcán simogatja a szándékosan színészkedő kandúrt.
- Nem viszed már egy kicsit túlzásba? - nevetek, amikor a hátára fordulva elterül, és hallatja azt a rettenetes hangját.
Hazel is nevetni kezd, még mindig a kézfejével törölgeti a szemét, miközben a szabad kezével megsimogatja a macska puha szőrét a hasán.
- Direkt csinálja - mosolyog rám. Az éjjeliszekrényhez nyúlok és elveszek egy papírzsebkendőt, hogy megtörölgessem az arcát.
- Tudom - csókot nyomok az ajkára, és elsimítok egy tincset az arcából - és nagyon jó munkát végez.
Erre a kijelentésemre Szergej visszavonulót fúj, egy halk, vernyogó nyögés kíséretében leugrik az ágyról és a helyére kocog, amiért egy kicsit talán hálás is vagyok.
- El kellene mennem fürdeni, borzalmas lehet a szagom - próbál meg felállni, de megfogom a kezét és helyette az ölembe húzom.
- Én nem érzek semmi rosszat - simogatom a kezét - csak vedd át a pizsamád, itt a pulcsim, ha szeretnéd.
Aprókat bólint, és áthúzza a fején a vékony anyagot. Bár a lélegzetem pont úgy elakad, mint akkor, amikor először láttam így, igyekszem leplezni az érzelmeim, és az ajkam belső felének harapdálásával elterelni a gondolataim. Nem akarok egy bunkó lenni, sőt, én NEM VAGYOK egy bunkó, aki önző módon fantáziálgatni kezd a barátnőjéről közvetlenül azután, hogy megint volt egy szörnyű álma.
Gyorsan belebújik a pulcsimba, ami olyan édesen áll rajta, hogy kedvem lenne életem végéig csak dédelgetni.
Az ölemben ülve kibújik a nadrágjából is, finoman, mégis határozottan fogom a derekát, nehogy leessen, majd egy ügyes mozdulattal az egyik székre dobja a ruhadarabokat.
- Nagyon jól állnak neked a ruháim - húzom meg egy kicsit a pulcsi alját.
A halk nevetése válaszul zene füleimnek. A fürdőszobában néhány percre azt éreztem, hogy elveszítettem őt, hogy visszatért az a lány, aki korábban volt, de már tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni.
Meglepődök, amikor átlendíti a jobb lábát az enyémeken és szembefordul velem, a kezeim automatikusan átfogják a derekát, arra azonban nem vagyok felkészülve, hogy megcsókol. Az egyik kezét az arcomra helyezve húz magához, halkan a szájába nyögök meglepetésemben, és a gyönyörtől, amit az okoz, hogy ez a gyönyörű nő önszántából van ott, ahol van, és csinálja azt, amit csinál.
Rohadtul hiányzott az elmúlt napokban, annyira, hogy alig bírtam aludni, mert hiányzott mellőlem, és hiába töltöttem az időm nagy részét a próbateremben a srácokkal, készülve a turnéra, nem telt el úgy egy perc, hogy ne az járt volna a fejemben, hogy mikor láthatom újra, és töltjük el úgy a napunkból fennmaradó órákat, mintha ténylegesen együtt élnénk. Ugyanakkor a hiánya miatt felmerült bennem egy kérdés, vagy inkább több, a fő kérdés viszont az, hogy normális vagyok-e. Mert vettem egy gyűrűt, ami most egy tiszta, sosem használt zokniba rejtve pihen a fiókomban, és minden alkalommal, amikor nincs a közelben előveszem és percekig bámulom elképzelve azt a jelenetet, amikor az ujjára húzom. Vettem egy gyűrűt, mert mocskosul szeretném eljegyezni ezt a lányt, holott mint kiderült még mindig vannak gondjai, egyetemre jár, mi meg most térünk vissza, és az életem újra fenekestül felfordul, újra bőröndből fogok élni, minden reggel más országban ébredek, és naponta több ezer embernek éneklek. Pánikba ejt a gondolat, hogy nem lesz mindig velem, hogy alig fogom látni, mert neki itt kell lennie, befejezni a sulit, felépíteni a saját életét, én meg nem tudom, hogy működik rendesen a távkapcsolag, vagy egyáltalán bármilyen kapcsolat egy olyan emberrel, mint én, mivel mióta a nevem összefonódik a One Directionnel nem volt hosszútávú kapcsolatom senkivel. Az egyetlen amit tudok, hogy nem akarok nélküle élni, akkor sem, ha nagyon különbözőek vagyunk, és nagyon nehéz lesz összeegyeztetni az életünket, ebben most vagyok a legbiztosabb, amikor a puha kezei átfogják az arcom, és a még annál is puhább ajkai, és a forró nyelve birtokba veszi az enyém. Mert ő irányít, és én rettenetesen élvezem ezt.
- Niall - válik el tőlem kissé. Kómásan pislogok, a fejem szédül, a szám duzzadt, és baromira melegem van, mindjárt ki kell mennem lehűlni. - Én... Én most mindenhol azt érzem.
A hangja azonnal kijózanít, a csókjainktól rendszertelenül veszi a levegőt, az arca kipurult, de nem csak ezért, hanem amiatt is, amit mondani akar.
- Mit, Bébi? - fogom a kezeim közé az arcát és a szemébe nézek.
- Az ő kezeit, hogy fogdos, és... És mindent - a hangja kétségbeesett, a szemei könnyesek, és ettől mintha nekem is sírnom kellene. Szörnyű amit mond, az összes szőrszálam égnek mered az undortól, mert akartalanul is elképzelem, mit tehetett vele az a patkány.
- Haze - simogatom az arcát - már soha nem érhet hozzád, soha nem érhet hozzád senki, akit nem akarsz.
- Segíts - fogja meg a kezem, és a csupasz combjára helyezi. A hangja könyörgő, és bár fáradt, nyűgös, és talán még mindig rémült is, sosem tagadnám meg a segítségkérését, teljesen mindegy, hogy miről van szó. - Kérlek segíts, nem akarom ezt érezni, tüntesd el!
Most azonnal szeretnék leborulni a lábai elé azzal a nyamvadt gyűrűvel, bár az nem lenne egy erényöv, hogy megvédje minden szemétládától, aki szabad lábon van odakint, de ha a lehető legpozitívabban gondolkodok mégiscsak azt jelentené, hogy ha nem döntünk úgy tudatosan, hogy valaki mással akarunk lenni, akkor ő az enyém, és én az övé vagyok, amíg világ a világ.
- Mondjak neked valamit, ami az egyik legjobb dolog az életemben? - a kezeim a pulcsi alá csúsztatom és gyengéden simogatom a csupasz derekát, miközben a szemébe nézek. - Valaki mindig van mögöttem, hogy vigyázzon rám, valaki aki az életét áldozná azért, hogy megvédjen engem. Elintézem, hogy veled is mindig ott legyen valaki, rendben? Hogy amikor nem vagyok veled akkor is biztonságban légy akárhol is vagy. Soha többé nem bánthat téged senki, Hazel, én magam gondoskodok róla.
Tágra nyílt szemekkel, kiszáradt ajkakkal bólogat, majd a kezeit a nyakam köré fonva a vállamra borul.
- Köszönöm - motyogja alig hallhatóan.
- Vigyázni fogok rád amíg élek - mormolom a hajába.
Amikor felemeli a fejét, és az ajkaink újra találkoznak forró borzongás fut rajtam végig, mert én vagyok az első és az egyetlen ember ezen a földön, aki valaha is átélheti ezt vele, akinek megengedi, hogy megérintse.
Finoman végigfektetem a matracon és melléheveredek, próbálom a kezemmel végigsimítani a bőre összes szabad felületet, hogy lesöpörjem róla a már nem létező érintéseket és nyomokat.
Kibújtatom a pulcsimból, azok után, amiről beszélgettünk, és amik ismét felszínre kerültek bátortalan vagyok, de amikor ezt észreveszi ő maga nyúl kapkodva a pulcsi alja után, és közben biztosít arról, hogy köztünk semmi sem változott.
-  Légyszíves - vezeti a kezem a mellkasára - a te kezeid akarom érezni, nem azokat.
Teljesen biztos vagyok benne, hogy a szívem megremeg a mellkasomban, mert mindazt amiben csak reménykedni mertem most valósággá teszi, és annyira boldog vagyok. Persze, rendszeresen megérintem, simogatom, akárhányszor a közelembe kerül mindig az az első reakcióm, hogy megfogom a kezét, végigsimítok a karján, a derekán, pont ezért most nem igazán az érintéseken van a hangsúly, hanem azon, hogy kér, könyörög értük. Ilyen nem tudom, hogy előfordult-e már korábban, mert sosem tiltakozik, belesimul a karjaimba, viszonozza a mozdulataim, de szavakkal nem emlékszem rá, hogy valaha is kimondta volna, hogy igényli ezeket, méghozzá csak és kizárólag tőlem.
Bebarangolom a testét, először csak simogatom, miközben egymáshoz bújva csókolózunk azon gondolkodok, hogy pont olyan puha és selymes a bőre, mint Szergi bundája, azután a csókjaim az ajkáról az arcára kúsznak, a füle mögé, a nyaka hajlatába, végül egyre lejjebb a mellkasán. Az ujjai a hajamban pihennek, fel-felpillantok rá, csak hogy tudjam, nincs semmi baj, végül a lapos hasáról visszakúszok az elnyílt ajkaihoz, mert azt látom, hogy nem tud mit kezdeni velem, és a helyzetünkkel, azonban amikor újra szemmagasságba kerülünk ez megváltozik, megérinti az arcom, a tarkóm, gyakorlottan viszonoz mindent, amit teszek.
- Jobban vagy? - kérdezem halkan, végigsimítva az arcán.
Behunyt szemekkel bólint, olyan gyönyörű, mint egy angyal, annyira, hogy nem is hiszem el, hogy ez a lány hozzám tartozik, egy ilyen béna tökfilkóhoz, mint én.
Megpuszilom a homlokát, majd magunkra húzom a takarót és azon vacilálok, vajon leoltsam-e az éjjeli lámpát.
-  Fogsz tudni aludni? - kérdezem, ebben a pillanatban azonban a mellkasomhoz bújva ásít egyet.
- Igen - hümmög - jól vagyok - az egyik vékony karját átdugja az enyém alatt, és még egy kicsit közelebb húzódik. Bár a sötétben az arcát nem látom, azért figyelem, és hallgatom ahogy lassan visszaalszik, ezután viszont csak fekszem gyengéden simogatva a hátát, és nem tudok elaludni, mert egyfolytában jár az agyam. Visszaemlékszek az első alkalomra, amikor így láttam, és utána az összes többire, összehasonlítom a mostannal. A segítségért könyörgése pont olyan, mint akkor volt, és bár ezt most sokkal higgadtabban kezelte, a reakciója még mindig ugyanolyan, amiért nem is hibáztathatom. Azon gondolkodok, hogy talán miattam van, túl sok vagyok neki, talán túl gyors, nem hagyok neki elég szabadidőt, hogy nyugiban, egyedül fessen, rajzoljon, fotózzon, vagy csak legyen, pedig én annyira igyekszem, de talán lassítanom kellene, visszatérni ahhoz a szakaszhoz, amikor még a kezét is bátortalanul fogtam meg, és nem balga módon leánykérésről képzelődni meg gyűrűket rejtegetni, amikor nyilvánvalóan még nincs felkészülve semmi ilyesmire, amit nem is várhatok el tőle.
Később, amikor az óriási ablakokon besütő gyér, koradecemberi napfényben ül, és hangosan mondja a tananyagot, színes, zokniba bújtatott lábait az ölemben pihentetve, oldalánál Szergejjel, ez már eszembe sem jut. Tulajdonképpen arra nem figyelek, amit mond, mert egy szót sem értek belőle, nem tudom, hogy mik azok a fénymérési technikák, kompozíció, meg tipográfia, úgyhogy csak hallgatom, ahogy a tankönyvvel az ölében, de rá egy percre sem pillantva beszél, és közben gyengéden masszírozom a lábait. A korábbi barátnőimnél nem érdekelt, hogy vajon okosak-e vagy nem, és most sem érdekelne, mert én sem vagyok egy zseni, mégis annyira vonzónak tartom, ahogy a kezével gesztikulálva, teljesen beleélve magát felmondja az egész tankönyvet, mert beleviszi a szívét-lelkét a száraz, tömény információkon túl.
- Kérdeznél a jegyzeteimből? - simítja hátra a haját. Egészen kimelegedett, az arca édesen pirospozsgás, mint amilyen nekem szokott lenni, amikor színpadon vagyok.
- Nem - húzódok közelebb hozzá, és kiveszem az öléből a vaskos tankönyvet meg a jegyzeteket. - Szerintem már mindent tudsz, lazítanod kellene inkább.
- Nem lehet, ez az utolsó évem - kap a könyv után, amit viszont gyorsan a hátam mögé lökök.
- De ez még csak a félév, és amúgy is, már most megkaphatnád a diplomád, szerintem mindent tudsz, többet is mint ami az alapszakodhoz szükséges.
A fejét lehajtva simogatja Szergejt, aki egy ugrással az ölében terem, és kinyújtja a rövid, tömzsi lábait.
- Talán tarthatok egy kis szünetet.
- Ez a beszéd! - mosolygok rá, és közelebb húzódok hozzá. Végigdőlök a padlót borító puha szőnyegen és magammal húzom őt is, még mindig meglepő, ahogy a teste azonnal idomul hozzám, és úgy illeszkedünk össze, mint két kirakós, de ezt most csak egy mosollyal nyugtázom. A macskája ezúttal a mellkasomra telepedik, és van valami tökéletes abban, ahogy Hazel is ráhajtja a fejét, és az ujjai simogatásával egyenletes, a mellkasomat megremegtető dorombolást vált ki belőle.
- Mit fogsz csinálni, ha itt végzel? - kérdezem hirtelen, miközben a faltól-falig érő ablakon keresztül London belvárosát nézem merengve. Hetek óta nem mentem el innen, ami nem nagy dolog, az már annál inkább, hogy nem is akartam elmenni, mióta Hazel újra szerves része az életemnek egyszer sem kívántam azt, hogy bárcsak valahol máshol lehetnék.
- Nem tudom - válaszolja csendesen - még mindig szakosodni szeretnék, de ötletem sincs, hogy mi lenne a legjobb. Tudod, én nem szeretem, ha korlátoznak abban, hogy mit fotózhatok, nem akarok csak embereket, vagy csak épületeket.
- Akkor ne - fordítom felé a fejem. - Én tudok valamit, ami illene hozzád.
- Igen? - vonja fel picit a szemöldökét.
- Aha - hümmögök aprót bólintva - egyetlen szavamba kerül és a fotósunk leszel, kipróbálhatod, hogy milyen a koncertfotózás, minden nap más városban ébrednél, amit bejárhatnál, amíg mi próbálunk, és bármikor készíthetnél rólunk műtermi fotókat is, állunk rendelkezésedre amikor csak akarsz - olyan lelkes vagyok, amilyen egy gyerek amikor kipróbálhat valami újat. Amit mondok egytől egyig igaz, és biztos vagyok benne, hogy szörnyen élvezné, nem próbálnám semmi olyanra rábírni, ami nem lenne jó neki, de önző vagyok, mert ez nekem lenne a legjobb, ha velünk jönne nem kellene aggódnom, hogy mi lesz amíg turnézunk, mert velem lenne. 
- Nagyon jól hangzik, de... - az alsó ajkát beharapva gondolkozik - már így is beszélnek arról, hogy hasznot akarok húzni belőled.
- És kit érdekel, hogy mit gondolnak? - hördülök fel. - Csesszék meg! Mindig lesz valami indok, ami miatt hülyeségeket beszélhetnek rólunk, akkor is, ha a hatodik gyerekünk születik meg. Mióta foglalkozol te ilyesmivel?
- Hatodik? - nyílnak nagyra a szemei, mire akaratlanul is elnevetem magam.
- Csak mondtam valamit - nyomok puszit az arcára. - Válaszolj nekem, miért érdekelnek ezek?
- Nem érdekel, csak néha látom, amikor megyek az egyetemre, hogy az újságokon ott a nevünk, meg fényképek rólunk, és amikor az egyetem könyvtárában netezek előfordul, hogy megnézem...
- Van egy dolog, amit mindig elmondok a rajongóinknak - fogom meg a kezét, és a számhoz húzva belepuszilok a tenyerébe - az, hogy csak azt higgyék el, amit tőlünk hallanak, úgyhogy majd elmondom nekik, hogy mi a helyzet velünk, sőt, már elmondtam.
- Igen? - bele tudnék zuhanni a szemei barnaságába, amikor rám emeli őket.
Csak bólintok egy aprót, a rajongóim pontosan tudják, hogy jobban szeretem ezt a lányt bárminél, mert felvállalom ezt a kapcsolatot, és mert bármilyen váratlan helyzetben kap le minket egy álszent lesifotós, mindig mindketten sugárzunk a legpocsékabb fotón is. Szoktam nézegetni Twitteren a reakciókat, és persze vannak bunkók, mint mindig, de a legtöbben úgy gondolják, hogy aranyosak vagyunk, és a lehető legjobbakat kívánják nekünk.
- Csak ígérd meg, hogy átgondolod - mormolom a puha hajába - mert akármennyire is vágyok a színpadra, nélküled jelenleg nem akarok menni.
- Néha teljesen elfelejtem, hogy ki vagy te, és mit csinálsz.
- Én is - mosolygok rá. Vele nem vagyok senki, és nem csinálok semmi furát, és ez az egyik legjobb dolog a kapcsolatunkban, hogy önmagam vagyok. - Megígéred?
- Meg - bólint aprót, és megpecsételi azzal, hogy feljebb küzdi magát, és a puha ajkaival megkeresi a szám.
Ennyit arról, hogy megpróbálok nem túl sok lenni, több teret hagyni neki, meg minden. Tulajdonképpen én meg azt felejtem el megint, hogy ez a lány valaha is megélt bármi igazán rosszat, mert eljutott arra a szintre, hogy már észre sem lehet venni, kivéve, ha éjszaka nem sikerül legyűrni a démonait.

55.rész

Niall Horan

Időtlen idők óta nem mozdultam ki Mirával kettesben, se Londonban, se bárhol máshol, Liam azonban most is a lehető legjobb barátnak, és Mira oldaláról valószínűleg a világ legjobb férjének bizonyul, mert hajlandó egyedül maradni az ikrekkel, és elengedni velem a feleségét néhány órára, ezzel megmentve engem az órákig tartó szenvedéstől, és roppantul boldoggá téve mindkettőnket. Az utóbbi időben rengeteget veszekedtünk Mirával, és bár végül minden megoldódott, úgy érzem nagyon szükségünk van néhány zavartalan órára kettesben.
Hiába kötött le délelőtt az, hogy a fiúkkal jelenésünk volt a BBC-nél, miután hazaértem a falat tudtam volna kaparni kínomban csupán attól a tudattól, hogy Hazel még órákig távol lesz, mert ez a délután Zayné, és csak most kezdem megérteni, hogy mit érezhetett néha Liam miattam. Nem vagyok féltékeny, egy cseppet sem, főleg nem Zaynre, akinél elvarázsoltabb hősszerelmes csak Payno lehet, de azért számolom a perceket, hogy mikor csörren meg a telefonom, és indulhatok el Hazelhöz. Le kellene szoknom erről, mert szinte a függőjévé váltam, de talán nem akkora bűn azok után, amiken mi ketten keresztülmentünk, hogy minden szabad percünket együtt akarjuk tölteni. Folyton egymásnál alszunk, napokig nála, majd nálam, aminél szebb látvány nem nagyon  van számomra. Imádom őt az ágyamon elnyúlva látni a ruháimban, vagy a kanapémon a fura, fotós tankönyveit bújva, a konyhámban, miközben együtt vacsorát csinálunk, és imádom az érzést, ahogy minden éjszaka hozzám simul, az ajkaink pedig addig forrnak össze, amíg lassan el nem alszunk, és bár reggelente nincs idő arra, hogy órákig csodáljam és élvezzem a közelségét, mert így is mindig épphogy beér az egyetemre, azért mégiscsak a világ egyik legjobb érzése mellette ébredni. 
Arra számítok, hogy Mira egy kicsit kiborulva fog bepattanni mellém, mert hiába tudja, hogy a gyerekei nagyobb biztonságban nem is lehetnének, borzasztóan utálja, ha nélkülük kell elmennie valahová, pedig szüksége van erre is, mert még mindig csak egy fiatal lány, amellett, hogy főállású feleség és anyuka, ehhez képest ragyogó mosoly ül az arcán, és cuppanós puszit nyom az arcomra, amint becsapja az ajtót.
- Szia, Nialler! - ölel át, és a fejét a vállamra hajtja. Önkéntelenül is elengedem a kormányt és köré fonom a karjaim, jó érzés, hogy a hülye vitáink ellenére vele még mindig minden ugyanolyan.
- Szia, Mackenzie! - simítok végig a hátán, és puszta megszokásból mélyen belélegzem az illatát, amit talán a tökéletes otthonnal tudnék azonosítani. Érzem a tusfürdőjét, a mézes hajbalzsamát, a parfümét, vagyis inkább a miénket, mert a Between us a kedvence, hintőpor, és mindenféle babás dolog aromáját. - Mi újság az ikrekkel? - érdeklődök azonnal, mert nem megszokott számomra, hogy egy kicsit sem szipog, törölgeti a kibuggyanó kis könnycsepjeit, és kutat azonnal a telefonja után. A gyerekei szerencsére nem burokban nevelkednek, vagyis valamennyire, egyfajta egészséges módon igen, tekintve, hogy mindkét szülőjük ismert, de nincsenek elzárva másoktól, nem csak kettejüket ismerik, így nem esnek pánikba attól, ha néhány órára az anyukájuk nélkül maradnak, inkább Mira az, aki ezt nehezebben viseli.
- Liam épp mesét olvas nekik - mosolyog rám ellágyulva  - az ablaknál integettek és puszikat dobáltak nekem.
Megérkeznek a megjósolt apró könnycseppek, de gyorsan letörli őket és rám nevet, miközben megfogom a kezét és picit megszorítom.
- Minden rendben lesz.
- Tudom, csak nehéz - szipog halkan - még akkor is, ha néha nagyon szeretnék egyedül lenni.
- Elhiszem - mosolygok rá. - Remélem azért nem bánod, hogy velem töltöd a délutánt.
- Dehogy! - nyílnak nagyra a szemei. - Nagyon örülök neki, és mindent tudni szeretnék Hazelről! Mesélj, mi újság?
- Elhívtam hozzánk karácsonyra - nem tudom, miért ezt mondom el elsőként, amikor annyi mindenről tudnék még beszélni, de valahogy nem akarom újra elmondani ugyanazokat a dolgokat, amiket már a telefonban megtettem.
- Tényleg? - nyitja nagyra a szemeit. - Írországba?
- Aha - bólintok aprót - apához.
- És mit mondott, veled megy?
- Igen - bólintok ismét, ezúttal széles mosollyal a képemen. - Arra gondoltam, hogy a szentestét, és karácsony első napját Mullingarben töltenénk, utána pedig elvinném a családjához. Szeretném megismerni őket, ő pedig mióta itt él nem volt otthon, és hiába vett repülőjegyeket a szüleinek, hogy jöjjenek el a megnyitóra, nem jöttek. Nem tudom, hogy mi a helyzet velük, és őszintén, nem is igazán akarom tudni, csak bemutatkoznék nekik, hogy tisztában legyenek azzal, ki fogja feleségül venni a lányukat.
- Tessék? - kiált fel, és kicsit megugrik az ülésben. Az arcát látva kis híján felnevetek, végül mégis elfojtom, és csak mosolygok rá. - Te ezt tervezgeted, és így közlöd velem?! Niall!
- Higgadj le, Mackenzie, úgy értettem, hogy majd egyszer, nem most azonnal, nem hinném, hogy Hazel most kész lenne rá.
- Mert te az vagy? - vizsgálgatja az arcom. - Egyáltalán mióta vannak neked ilyen ötleteid? Azt mondtad, hogy az esküvők lényegében feleslegesek.
- Megondoltam magam - vonom meg a vállam.
- Mikor? - szinte hápog meglepettségében, bár az is kiül az arcára, hogy a kis fejében már a nagy napomat tervezi.
- Mikor megláttam Hazelt - ez a kijelentés még a saját fülemnek is nagyon nyálasan hangzik, ő azonban szinte elolvad, és olyan büszkén pislog rám, mint a gyerekeire, amikor valami új dolgot csinálnak. - Te nem érezted ezt, amikor megláttad Liamet?
- Mit? - vonja fel a szemöldökét kissé cinikusan. - Hogy szeretném, ha egyszer ő lenne a férjem? Már elfelejtetted, hogy kik voltunk? 
- Nem a farmon találkoztunk először - oktatom ki - tulajdonképpen nem is emlékszek rá, hogy hol.
- Én sem - hümmög - de egy biztos, az, hogy utáltalak titeket, mert úgy éreztem, hogy elveszitek tőlem a tesómat és a barátaimat. Egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy akarok bármelyikőtöktől is bármit, aminek nincs köze az erőszakhoz.
Egymásra nevetünk, emlékszem arra a lányra, aki volt, a farm előtt mindig csak futólag láttuk egymást, mert arra se volt hajlandó, hogy szóba álljon velünk, a tekintetével pedig ölni lehetett, én próbáltam meglátni a jót benne, hogy mélyen belül bizonyára egy nagyon kedves lány, és igazam is lett, de arra azért sosem gondoltam, hogy egyszer ilyen lesz, mint most.
- Hát, mások vagyunk - térek vissza az eredeti témához - én csak ránéztem, és valahogy tudtam. Szerinted nem jó ötlet?
- Ezt egy szóval se mondtam! - ismét elnevetem magam, nem mondom, hogy nem direkt kérdezek tőle ilyeneket, hogy kicsit húzzam az agyát. - Nagyon is jó ötletnek tartom, csak meglepődtem, mert hiába csináltad végig velünk ezt az egész procedúrát, nem tűnt úgy, hogy annyira kedvet kaptál volna az esküdéshez.
- Nem is - vallom be - titeket persze, hogy támogattalak, mert tudtam, hogy nektek szükségetek van erre az egészre, de én mindig is úgy álltam hozzá, hogy szép, meg minden, és persze, hogy végigcsinálnám én is azért, hogy valakit boldoggá tegyek, de feleslegesnek hittem, viszont meggondoltam magam. 
- Örülök neki - emeli rám a tekintetét - és támogatlak, mindegy mikor érzed rá késznek a kapcsolatotokat.
- Kösz, Mack - simogatom meg a kezét. Fontos számomra a véleménye, fontosabb mint bárki másé, ezért ez a kijelentése is nagyobb jelentőséggel bír számomra, de talán ha azt mondta volna, hogy nem támogat, akkor is megtenném egyszer amit akarok, csupán könnyebb lesz, sokkal, mert mindig is azt akartam, hogy a barátaim, legfőképpen pedig ő, mivel lány, jól kijöjjön majd a jövendőbelimmel. A jelenlegi helyzet szerint ez most sikerült.
Az Oxford Streetre megyünk, kiegyezünk abban, hogy beüljünk egy kis olasz vendéglőbe, és ott folytassuk az eszmecserét, majd ezután pedig kitaláljuk, hogy hova szeretnénk még menni. Szeretném megkérni arra, hogy segítsen ajándékot vásárolni a barátnőmnek, mert hiába van ezernyi ötletem, amivel kedveskedhetnék Hazelnek, nem tudom, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb. Vehetnék neki egy új fényképezőgépet karácsonyra, a létező legdrágábbat és legprofibbat, kétségtelen, hogy tetszene neki, de egy fényképezőgép nem sugallja azt, amit érzek, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok belé az összes teherrel együtt, amit magával cipel, és nagyon szeretném, ha örökké az életem része lenne. Egy fényképezőgép előbb-utóbb elavul, elromlik, az csak egy tárgy, én viszont valami olyat akarok adni neki, ami maradandó, még ha a világon semmi sem az igazán. Szeretném, ha mindig magánál tarthatná, és én jutnék az eszébe róla, meg minden amink van. Egy ékszerre gondoltam, de nem tudom, hogy pontosan mire, szívem szerint gyűrűt vennék neki, és karácsony este, vagy akár már most azonnal ráhúznám arra az ujjára, ahová való, de ez túl sok lenne, Hazel viszont nem egy ékszeres lány, ezért van nagyon nagy szükségem Mirára.
- Ti hol töltitek az ünnepeket? - érdeklődők két falat tészta között. Meglepő örömmel tölt el az, hogy nem válaszol azonnal, mert teli van a szája. Még mindig emlékszem arra, hogy mennyire utálta magát, és alig evett, és ha evett is, akkor is csak ízetlen húsokat valami zöldséggel. Ez a lány más, egészséges, jó étvágyú, és ami a leginkább számít, hogy boldog, elégedett az életével és saját magával.
- Otthon - törli meg a száját egy szalvétával. - Idén is úgy lesz, mint tavaly, hogy majd a családjaink utaznak hozzánk. Egyszerűbb, mint az, hogy előbb hazarepülünk Sydneybe, majd Wolverhamptonba, és az ikrek még mindig nagyon kicsik, nem tesszük ki őket ennek, meg egyébként is, szeretnénk úgy ünnepelni, mint tavaly, tudod, csak négyesben, utána jöhet a tágabb család.
Tavaly karácsonykor valami elképzelhetetlen módon irigyeltem Liamet, nem mintha máskor nem tenném ezt, de akkor főleg, mert rengeteg új, kültéri égősort és mindenféle idétlen díszt vett, hogy a házukból egy valóságos mézeskalácsházikót csináljunk öten, amíg Mira Danielle és Gigi társaságában vásárolgatott. Vele voltam, amikor megvette az óriási fenyőfájukat, és együtt küzdöttük bele a talpba, a díszítésből azonban már kimaradtam. Csak videókat láttam arról, milyen ámulattal nézték az akkor még csak néhány hónapos babák a szikrázó kertet, az óriási, színes üveggömböket, és a fényben úszó fát. Decemberben minden alkalommal, amikor betettem a lábamat a házukba mézeskalács illat fogadott, Mira mindenhová apró kis díszeket aggatott fel, zöld, piros, és csíkos zoknikat, és hűségesen nyitogatta az adventi naptár kis ablakait nap mint nap. Szinte sugárzott a boldogságtól, miközben megmutatta nekem, hogy milyen helyes kis ruhákat vásárolt a kisbabáinak, Arinak tüllös, piros ruhácskát, édes kis harisnyát, és hajdíszt, Noahnak pedig csíkos kis nadrágot és rénszarvasos pulóvert. Soha nem láttam még ennyire lelkesnek, és még az esküvőjére sem készült annyira, mint az első közös karácsonyukra a gyerekekkel, és tudom, hogy varázslatosan sikerült, mert alig tudta abbahagyni a pityergést, amikor felhívott, és folyton képekkel meg videókkal bombázott arról, hogy az apróságai tépik a papírt az ajándékokról, nyakig belemásznak a vacsorába, és a műanyag díszeket vizsgálgatják. Abban az egy hónapban annyira vágytam arra, hogy végre nekem is legyen családom, mint még soha semmire, de ahelyett, hogy rénszarvasaganccsal a fejemen, karácsonyi dalokat dúdolgatva szórakoztattam volna a nem létező gyerekeimet, inkább ezredjére is megpróbáltam választ adni vacsora közben az anyámnak arra a kérdésre, hogy miért nincs még most sem barátnőm.
"Még nem találtam meg az igazit, anya."
"Komoly kapcsolatra vágyom, nem csak futó kalandra, de mindenki akivel randizok ezt máshogy gondolja."
"Nem, anya, nem vagyok meleg."
Igazság szerint tényleg komoly kapcsolatra vágytam, de ez nem akadályozott meg abban, hogy minden lányt, aki egy kicsit is szépen nézett rám az ágyamba imádkozzak, illetve nem az ágyamba, hanem az egyik sosem használt vendégszobába, mert az ágyam tabu volt, legalábbis azoknak, akiket másnap reggel, vagy még aznap este kipenderítettem. Soha többé nem tudnék ilyen életmódot folytatni, Hazel után nem, és nagyon remélem, hogy esélyem se lesz rá. Az idei karácsony más lesz, végre boldoggá tehetem az anyám, és nem csak őt, hanem magamat, meg Hazelt is, és bár nagyon valószínű, hogy a következő télen se kell babamosolyokért hülyét csinálnom magamból, reménykedek abban, hogy 2 év múlva nekem is az lesz decemberben a legnagyobb problémám, hogy hogyan díszítsek fel mindent a lehető legbababiztosabban. 
Ha Hazel tudná, hogy milyen terveket szövögetek lehet, hogy inkább mégsem akarna velem lenni, azonban amint ez megfogalmazódik bennem rájövök arra, hogy ez hülyeség, és ez óriási nyugalommal tölt el. Azért szakított velem, mert azt hitte, hogy nem adhat meg nekem mindent amit akarok, és azért jött vissza, mert rájött arra, hogy mégis, és mert tudja, hogy egy napon készen is fog állni rá. 
- Min mosolyogsz? - Mira kedves érdeklődése visszaránt a valóságba, bájos mosollyal az arcán néz rám, miközben a gyűrűjével játszik az ujján.
- Csak elgondolkodtam - viszonzom a mosolyát - a tavaly karácsonyon, és azon,  hogy idén végre nem egyedül leszek.
- Anyukád majd kiugrik a bőréből, ugye?
- Azt meghiszem - nevetek - a minap felhívtam, hogy elmondjam neki, hogy Hazellel ismét együtt vagyunk, és örömében elsírta magát. Alig várja, hogy megismerje, és szerintem már foglalt időpontot az összes esküvői szalonba a környéken.
- Na nem! - háborodik fel kissé rájátszósan. - Nélkülem biztos, hogy nem csináltok ilyeneket!
- Persze hogy nem - simogatom meg a kezét - anya csak boldog, mert azóta nem vittem haza senkit, mióta beindult a banda. Folyton azt kérdezi, hogy meleg vagyok-e, és biztosít róla, hogy nem baj, ha igen, ő akkor is mellettem áll, és büszke rám.
Kitör belőle a nevetés, hangos, annyira, hogy felhívja ránk mindenki figyelmét, de ezt egy pillanatig se bánom, mert Mira az elmúlt évek alatt morcos, pesszimista, depresszív kislányból egy igazi kis boldogságpuffanccsá változott, és eszemben sincs őt szégyellni, meg okom sincs rá. Vele nevetek, mire abbahagynánk újra kitör valamelyikünkből, és ez annyira emlékeztet azokra az időkre, amikor Mira még csak Mira volt, aki képes volt többet inni egy-egy buli alkalmával, mint mi öten összesen, és nagykanállal falta az életet velünk együtt, most meg ugyanezt a lányt haza kell vinnem fél 8-ra, mire a gyerekei fürdenek és vacsoráznak. Néha még mindig furcsa, nem mintha az kevésbé lenne bizarr, hogy Liamet két apróság apának hívja, de hogy őszinte legyek nem cserélném el a jelent egyetlen múltbéli napra sem.
- Segítenél nekem? - kérdezem végül, amikor teli hassal kilépünk a vendéglőből.
Kegyetlenül hideg van, és ez eszembe juttatja, hogy - Istennek hála - mostanában milyen gyakran kell hibernálnom magam. Egyre messzebb megyünk, minden nappal egy kicsit tovább, mielőtt kirontanék a teraszra, vagy hideg vizet zúdítanék magamra.
Lejjebb húzom a sapkám a fülemen, míg Mira felküzdi a bolyhos, rózsaszín kesztyűit, és elbújik a sála mögé, így legalább biztos nem fog senki felismerni minket, bár a biztonság kedvéért két civilruhás testőr a távolból követ minket, esélytelen, hogy nélkülük mozogjunk, de amíg távol vannak addig nem is zavar, egészen megnyugtató, biztonságérzetet ad. 
- Persze - mormolja - miben?
- Nem tudom, hogy mit vegyek Hazelnek - a hideg ellenére eltűröm a sálam az arcomból, mert beszéd közben a meleg levegő visszacsapódik róla, ami elég undorító. - Gondoltam egy új fényképezőgépre, telefonra, mert tudod, hogy neki még mindig olyan kis csotri gombos van, de ezekben nincs semmi személyes, pedig én valami olyat szeretnék, esetleg ékszert, de nem tudom, hogy mit, mert nem igazán hord ilyesmit. Segítened kell, különben túlzásba esek és megveszek mindent ami eszembe jut.
- Az ékszer jó ötlet - húzza mosolyra a hidegtől kipirult, kissé remegő ajkait - szerintem viselné, mindegy hogy mi az, és hogy kedveli-e az ilyesmit, ahogy én ismerem Hazelt neki csak az számítana, hogy tőled van, és le sem venné.
- De ez nem túl sablonos?
- Úgy gondolod, hogy Haze tudja, hogy mi a sablonos? - vonja fel a szemöldökét. - Niall, neki mindegy, hogy mit veszel, ha szívből teszed, szeret téged, és szerintem az már elég nagy ajándék számára, hogy vele szeretnéd tölteni az ünnepet, és elviszed a családodhoz. Ha engem kérdezel, szerintem az igazán személyes az lenne, ha írnál neki egy dalt, és elénekelnéd, mert igaz, hogy tapinthatóan nem tudná mindig magánál tartani, de nincs az a lány, aki ennek ne örülne, és ebben tényleg 100%-ig benne lennél.
Elnevetem magam a felismeréstől, hogy én egy egészen elismert énekes és dalszerző vagyok, de Mira nélkül eszembe sem jutott volna ez az ötlet, holott igaza van, tényleg egy dallal tudnám leginkább kifejezni az érzelmeimet anélkül, hogy annyira zavarba jönnék, hogy belezavarodjak a gondolataimba és a végén idétlenül levegőért kapkodva nyögdécseljek.
- Fantasztikus vagy - szorítom magamhoz az utca közepén. - Köszönöm!
- Igazán nincs mit - nevetgél édesen - remélem majd megmutatod.
- Te leszel az első - nyomok puszit a homlokára. - De azért gyere el velem választani valami ékszert is.
- Persze - bólogat, és a kesztyűjével eltűri a kissé deres tincseit az arcából.
Én is fázok, de ez az időjárás egy lánynak, aki több mint 20 évig nem ismerte a hideget nagyon extrém, több réteg ruhában is annyira fázik, hogy az ajkai kékeslila árnyalatúak, a haja deres, és vacog, és még csak december eleje van, ennek ellenére egy fél másodpercre sem hervad le a mosoly az arcáról. Legalább most nem esik havaseső, és a legutóbbi maradékait is gondosan eltakarították, mielőtt ráfagyott  volna az aszfaltra, úgyhogy csúszkálás és mindenféle gond nélkül csörtetünk végig az Oxford Streeten úgy bámészkodva, mintha nem élnénk itt évek óta, hanem turisták lennénk.
A Pandorába belépve mindketten levesszük a sapkáinkat, az üzletben kellemesen meleg van, úgyhogy jó sokáig tervezek itt maradni, hogy Mira felolvadjon.
- Mit szólnál egy szép karkötőhöz? - fogja meg a kezem, és odahúz ahhoz a vitrinhez, amiben szebbnél szebb láncok vannak.
- Nem tudom - hümmögök, alaposan megvizsgálva minden kis ékszert. Valami olyat szeretnék, amire ha ránézek ő jut eszembe, és ha ő néz rá, akkor én, de az egyszerű ezüstláncok valami apró kis medállal túl egyszerűek egy olyan színes egyéniségnek, mint ő, a többit pedig kicsit túl csicsásnak találom, látszólag pedig Mira is ezen a véleményen van, mert semmire sem bök rá.
- Segíthetek? - mindketten összerezzenünk, amikor az egyik középkorú eladó megáll előttünk.
- Nem igazán tudom - vakargatom meg a tarkóm, és felpillantok a férfira.
- Ha jól sejtem, nem a hölgynek lesz - mosolyog ránk barátságosan.
- Nem, a barátnőmnek - viszonozzuk mindketten a mosolyát. Tudom, hogy tudja ki vagyok, és azt is, hogy Mira kicsoda.
- Nos, mondana róla néhány szót?
- Persze - hümmögök - ő nagyon... különleges, tudja? Fotóz, fest, rajzol, kiscipőket kötött két kisbaba születésnapjára, és imádja a magasságot, meg a repülést, és az új helyeket, és nagyon bátor is, mert eljött ide egyedül, és boldogult, meg azért is, mert velem van, és ez néha nagyon nem egyszerű, neki pedig főleg nem. Ő a legszebb lány, akit valaha láttam - motyogom kissé kábultan, a tekintetem Mackenzie-re esik, úgyhogy gyorsan helyesbítek, válaszul azonban csak elnézően mosolyog, és megsimogatja a vastag kabátba bújtatott karom - mármint hogy az egyik legszebb. Nagyon egyszerű, nem igazán hord ékszereket meg drága, színes ruhákat, de valahogy ezek a sima láncok mégsem illenek hozzá, mert bámulatosan sokszínű és érdekes, meg... Meg minden - fúl el a hangom, és érzem, hogy az arcom lángokban áll. Sosem mondom ki hangosan, hogy mit gondolok róla, és ezek a mondatok közel sem fejezik ki igazán a valóságot, de így is kínosan érzem magam, mert mások is hallották amit mondtam, a legjobb barátom pedig egyszeriben mintha mindjárt megfojtana a büszkeségével, nekem meg annyira hiányzik Hazel, és annyira szeretném végre megint megcsókolni.
- Azt hiszem, van itt valami, ami illene egy ilyen különleges lányhoz - a férfi megnyugtatóan mosolyogva közli ezt velem, míg én mindjárt agyvérzést kapok. Nem tudom, hogy miért, csak egyszerűen még sosem hallottam a saját hangomat a saját fülemmel, miközben valami ilyesmit mondok, ráadásul más, idegen emberek között.
A pasi perceken keresztül turkál a pult alatt, dobozokat rendezget ide-oda, míg végül már nem tudok egy helyben állni, és útnak indulok, diszkréten nézegetve a többi ékszert, fülbevalókat, nyakláncokat, és végül a gyűrűket.
- Mackenzie - krákogom. Most nem kell gondolkodnom azon, vajon illik-e hozzá, vagy nem, az az egy az összes többi között magára vonzza a figyelmem, és nem engedi el. Esélytelen, hogy nélküle menjek el. Mire Mack mellém lép már a vitrén fölé magasodva bámulom az ékszert, az apró karikagyűrűt, ami egy szívekből, és apró kacskaringós kis izékből felépülő koronát formáz. Semmi köze nincs se a művészethez, se semmihez, amit Haze igazán kedvel, és ez nem is egy eljegyzési gyűrű, de tudom, érzem, hogy egy nap ezt kell az ujjára húznom, látnom kell rajta, különben megőrülök.
- Niall, ez gyönyörű! - akad el Mira lélegzete.
- Meg kell vennem - kapom elő a pénztárcám, és szólok az itt lébecoló eladónak, hogy mit szeretnék. A szívem őrülten kalapál, remeg a kezem, és izzadok, minél hamarabb a magaménak akarom tudni, nem is, Hazelének.
- Uram, akkor a karkötőt nem szeretné?
- De igen - mondom oda sem pillantva - ez nem mostanra lesz.
Amint megkapom a gyűrűt a kis dobozban egyszerűen a zsebre teszem, bár úgy éget, mint a tűz, majd visszasétálunk a karkötőkhöz.
- Ez tökéletes! - kiált fel Mack. - Nézd, Niall, még egy kis fényképezőgép is van rajta, Hazel imádni fogja!
Valóban, amint ránézek megjelenik előttem a barátnőm, ahogy mosolyogva forgatja ezt a csuklóján, megsimogatja az összes gyöngyöt, medált. Ami a leginkább szembetűnő az valóban az apró kis fényképezőgép, de van rajta egy repülő, hajó, virágok, egy apró bőrönd, egy kis magassarkú, és egy ceruza, meg sima színes és ezüst gyöngyöcskék.
- Tényleg az - mosolygok - szeretném megvenni.
- Örülök, hogy sikerült megtalálni a megfelelőt - hálásan bólintok a férfinek, és a kezébe nyomom a bankkártyám. Most már minél hamarabb szeretnék kijutni innen, és lehűteni magam odakint, aztán beülni a kocsimba és csak forgatni az ujjaim közt azt az apróságot, ami szénné égeti a zsebem.
- Szeretnél menni valahová? - kérdezem kedvesen, a legkevésbé sem siettetve Mirát, válaszul azonban csak gyorsan megrázza a fejét. Betérünk a Starbucksba venni két meleg italt, amit úton az autóm felé csendben elkortyolgatunk, végül mégis felteszi azt a kérdést, amire én is szeretném tudni a választ.
- A gyűrűt azért vetted, hogy...? Hogy mégis megkérd a kezét? - olyan halkan kérdezi ezt amennyire csak lehetséges egy forgalmas sétáló utcán, az emberek forgatagában, mégis megborzongok.
- Nem tudom, Mack, de nem hagyhattam ott.
Megfogja a kezem és egy aranyos, biztató kis mosoly kíséretében megszorítja.
- Tudod, nem kell rögtön feleségül venned, ha eljegyzed - hümmög - Liammel mi jó gyorsan lezavartuk, de mások évekig is jegyben járnak.
- Tudom - Zayn volt az élő példa előttem, bár ők inkább azért húzták ilyen hosszú ideig, mert igazán egyikőjük sem akarta, én viszont akarom, és ha kell 10 év múlva is pont ennyire akarni fogom. - Még át kell gondolnom, most túl hirtelen lenne, Hazel még...
- Szerintem miatta nem kell aggódnod - annyira meglepődök ezen a kijelentésén, hogy tátva marad a szám, míg ő csak kuncog. - Szörnyen aranyos vagy Nialler, ugye tudod?
- Jelen pillanatban szörnyen bénának érzem magam - mormolom.
- Nem vagy az, egy kicsit sem. Rettenetesen büszke vagyok rád - az egyik karját átdugja az enyém alatt és az oldalamhoz bújik.
- Miért? Mert végre normális barátnőm van, és nem rajtatok élősködök?
- Fogd be! - vág oldalba a könyökével, mire majdnem összecsuklok a nevetéstől. - Azért, te kis hülye, mert hiába vannak ezek a dolog Hazellel, nem adod fel, és látom, hogy mennyire boldoggá teszed. Valami különleges képességed van ahhoz, hogy segíts az olyan lányokon, mint én, vagy ő, és nem adod fel addig, amíg minden teljes egészében a helyére nem kerül. Tudom, hogy ti is rendben lesztek, sőt, úgy tűnik, hogy már most minden oké. Nagyon örülök neki, hogy boldogok vagytok, Nialler, annak, hogy te az vagy, és alig várom hogy ezúttal én nézzem végig hátradőlve a legszebb pillanatokat az életedben. Najó, talán nem hátradőlve, mivel van ez a két kis átok, tudod, akikben keveredik a Payne és Hemmings vér, de...
- Mira - vágok a szavába.
- De azért ott leszek, és két pelenkacsere meg a ház újjáépítése közben azért majd figyelni foglak, és...
- Hallgass már el, te őrült nőszemély! - állítom meg, és a kesztyűs kezem a sálja azon részére szorítom, ahol azt a lepcses száját sejtem. Meglepetten pislog rám, de közben megrázkódnak a vállai és halk, cincogó hangok szűrődnek a sálja mögül.  Magamhoz ölelem, a lehető legkevésbé sem érdekel, hogy hányan ütköznek belénk, mordulnak ránk, sőt, tulajdonképpen az is hidegen hagyna, ha így, több Liammel töltött év, és két gyerek után újra rázendítenének arra, hogy köztünk több van, mint a világ legszorosabb és legjobb barátsága.
- Nagyon szeretlek, te lüke - mormolom bele a fagyos, szőke tincseibe. A szavaimra ellágyul, és mindkét karját szorosan körém fonja, szinte belebújva az ölelésembe.
- Én is téged - válaszolja halkan, sírós hangon, és amikor eltolom magamtól, hogy ránézzek, zavartan kap az orcáin lecsorgó kövér, hideg könnycseppekhez.
- A francba ezzel a sírással, a hülye haverod biztos megint teherbe ejtett, azért bőgök ennyit! - vesz elő bénázva egy zsebkendőt, és megtörli a szemeit.
- Az nem lenne rossz - dobom át a karom a vállán, és újra elindulunk.
- Nem, tényleg nem, nagyon király lenne pocakosan rohangálni két totyogó után - nevetgél, és talán csak véletlenül, de végigsimít a kabátja azon részén, ahol most a lapos hasa van. Most talán morgolódik, de ha úgy lenne, hogy esetleg igaza van, és újra babát vár, egy pillanatig sem bosszankodna, ugyanolyan lelkesen készítene elő mindent az új kis jövevénynek, mint ahogy az ikreknek csinálta, és ezért nagyon szeretem, meg még rengeteg más dologért is, jelenleg leginkább azért, mert sosem felejt el a legjobb barátom lenni, és mindig mellettem állni.